Nézőpont
A Nézőpont rovat írói a Szívem királynője előadásról írtak párhuzamos kritikát. Szécsi Noémi szerint: A királynőkultuszra élethosszig is rá lehet csavarodni, ahogy a darab egyik főszereplője, az ékszerész Maurice teszi. Harmath Artemisz szerint: Úgy kell értékelnünk magunkat és egymást egy életen át a hétköznapokban, mint egy ritkaságot.
Szécsi Noémi: Zsíros tejszínhab
Úgy alakult, hogy a 2012-es év egy részét, vagyis II. Erzsébet uralkodásának 60. évfordulóját az Egyesült Királyságban, egészen pontosan Skóciában töltöttem. Azon a tavaszon az országban hetekig, hónapokig zajlott a készülődés, ami aztán egy utcabálos, tévében közvetített, londoni nagykoncertes ünnepi hétvégében csúcsosodott ki. Akkoriban az országban minden a királynőről szólt, s bár a szuvenírekből nem vásároltam, máig őrzöm a The Times tematikus különszámát a mellékletként csatolt fekete-fehér fotóképeslapokkal, amelyek az ifjú Erzsébetet ábrázolták férjével és gyermekeivel. Noha látogatóként semmi közöm sem volt a népünnepélyhez, talán azért voltam képes bevonódni, mert úgy éreztem, a királynő iránt érzett tisztelet afféle osztatlan identitásképző pont az Egyesült Királyság állampolgárainak, s ilyen nemzeti lelki közösséget magyarként ritkán van módom megtapasztalni.
Állhat bár családja a legválogatottabb közpénzherdáló, botránykeltő, trónhoz méltatlan naplopókból, a királynő évtizedről évtizedre szolgálta nemzetét és az corgijaival, monokróm szettjeivel, bizarr fejdíszeivel és méltóságteljes kézfogásával olyan állandóságot jelentett hatvan éven át az alattvalóinak, amelyhez foghatót a mi fertályunkon legfeljebb a maga idejében Ferenc József biztosíthatott. Szóval egy ponton azon vettem észre magam, hogy izgalommal tölt el a tudat, hogy a Waverley Park társasházainak egyik másfél szobás lakásában pusztán pár száz méterre tartózkodom a Holyrood Palace azon helyiségétől, ahol 2012 júniusában az Edinburgh-ba látogató II. Erzsébet hajtotta álomra a fejét. Éreztem, ahogy összesűrűsödik a levegő! Nem tartom hát légből kapottnak azt az elköteleződést, amelyre Nichola McAuliffe 2013-ban bemutatott darabja, az eredeti címe szerint Maurice’s Jubilee épül. A királynőkultuszra élethosszig is rá lehet csavarodni, ahogy a darab egyik főszereplője, az ékszerész Maurice teszi. A darab persze nem a királynő ikonikus személyiségét hangsúlyozza, hanem azt az átható erőt, amellyel a vele való ifjúkori találkozás – amikor a fiatal Maurice az 1952-es koronázás előestéjén munkája révén felkeresheti a Buckingham Palotát, és beszédbe elegyedhet a nagy eseményre készülő királynővel – kihat egy életre. Szervezőerővé változik, hiszen a megegyezésük szerinti öregkori találkozó az, ami Maurice-t élete minden buktatóján átviszi, és mintha az élete valós értékeiről is ez a képzeletbeli kincs terelné el a figyelmét. Az ékszer, amelyet a királynőnek szán.
A szerző, Nichola McAuliffe elsősorban színész, eredetileg a folyton civakodó, de egymás mellett hűségesen kitartó idős házaspárt látogató ápoló szerepét a maga számára írta. Ebben az előadásban Polyák Anitának jut a szerep, aki mindannyiszor sikerrel csillogtatja meg komikai tehetségét, ha erre tért adnak neki. A házaspárt a színház vezető színészei, Trill Zsolt és Szűcs Nelli – maguk is házaspár – játsszák. Ilyen trióval nem lehet hibázni. Az egyetlen dilemma az ízlés kérdése. Kiket küldjek jó szívvel erre az előadásra? Vajon ajánlanám-e azon huszon-harminc éves ismerőseimnek a Szívem királynőjét, akiket az előadás lényegileg nem érint meg kérdésfelvetéseivel? Legfeljebb, ha úgy érzik, a szüleik sosem szerették őket kellőképpen. Ízlésesnek találnám-e idős rokonaimat szembesíteni a színdarab dilemmáival, hogy aznap sírva menjenek haza és hetekig ne aludjanak? Főleg ha még krónikus beteg is akad a családban. A darab ugyanis emberközeli témát dolgoz fel, profi dramaturgiai eszközöket alkalmaz, de talán kissé túl kiszámítottan céloz.
