MITEM12
A szerző író, kultúrtörténész, a 2024/25-ös évadban
a Nemzeti Magazin Nézőpont rovatának szerzője
Szécsi Noémi
Egyszerű néző is jelenthet be elfogultságot, ugyebár? A kritikusnak – legalábbis az elvek szintjén – tilos elfogultnak lennie. Ám annak, aki csupán önmagát és saját ízlését képviselve néz meg egy előadást, lehetnek utált tárgyai vagy különös kedvencei. Végül is ezt a színházi évadot is az előítéleteim fogságában, azoktól – meg más tényezőktől – szenvedve néztem végig. Azonban ideológiai cellámból kitekintve egyből szembe tűnt a MITEM választékából ez a mongol színdarab. Hiszen vegyük azt az embert, aki a kilencvenes években egy szegedi folklórtalálkozó felvonulásán földbegyökerezett lábbal hallgatta a Kárász utcát végigdoboló mongol sámánt, később óvodáskorú lányával a Disney-filmek közül legszívesebben a Mulán-t tekintette meg, és 2007-ben egyesével minden családtagját rábeszélte, hogy jöjjön el vele az orosz rendező, Szergej Bodrov Dzsingisz kán felemelkedéséről szóló filmjének, a Mongol-nak a vetítésére, hogy minél többször láthassa a mongol környezetben, bár japán főszereplővel leforgatott látványos eposzt. Szóval vegyük ezt az embert – én magam vagyok – és máris világos, hogy a Mongol Nemzeti Dráma Színház előadása úgy vonzza majd, mint muslincát a megbuggyant málnaszörp.
Nem hinném, hogy az „ősi sztyeppei vér” pezsdül meg ilyenkor bennem, hiszen görnyedtem már annyit régi kárpát-medencei anyakönyvek fölött, hogy bizton állíthassam, amúgy aligha élnek közöttünk úgynevezett „színmagyarok”: a matrikulák egyre csak máshonnan érkező, itt élőkkel keveredő, aztán kipusztuló vagy tovább keveredő népekről tanúskodnak. Közvetlen összeköttetést sem tudok elképzelni a ma Magyarországon élő emberek és azok között a honfoglalók között, akiket szellemi, életmódbeli rokonság fűzött más nomád népekhez, köztük azokhoz, akik egyesítésével Modun fejedelem az időszámításunk előtti második században létrehozta a „Hunnu” (Xiongnu) birodalmat, amelyet a mongolok saját államiságuk első megnyilvánulásának tekintenek. Amúgy pedig öt évet lehúzva az ELTE Finnugor Tanszékén maradéktalanul meggyőződtem a finnugor nyelvrokonságról és a nyelvi és genetikai rokonság különbségéről, szóval egy dolog bizonyos: a történelmi folyamatokban több kanyar van, mint a filmvászonra vagy színpadra vitt, szépen lekerekített eredetmesékben.
Tehát ha így átküzdöttük magunkat az elvi megfontolások mocsarain, leszögezhetjük: Az Ég fia pompás látványosság, még akkor is, ha figyelmünket néha akaratlanul is elvonják az idegen nyelvű felirat cikornyás mondatai. Bitogtohiin Cognemeh először 2011-ben bemutatott kortárs drámája igyekszik megidézni a legendák természeti képekben és hierarchikus megszólításokban bővelkedő nyelvezetét, de a cselekmény mindenki számára könnyen követhető, aki látott már bosszúállókról szóló amerikai akciófilmeket – vagy európai királydrámákat, mondjuk a Lear királyt. A harc a hatalom birtoklásáért folyik, és amennyiben az igaztalanul megvádolt főhős saját fájdalmából merít erőt az ellencsapáshoz, dekadenciába süppedt ellenségei pedig jogosan vádolhatók intrikával, árulással és rossz kormányzással, a körültekintően kivitelezett bosszú nem marad el. Mindez egy szépen kimunkált előadásban, ahol magával ragadó színpadképek, izgalmasan koreografált mozgás- és táncszekvenciák, csodaszép jelmezek és kellő mennyiségű elidegenítő egzotikum köti le a figyelmünket. Modun az új erő, akitől az apagyilkosság sem áll távol – hiszen a hatalom megszerzéséhez nem sok más út vezet –, és aki fokról fokra maga mellé állítja mindazokat, akik így vagy úgy megelégelték a régi rendszert. A néző, még ha tudatában is van annak, hogy egy nap az ifjú hős is Sánjü, teljhatalmú oligarcha lesz, képtelen levenni a szemét a hatalomszerzés véres és diadalmas képeiről.
