Apák és gyilkosok

Két fiú egy apa: örök konfliktus. Nagy Márk Biffje és Mátyássy Bence Happyje is hazugságok hálójában vergődik Az ügynök halálában. És a két fiatal színész nem gondol közben John Malkovichra.

A szereposztás egyik különlegessége, hogy a húszas évei elején járó Nagy Márk alakítja az idősebbik Loman-fiút, Biffet, míg a harmincas évei közepén járó Mátyássy Bence a kisebbiket, Happyt. A nézők persze semmit sem vesznek majd észre a turpisságból, hiszen ha a kölyökképű Bence megborotválkozik, Márk pedig kicsit borostásan lép fel, az illúzió máris tökéletes.

– Először nekem is furcsa volt, de csak addig, amíg el nem kezdtük a próbákat. Amikor Bence megszólalt a rajongás hangján, amivel az öcs szólítja meg a bátyját, minden a helyére került. Persze egy kicsit még szoknom kell, hogy máris harmincnégy éves vagyok – mondta nevetve Nagy Márk, aki a Kaposvári Egyetemen Uray Péter végzős színészosztályának tagja.

– A dráma egyik alapkonfliktusa az apa és a fiai között feszül, és ilyenkor elsősorban a személyes élményeimből próbálom felépíteni a szerepet. Az viszont sokat segített, hogy nagyon hamar összeszoktunk, és valódi családként kezdtünk el élni a színpadon, meg egy kicsit azon kívül is. És abban a családban, ahol Blaskó Péter az apa, Bánsági Ildikó az anya, elég hamar válaszokat kaphatsz a felmerülő kérdéseidre – eleveníti fel Mátyássy Bence a próbafolyamat kezdetét.

Márknak ez a „család” viszont az abszolút mély vizet jelentette. Szerencsére az „öccsével” kezdte a próbákat, így volt egy kis ráhangolódás a nagy találkozó előtt. Blaskó Péter egyből felajánlotta, hogy tegeződjenek, hiszen „családtagok”, de leginkább a „szülők” szeretete segített abban, hogy hamar feloldódjon. Ő is, akár Mátyássy Bence, a saját élettapasztalataihoz nyúlt a minél hitelesebb alakítás kedvéért, mert mint mondja, az apját nem ismerte ugyan, de a nevelőapjával azért akadt egy-két konfliktusa. Ez azért is igen fontos, mert a 20. századi darab kulisszái mögött az örök görög drámai helyzet lappang: mindenkinek eljön egy olyan szakasz az életében, amikor meg kell ölnie (magában) az apját. Amikor lázadnia kell. Amikor önmagára talál. Épp ebben rejlik a Miller-dráma örökérvényűsége.

A két fiú is lázad a maga módján: Happy a nőcsábász bőrében éli ki ezt.

– Akivel csak tud, lefekszik, leginkább persze a főnökei feleségét csábítja el. De számára csupán egy tárgy a nő. Ha ez lázadás, akkor elég pitiáner, és igazából csak neki számít, nem akarja gyökerestől megváltoztatni a világot – magyarázza Mátyássy.

Ami Happynek a csábítás kényszere, az Biffnek a kleptománia.

– A főnökeitől lop, néha csak egy töltőtollat az asztalról, és igazából nem is tudja, hogy miért. Amikor erről faggatják, annyit mond: talán az ördög bújt belém. Tehát ez valamiféle öntudatlan lázadás a világgal szemben – teszi hozzá Nagy Márk.

– Számomra a mindennapi hazugságainkról, a mikrohazugságok hálójáról szól leginkább Az ügynök halála. És ez igen aktuális, hiszen ennek megtapasztalásához elég bekapcsolni a tévét, de a legtöbb családban is ugyanez a helyzet, arról nem beszélve, hogy magunknak mennyit hazudunk – mondja Mátyássy. – És igen nehéz kikeveredni ebből a hálóból. Teljes váltásra lenne szükségük az életszemlélet tekintetében, de a darabban semmi sem változik, a szereplők alig jutnak el a valós problémákig, nem teszik ki azokat az asztalra. Pedig ez lenne az előfeltétele a bármiféle megoldás esélyének. Talán ez a legfájóbb az egész darabban: nincs kiszállás a régi kerékvágásból. Néha „meggyónják” ugyan a bűneiket, és ekkor hirtelen megjelennek a valós problémák, de nem tudják igazán kihasználni az ilyen pillanatokat, ezért ezek el is múlnak gyorsan. Így aztán nem marad más, mint a kényszerű belenyugvás.

– Ráadásul az őszinteség sem mindig segít – teszi még hozzá a Happyt alakító színész, hiszen nem könnyű befogadni az igazságot. Sem azt, ha épp kritizálnak, a hibáidat sorolják, sem azt, amikor szembedicsérnek. Talán ez utóbbira még nehezebb reagálni. De olyan is van, hogy egyszerűen nem megy át az igazság. – Hiába harcolod meg a magadét az őszinteségért, nem jutsz vele semmire, mert egyszerűen nem értik, hogy mit mondasz. Sokszor van így a darabban, ahogyan az életben is.

Hiába dacolnak a maguk módján a fiúk, hiába makacskodnak, a világ nem hagyja, hogy felborítsák a fennálló helyzetet. Ebben áll az ő drámájuk: felismerik ugyan a valóságot, de folyamatosan hazudnak róla, másoknak is, maguknak is. Az önbecsapás csapdájába lépnek.

Fogas kérdés, hogy a szerep felépítésében segít-e az, hogy Az ügynök halála gyakran szerepel a magyar színházak repertoárján, így a nézőben sokféle Biff és sokféle Happy keveredik.

– Az Örkényben játszották nemrég, azt az előadást még nem láttam, de mindenképpen megnézem. A híres előadást Timár Józseffel a főszerepben is megnéztem felvételről, meg a filmet is, amelyet Schlöndorff rendezett és John Malkovich alakította benne Biffet. Szerencsére nincs bennem semmiféle szakmai féltékenység, hiszen tudom, hogy úgyis más lesz az alakításom. Az ilyesmit nem lehet lemásolni, Malkovich testalkatához eleve más testbeszéd illik, ráadásul ő kitalált magának egy nagyon jó gesztust a filmen, és ez neki nagyon jól állt, szerves része lett a figurának – magyarázza Nagy Márk.

– Én is megnéztem a filmet. Leginkább az ügynök szerepéhez öregített Dustin Hoffman miatt. Nem befolyásolt Stephen Lang Happyje, de nagyon érdekelt. Ahogy a magyar Happy-verziók is – válaszolja Mátyássy.

A jelenlegi előadás egyébként az ’59-es bemutató szövegváltozatát használja.

– Az akkori fordítás, a veretes nyelv jól áll a szüleinknek, de nekünk néha már hiteltelen. Ezért kicsit csiszoltuk itt-ott a szöveget, nyestünk belőle vagy szavakat cseréltünk. Az én nemzedékemnek már kicsit furcsa lenne úgy káromkodnia, hogy „a teringettét!” – mondja nevetve Mátyássy.

Papp Sándor Zsigmond

(2017. szeptember 26.)