A Szívem királynője (rendező: Viktor Rizsakov) voltaképpen éppen olyan élmény, mint a 2012-es jubileumi ünnepségeken Nagy-Britanniában országszerte felszolgált Viktória piskótatorta: piskótalap, habbá vert cukros-zsíros tejszín, eperdzsem. Akár még jól is eshet, ha a zsíros tejszínhab nem fekszi meg a gyomrunkat. A kérdés csak az, hogy mennyire vagyunk érzékenyek az összetevőire.
a szerző író
Harmath Artemisz: Ékszer a lelked
Szép előadás a Szívem királynője. Ha lehetséges a földön harmónia az emberek közt, akkor az ilyen, mint ebben a darabban. Pedig nehéz megragadni, ami egy szeretetkapcsolatban az öregség és betegség dacára megvalósul, mivel az gyakran a hétköznapok jelentéktelenségeiben rejlik. Itt meleg fénnyel sugárzik a házastársi szövetség, a hűség, az elfogadás, a gyöngédség, az alázat, a játékosság, a kitartás, a bátorítás ereje, ami éles kontrasztot képez az ijesztően fehér (monokróm) lakásbelsőhöz (díszlet: Csiki Csaba).
A darab elején előbukkan két fiatal, Trill Helga és Kollár Bálint (mindketten egyetemi hallgatók). Kergetőzésük – minden körrel önmaguk idősebb változatában és új élethelyzetben tűntek elő – egyszerre meghitt és filmszerű. Rögtön otthonossá tették a bántóan kietlen teret, amit aztán az emlékeket felidéző videóvetítés (Vladimir Gusev) színei kitágítottak. Aztán megjelenik egy öreg házaspár, Maurice (Trill Zsolt) és Helena (Szűcs Nelli). Masírozásuk csosszanásai borzadásig visszhangoznak, hangosan csöpög egy csap… Az időskori megszokás, a változatlanság, a romlás, a kegyetlenül közeledő vég szimbolikája ez. Pont addig trappolnak, amíg már megelégeljük. Majd fokozatosan átjárja a teret a szereplők közti leleményes kímélet.
Helena és Maurice szegényes otthonába megérkezik Katy, az ápoló (Polyák Anita). Egy fájdalmas tekintetű, valószínű parentifikált (gyerekként „szülősített”), alázatos, de mindenre elkészült teremtést látok benne, aki azáltal erős, hogy a gyengébbekről gondoskodik. Menet közben azonban kiderül, ő az, aki lelki gondoskodásra szorul, és az ápoltak értik meg igazán, ők látják a valódi énjét. Maurice észreveszi benne a nőt, és tulajdonképpen „viszont-gondoskodik” róla azzal, hogy legyezgeti a hiúságát.
Helena fáradhatatlanul masíroz keresztbe-kasul a lakáson, hordja a gyógyszert, a bilit, mikor, mire van szükség. Közben harsányan megkérdőjelezi a férje betegségének komolyságát. Ez a stratégiája. Persze, zsörtölődik is, amiért Maurice hatvan éve egy másik nőért, a királynőért rajong, akivel az ékszerész Maurice mint koronaőr a koronázás előtti éjszakáján találkozott egyetlen egyszer. A vélt vagy valós ígéret betartása tartja életben Maurice-t, vagyis hogy II. Erzsébet királynő a férfi 90. születésnapján meglátogatja.
Olyan emberként látjuk Maurice-t, aki valami nála nagyobb erő terében éli szorgalmas, a szakmai színvonal tekintetében megalkuvást nem tűrő és áldozatkész életét. Ékszerészként az egyes drágakövekről is becéző rajongással beszél. Nichola McAuliffe (eredetileg Maurice jubileuma című) darabjában II. Erzsébet képviseli a kiemelkedő minőséget. Helena, mivel odaadással szereti a férjét, képes áldozatokat hozni, hogy a vágya beteljesülhessen. Egy kis csalással megszervezi Maurice fixa ideájának megvalósulását, a királynő látogatását.
A darab végkifejlete számomra egy kissé hamisan csengő kérdés, illetve zavaros a válasz. Tehát, hogy kinek is készítette hatvan évig az évente félretett legszebb gyémántokból álló nyakéket Maurice… Mintha a Helena-felirat visszavonná a királynő jelenlétének valóságosságát, és a fantazmagória színterére utasítaná vissza. Vagy a királynő nem fogadta el az ajándékot, és Maurice jobbhíján adta Helenának? Á! Talán éppen azért kapja Helena a nyakéket, mert Maurice szerint úgy kell tekintenünk földi társunkra, hogy belelátjuk egy nálunknál magasabb szféra ragyogását. Úgy kell értékelnünk magunkat és egymást egy életen át a hétköznapokban, mint egy ritkaságot. Én legalábbis így értettem a két fantasztikus színész – Trill Zsolt és Szűcs Nelli – darabbeli kapcsolatát, és ez így fájdalmasan szép volt.
a szerző irodalomtörténész, kritikus, tanár
(2026. június 10.)
