Ostya és irodalom - Székely János és a Caligula helytartója

„Ha nem magyar írja, világhírű lenne. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak” – ez Lengyel Balázs kritikus állásfoglalása Székely János esszéregénye, A másik torony kapcsán. „Éppen a Caligula helytartója című drámájával világirodalmi rangra is emelkedő életművet hozott létre, amely túllép és túlmutat a regionális (erdélyi) és aktuálpolitikai meghatározottságokon” – fogalmaz róla monográfusa, Elek Tibor. „Sem a korabeli hatalom, sem a kritika, sem a közönség lehetséges igényeit nem firtatta (…) alkotóként semmiféle irányzathoz, divathoz nem kötődött” – hangsúlyozza Szász László irodalomtörténész.

Szuperlatívuszok egy majdhogynem ismeretlen, felfedezésre váró életműről és alkotójáról, aki az erdélyi kisebbségi létben, a kommunista diktatúrában élt, és többnyire az íróasztalfióknak dolgozott – mindvégig hihetetlen belső következetességgel.

Már 1956-ban, első kötetével a zsebében ezt írja: „Filozófusnak készültem valamikor, magát a világot akartam megérteni, azt véltem a legmagasabb rendű emberi feladatnak. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak immár semmi esélye – így aztán irodalomra adtam a fejemet.” Szerkesztőségbeli fiatal kollégája, a költő-politikus Markó Béla szerint „egy zsarnoki világban megtalálta azt a szerepet, amely teljesen szabaddá tette. Nem a hatalommal való folyamatos szembefordulás, hanem a hatalommal szembeni teljes közömbösség állapota volt ez. Székely János boldog volt, mert tökéletes szerepet választott magának, azt tökéletesen játszotta el, és ezáltal kijátszotta űzőit, üldözőit, zsarnokait.”

Klasszikus igénnyel létrehozott költői életművet, öntörvényű prózai alkotásokat (regényeket, novellákat, esszéket) és nyolc drámát írt, de saját megfogalmazása szerint: „az én irodalmi működésem: ostya, amiben beadom a gyógyszert.” A témát tekintette elsődlegesnek, nem a műfajt („a gondolat a fontos, nem a vers” – szólt az érvelése), viszont a gondolati alapozottság és az esztétikai igényesség révén világirodalmi színvonalú műveket alkotott.

Az erdélyi magyar közösség elsősorban költőként, prózaíróként ismerte, hiszen esély sem volt arra az 1960-as és ’70-es években, hogy a román cenzúra engedélyezné darabjainak a bemutatását. Magyarországon viszont szinte csak drámaíróként vált ismertté.

Negyven éve, 1978-ban Gyulán tartották a Caligula helytartója ősbemutatóját. A kádári „puha diktatúra” éppen akkor „tűrte” a határon túlról érkező (és az ottani helyzetre utaló) történelmi parabola bemutatását (míg odaát 1983-ban egy amatőr előadását is betiltották). Sík Ferenc rendező a Gyulai Várszínház művészeti vezetőjeként kortárs magyar és határon túli drámák bemutatását tűzte ki célul, mások mellett jeles határon túli alkotók rendezésében. Így került sor Székely azóta is sikerrel játszott darabjának– sokak szerint az egyik legjobb magyar történelmi drámának – a bemutatására, amelyet a sokak által mesternek tekintett kolozsvári rendező, Harag György vitt színre. Egy évre rá a budapesti Magvetőnél jelenhetett meg a Caligula helytartóját is tartalmazó drámakötet, a Képes Krónika, amely „egységes egész: a keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja keletkezésétől a felbomlásáig.”

Székely János szerint az embernek egyetlen választása van: „vállalni az örökös ellentmondást és ellenzékiséget. A világ lelkiismeretének kell lennünk.” És ő valóban ennek jegyében élt és alkotott.

 

(2018. szeptember 19.)