A Részegek után a második közös nemzetis bemutatójára készül az orosz író, Ivan Viripajev és a rendezőbarát, Viktor Rizsakov. Utóbbi művészt az Álomgyár című előadás budapesti előkészületeiről, Hollywoodról és a tudatos álmainkról kérdeztük. Az egyik próbán arra kérte a színészeket, fogalmazzák meg egy mondatban, hogyan ajánlanák barátaiknak az előadást. Ez az újságírók egyik kedvenc játéka is…
.jpg)
– Márpedig készüljön fel arra, hogy én ezt a végtelenségig fogom csinálni. Merthogy szerintem az ilyen típusú összefoglalás lehetetlen. Mi, egyszerű emberek csak kísérletet tehetünk a nagy kérdések megválaszolására, márpedig Viripajev drámája ilyen kérdéseket szegez a nézőnek. Szerintem általában is elmondható, hogy a színház dolga nem az, hogy választ adjon kérdésekre, hanem a folyamatos, állandó kutatás. A rendezés tehát azt jelenti, hogy egy-egy előadás kérdéseit magamnak teszem fel, de nyilvánosan keresem rá a választ. A színház az „itt és most”-ban zajlik, arról szól, mi az, ami engem izgat. Mindez a színészek társaságától és a közönség részvételétől lesz igazán eleven. De azért nem akarom megkerülni a kérdését sem. Maga a szerző fogalmazza meg, ez a mondat lehetne akár az előadás szlogenje is:
Ez a megfogalmazás ugyanakkor paradoxon, hiszen az álmainkat nem tudjuk tudatosan befolyásolni…
– Ahogy maga a művészet is ilyen paradoxon, hiszen javarészt a tudatalatti szféráját járja be sokszor tudatos eszközöket felhasználva. A színház a nézőket úgy irányítja, hogy egy másik valóságba tudjanak kerülni, ahol elkezd működni a tudatalatti. Lehet, hogy ott zajlik a mi életünk. De legalábbis ahogy az öreg Nietzsche mondta: A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.
Az Álomgyár egy orosz szerző írása Hollywoodról?
– Amit ebben az esetben Hollywoodnak nevezhetünk, az egy sajátos jelmezbál, vagy még inkább karnevál. A be nem teljesült álmok, az örök emberi vágyódások világa, ugyanakkor egy abszurdba hajló játék az „amerikai álom” sztereotip figuráin keresztül. A darab szereplői elegáns nagyvilági emberek, életük a péntek esti összejövetelek világában zajlik whiskyvel, narkóval, buddhizmusról szóló fecsegéssel. Az amerikai filmek kliséit képviselik, mind olyan emberek, akiknél mindig minden OK. A hollywoodi közhelyeket felhasználva Viripajev szereplői a lét értelmét, a szeretet lehetőségét kutatják az „álomgyárban”, amelynek közege valójában abszurditásig fokozottan mesterséges.
Van ebben némi gúny? Vagy szeretetteljes ez az irónia?
– „Egyszerű” történet ez: egy férfinek meghal a felesége, és megjelenik az életében egy új szerelem lehetősége… De Viripajev szövege olyan, mint egy állatmese, vagyis, amikor az író állatokról beszél, pedig tudjuk, hogy rólunk, emberekről szól a történet. Viripajev szándékosan úgy tesz, mintha az Álomgyár nem nálunk, Oroszországban, hanem a távoli Hollywoodban történne.
Vagy Magyarországon?
– Akár Magyarországon is, hiszen ez a történet teljesen univerzális. Mindenképpen azt szeretnénk, ha a magyar nézők is úgy éreznék, hogy ez a különös példázat róluk, illetve nekik is szól. A mai globalizált világban elmosódnak a fizikai határok, egyfajta virtuális térben éljük az életünket. És bármely országban is élsz, a nagy kérdés az, hogy
képes vagy-e még a szeretetre és az őszinte párbeszédre?
A színlap szerint nincsenek főszerepek, amit az is alátámaszt, hogy a próbákon körben ülnek. Ez az ön általános művészi elvét is tükrözi?
– Ahogy mondani szokás: a gőzfürdőben nincsenek tábornokok. A színház közösségi műfaj, nincsenek kis szerepek. Legfeljebb kis színészek. Ebben az előadásban csupa nagy színész van jelen, s együtt próbáljuk megoldani a saját problémánkat. Át kell beszélnünk dolgokat, eszmét kell cserélnünk egymással – ezért ülünk úgy, mintha egy képzeletbeli tárgyalóasztal mellett foglalnánk helyet. Ez a közösségi munka az élet modellje. Ha megpróbáljuk a hierarchiát kizárni, komoly lépéseket tehetünk.
Az Álomgyár sokszor hollywoodi klisékben fogalmaz. Az egyik próbán azt mondta a színészeknek, hogy ez az előadás arról szól, ahogyan az ember visszatalál önmagához. Ez a visszatalálás az a folyamat, amikor megszabadulunk a kliséktől?
– Ezektől nem tudunk megszabadulni, mert ebben a világban élünk. A miénk inkább próbálkozás arra, hogy az életnek egy sajátos modelljét hozzuk létre. Nemcsak mint társulat, hanem egyénenként is: mindenki a saját életéért felelős, nem háríthatunk. A saját döntéseinkért sem a politikát, sem Hollywoodot, sem a körülményeket nem hibáztathatjuk. Hollywood egy amolyan mátrix, amelyben élünk: a márkák, a felhajtás, a siker, a pénz, a pozíciók világa. Ez a bonyolultság azonban eltakarja előlünk az élet egyszerűségét, azt, hogy boldogok akarunk lenni. El is felejtettük ennek a módját, mert az ember fél attól, hogy gyenge legyen. Amikor pedig nehéz helyzetbe jutunk, nem a bensőnkhöz, hanem valamiféle tudáshoz fordulunk. A Facebookon rengeteg „tíz tanács, hogy hogyan éld az életedet” típusú lista kering. Ezek azt sugallják: már nem is kell gondolkoznunk vagy tanulnunk.
Az Álomgyárat két éve a Moszkvai Művész Színházban is megrendezte. Miben más a kiindulópontja most?
– Valóban színre vittük az Álomgyárat, de sajnos – hiába a remek színészek – nem sikerült elkapnunk a darab lényegét. Hozzáteszem, a közönség így is szereti Moszkvában. Igazság szerint a pesti Nemzeti-bemutatóval emiatt van is elszámolnivalóm. Teljesen más tehát a hozzáállásom, már csak az eltelt idő miatt is. A magyar színészeket ismerem, és a nyitottságuk, tehetségük a mostani próbafolyamat elején is megnyilvánult. A budapesti közönséggel kapcsolatban pedig többször megtapasztaltam, hogy nem egyszerűen szórakozást keres a színházban, hanem szellemi-lelki feltöltődésért érkezik. Ha a néző velünk, alkotókkal együtt szeretné tisztázni az élet nagy kérdéseit, az előadás társalkotójává válik.
Lukácsy György
(2018. szeptember 20.)