Ugyanúgy megnézném ezt egyszer, kétszer vagy akár háromszor, ahogy az életben és a kultúra arénáiban is láthatom majd még annyiszor.
A színpadon álló mexikói színészek egyike egy idős spanyol papot játszik, három fiatal férfi és egy nő a pap által megvetően „indiánoknak” nevezett őslakosokat, és ott van még az ifjú szerzetes is, aki a bal szélen állványon álló mikrofont megragadva beszél ki az előadásból, mint az énekes a rockkoncerteken – vagyis mint a rezonőr a színdarabban. Kiegészíti, szövegkörnyezetbe helyezi az elhangzottakat, megjegyzést tesz a történelmi hűségre. Aztán besétál még egy „indián” nő meg egy valóságos történelmi alak, aki a szerzetes mikrofonba búgott szavai szerint létének minden realitása ellenére kitalált dolgokat fog mondani és művelni a darabban. A fentiek – különösképpen a pap, a szerzetes és a történelmi figura forgatják a szót, miközben a korábban már megtört bennszülöttek jobbára csak az utasításaikra várnak – azt vitatják meg, hogy nincs abban semmi „ördögtől való”, ha a térítést úgy végzik, hogy a katolikus szertartást megforgatják kissé a helyi babonákban, hogy jobban csússzon a helyiek torkán letolt kereszténység.
Ez az eszmecsere minden elemében nagyon érdekfeszítő, de nehezen összpontosítok miközben a kimerültségtől szédelegve, a földön alvástól sajgó porcikáimmal a játszóhely nézőterének kényelmetlen összecsukható székén ülök. Ködös aggyal a nyelvi nehézségeket is körülményesebb áthidalni, mint mikor tiszta fejjel megyek színházba. Hetek óta tartó testi fáradtságom oka mindegy, a következménye azonban annál lényegesebb, hiszen ebben a helyzetben a leginkább az előadás azon jelenetei hatnak rám, ahol nem a spanyolról fordított feliratot olvasom és értelmezem, hanem kizárólag a látvány hatása alá kerülök: a minimális díszletekkel operáló előadásban a funkciókat megidéző és ki is figurázó jelmezek jelentik a fő látványosságot a szereplők által megjelenített, sokszor groteszkbe hajló rituálék mellett. Carlos Pascual darabja azt a történelmi pillanatot idézi meg, amikor a 16. században a spanyol korona az általa „felfedezett”, kirabolt és gyarmatosított föld lakóinak javain túl a lelkére is igényt tart a hatékonyabb elnyomás végett. Amint az néhány eleven dialógus és látványos élőkép után világosan kiderül, a vallási térítésben a nyelvi és kulturális akadályok miatt a „teátrális” eszközök mindennél működőképesebbnek bizonyulnak. Semmi sem bizonyítja jobban az evangelizációt végzők igazságát, mint a jelen testi-lelki állapotomban én magam. Hiszen a Mexikói Nemzeti Színház társulatának előadása éppen azt mutatja meg számomra, hogy a számtalan okból korlátozott tudat szűrőjében mi marad fenn, mi hullik ki. Az előadásban is emlegetett korabeli európai ellenreformátoroknak – többnyire – megadatott a hitelvek mentén a beszéddel való térítés, míg a spanyol király dél-amerikai küldötteinek nem. Nekik marad a színház. Én is csak bámulok.
A megmerevedett hitelvek és irracionális szertartások miértjének firtatása a legritkábban tesz jót egy intézményesült vallásnak, így a térítők párbeszéde a misztériumba beavatandókkal már csak ezért is kudarcot vall: az „indiók” naiv kérdéseikkel öntudatlanul ássák alá azt a fensőbbséget, amelyet a civilizátorok saját vallásuknak tulajdonítanak a bennszülöttek pogány ceremóniáival szemben. Ez mondhatni állandó humorforrás a darab során, kezdve Ábrahám és Izsák bibliai történetének újrajátszásától egészen addig a kérdésig, hogy Jézus halála nem éppen olyasféle emberáldozat-e, mint amelynek gyakorlásától az új föld régi lakóit a hódítók olyannyira meg akarják óvni. Ugyanakkor az előadásban színre vitt misszió mégis páratlan sikert aratott: a nemrégiben elhunyt, ezért egyre növekvő kultuszú Ferenc pápát Dél-Amerika adta, mint ahogy ez a vérrel-vassal-színházzal behódoltatott terület biztosítja a mai katolikus egyház egyik legnépesebb falanxát is. Alig ötszáz év telt bele!
Mindezt persze éppen olyan kényelmetlen és kimerítő átgondolni, mint végigülni. De talán nem haszontalan.
(2025. június 5.)
