-
„Végtelenségig befogadónak kell lenni. A hagyományt pedig mindig újra és újra kell értelmezni. Eközben úgy fogalmazzuk újra önmagunkat, hogy beengedjük a világ izgalmas színházi alkotóit, műveit, produkcióit. Banális dolgok ezek, de azt tapasztalom, hogy mégsem evidenciák.” Kornya István társulatról, repertoárról, kockázatokról és arról kérdezte a Vidnyánszky Attilát, hogy mitől nemzeti a Nemzeti.
-
Egyidős vagyok a szerepemmel, hiszen Csermlényi Viktor is hetvenegy éves, ráadásul mindkettőnknek nehezen megy az éneklés, igaz, más-más okokból. Neki már, nekem még. Csermlényi Viktor világhírű operaénekes, aki pályája során bejárta a nagy színpadokat, és a Covent Gardentől eljutott… Pesterzsébetig.
-
A 19. század egyik legjelentősebb színházi alakjáról, Molnár Györgyről az első elismerő sorokat 1927-ben a Színészek Lapjában Galamb Sándor irodalomtörténész írta. Galamb, aki 1933–1934-ben a Nemzeti Színházban dramaturgként és rendezőként dolgozott, kiemelte, hogy Molnár „az első, aki megsejti az együttes játék fontosságát. Rendezői működése a magyar színészet történetében nagy jelentőségű. Azzal, hogy a rendezői munkának nagy fontosságát felismeri, iskolát csinált, s az utána következő rendezőknek nyomát egyengette.”
-
Tennessee Williams első nagy színházi sikere az Üvegfigurák volt 1944-ben, Chicagóban. A darab hamarosan a New York-i Broadway-n is befutott, több mint félezerszer játszották, és megkapta a New York-i drámakritikusok díját is. A 80-as években filmet forgattak belőle Paul Newman rendezésében, Joanne Woodward és John Malkovich főszereplésével. „Semmi olyasmiről nem tudok írni, ami ne rám vonatkozna, amiben ne volnék érzelmileg érintve. Arra a fajta anyagra szorítkozom, amely személyes” – fogalmazott Williams.
-
Tennessee Williams szereplői különböző módokon menekülnek a valóságból, ami komoly veszélyt hordoz számukra, de nagyon is emberi dolog ez, és a színház is erre a vágyra épül – mondja Eirik Stubø az Üvegfigurák című drámáról. A Médeia után a norvég rendező egy modern amerikai darabot állít színre a Nemzetiben. Csehovi légkörű, időtlen klasszikust, ami éppúgy megszólít, mint születése pillanatában: az 1940-es években.
-
Mit látunk manapság, ha alaposabban szétnézünk? A világ a múlt maradékaiból él. Az ember ma azt éli föl, amit régebbi, aranylóbb korok ráhagytak. A fölélés egyik módja persze éppen a tagadás. Annak tagadása, hogy a régebbi korok aranylóbbak voltak. E mellett erős érv szól. Mert az ember mindig az aktuális múltat látja aranykornak. Így volt ez már az ókorban is. És nagyon is lehetséges, hogy ha nem akarunk az aranykor-fantáziák végtelen regressziójának örvényében elsüllyedni, akkor már sarjadásának kezdetén meg kell törnünk ezt a képzetet.
-
Két fiú egy apa: örök konfliktus. Nagy Márk Biffje és Mátyássy Bence Happyje is hazugságok hálójában vergődik Az ügynök halálában. És a két fiatal színész nem gondol közben John Malkovichra.
-
Van egy abszurd alaphelyzet: a színészek kilépnek a színpadra, mintha elkezdődne az aznap esti előadás, de nincs meg a súgó, és ők nem tudják a szöveget. Mindezt egy absztrakt nyelvezettel – és bízunk benne, humorral – játsszuk el. Ha a néző az első percekben ráérez erre a stílusra, ha rááll a füle, akkor Shakespeare-rel szólva rájön: „őrült beszéd: de van benne rendszer”.
-
Bárkit is játszom – pozitív vagy negatív figurát – meg kell keresnem az okait annak, hogy miért úgy cselekszik, ahogyan. Meg kell találnom a figura igazságát. Minden szerephez elképzelek egy „életrajzot”, ami különösen akkor fontos, ha maga a darab – Katona műve ilyen – nem ad elég támpontot nekem.
-
Szeredás Emerenc figurája ma már nemcsak irodalmi elemzéseket ihlet. Összetettségének köszönhetően vonzó feladat lehet a színésznőknek is megfejteni, kibogozni ezt a különös, rejtélyes irodalmi alakot. A Nemzeti Színház mostani előadásának Emerence, Udvaros Dorottya először a próbafolyamatról beszélt.
-
Vallomás és egy bűneset rekonstrukciója, ítélet és feloldozás, a görög tragédiák kíméletlensége, traumakezelés, őserő – ezekkel a szavakkal jellemzi Szabó K. István rendező Az ajtót. Titokzatos és őszinte történet – húsz év két órában elmesélve.
-
A sikeres írónő és egy egyszerű asszony sorsa fonódik össze Az ajtóban. Kíváncsiságról, őszinteségről, szeretetről, a lelkiismeret terhéről is beszélgettünk Söptei Andreával, aki az írónőt alakítja, mégsem akart az írónő hasonmása lenni.
