MITEM12
Kutszegi Csaba
A szerző színház- és tánckritikus
…legyen az Bartók vagy Janovics. A Janovics az Ifjú barbárok folytatása – és ez nem egy szimpla reklámfogás. Ifj. Vidnyánszky Attila rendező nemcsak a játéktér központi elemét, a színpadot szinte teljesen betöltő mutatványosbódészerű előszobát tartotta meg a Barbárokból, hanem tartalmilag is összefűzte a két előadást: például az újabb ott kezdődik, ahol a régebbi abbamaradt, azaz Barbár B. szerepében Imre Éva a külső dörömböléstől megriadva, fejszével a kezében tanácstalanul, de mindenre elszántan áll az előszobában.
Ennél sokkal lényegesebb azonban, hogy a két előadás ugyanazon a színházi nyelven „íródott”. A fentebb felidézett kép is arról árulkodik, hogy ez a nyelvezet erősen szimbolikus, egy kicsit sem hagyományos, igen komplex, van benne zene, ének, vetítés, valamint sok-sok „fizikai színházi” elem, ez utóbbi nemcsak megkoreografált táncmozdulatokat jelent, hanem sokszor szokatlan eszközökkel végrehajtott szokatlan akciókat vagy állapotokat is.
A két téma már a kor miatt is csereszabatos, a két főhős ugyanakkor élt, ugyanabban az évben, 1945-ben halt meg (igaz, a színész, rendező és filmmágnás, az erdélyi magyar filmművészet és mozihálózat megteremtője, Janovics Jenő kilenc évvel idősebb volt Bartóknál). Bár a sorsuk másfelé vetette és másmilyen kihívások elé állította őket, de az életükön, tetteiken át felsejlő világ – részleteiben és egészében – mindmáig hasonló képekben mutatkozik meg előttünk. A kékszakállú herceg vára Regősének beidézett szövege a Janovics előadásának elején is megerősíti ezt (lásd: „Az világ kint haddal tele, / De nem abba halunk bele, / Urak, asszonyságok.”). Visszatérve az ifj. Vidnyánszky Attila és alkotótársai által beszélt színházi nyelvezethez és vallott színházfelfogáshoz, ennek egyik legfőbb ismérve is kihámozható a Regős szövegéből: „Szemünk pillás függönye fent: / Hol a színpad: kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok?”.
A Janovicsban (is) az a nagyszerű, hogy az alkotói (és itt külön meg kell említeni Vecsei H. Miklós és Németh Nikolett szövegkönyvírói-dramaturgi közreműködését) saját, belső világukat teszik ki a színpadra, régi történeteket idéznek, de a máról, sőt önmagukról beszélnek. Tulajdonképpen gordiuszi módszerrel oldják fel a hagyományőrzés kérdését: megszüntetik a múlt és jelen különbözőségét. Mindkét előadásban a múlt és a jelen is ott van, mint ahogy minden ember szemének pillás függönye mögött is egyidejűleg él mindkettő. Aki az időbeli egymásutániságot artisztikusan eltörli a színpadon, az jelen időbe helyezi a múltat, és ezzel korszerűvé változtatja azt. Mindezt meg lehet jeleníteni elvontan, cselekményszál nélkül, a néző érzéseire, szubjektív hangulatérzékelésére bízva a dekódolást. De a Janovics alkotói és előadói nem engedik el a néző kezét: keretet teremtenek az idősíkok váltakozásának, a fő- és mellékszálon futó történetek tobzódásának, a külső és belső világ keveredésének. Egy mai magyar–román–francia–német stáb koprodukciós filmet forgat Janovics Jenő életéről, egy harsány, mutatványos produkciót, amelyben a tragédiák és a fájdalom mellett ömlesztve zubog a gátlástalan játék, az erőszakos önmutogatás, a szabályok felrúgása, a vásári ócskaság, a rémfilmek és komputeres játékok kliséi, a történelmi ostobaságok abszurditásai… És mindezek mellett az emberi példamutatás, a kiállás a szépért és jóért, a hit a művészetben, az ember teremtő erejében – is. Az előadáson a súlyos, tragikus pillanatokat gyakran önfeledt röhögtetés váltja, de a röhögésben nem ritkán lappang, sötétlik a régebbi, az aktuális és a jövőbeni tragédiák képe is.
A Janovics első felvonása az asszociációk végtelen szabadsága (egyfajta beavatás a sajátos színházi nyelvezetbe), a második az egyes ember és a nemzet sorsának gondolatilag és érzelmileg is gazdag, mélyenszántó bemutatása. Mindkettő jól sikerült, mert amihez ifj. Vidnyánszkyék nyúlnak, abból valahogy rögtön színház lesz.
Tulajdonképpen bármilyen jól megírt történetet fel lehet pumpálni a filozófiai okfejtések magasságába, ám a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színház Diana Dobreva rendezte Moby Dickje után azt gondolom, hogy Herman Melville híres regénye erre különösen alkalmas. Persze az eredeti regény sem egy egyszerű romantikus történet. Jómagam már a kamaszkori olvasásakor éreztem-sejtettem, hogy Ahab kapitány végletekig kitartó, mániákus bálnavadászata nem holmi logikátlan bolondéria. Aztán nyolc-tíz év múlva, már egyetemistaként világossá vált számomra: mindenkinek megvan a saját Moby Dickje, akit/amit így vagy úgy, de le kell győznie azért, hogy önmaga lehessen, önmaga életét élhesse (vagy abba halhasson bele). Sőt! Az egész emberiségnek szüksége van istenekre és démonokra, akikkel – kisebb-nagyobb közösségekbe tömörülve – meg kell vívnia a maga harcait.
Diana Dobrevát sem az óceán élővilágának amúgy igen érdekes jelenségei foglalkoztatják, hanem az emberi lényeg. Az emberi lét teljességének szimbolikus ábrázolásához keresett megfelelő, kortárs színházi eszközökkel ütősen megjeleníthető témát. Rengeteg filozofikus tézis, gondolat fogalmazódik meg az előadáson (olykor már soknak is tetszik), amelyeket a figyelmet lekötő látványvilág és a szinte folyton pergő tempó miatt is nehéz követni, ezért brutálisan lerövidítve, a saját szavaimmal idézek fel néhányat a bennem leginkább megmaradt, emlékezetes gondolatokból. Például: a bálna nem hal, az óceán nem víz, az utóbbi nem is isten, hanem imádság, amelynek hullámai mindig visszajönnek az emberért. Vagy: a Moby Dick felé tartó szigonyt már rég eldobta (az emberiséget megtestesítő) Ahab, csak az még nem ért célba, ugyanis a halhatatlan fehér óriáscet nem más, mint a régmúlt világ, mely nem tér vissza soha. Ambivalens érzésekkel és gondolatokkal fogadja a néző Ahabot, ezt a mániákus, végletesen elszánt figurát, aki a szigonyra láncoltatja magát, amelyet belevágnak Moby Dickbe, és együtt merül el vele a sötét mélybe.
A rendíthetetlen kapitányt a saját közössége sem egységesen, csak pozitívan értékeli. A nagy ügy érdekében ugyan követik társai a halálba is, de beszédes az előadás sugallta végső állásfoglalás: míg a kapitány a sötét mélybe süllyed, legénysége – a vízben hiába lefelé süllyed – halálában felfelé, a megdicsőülés fénye felé emelkedik. A hátországot, a küldetésért elhagyott otthon női társadalmának tagjait egy életen át a férfiak hazavárása élteti. De közben kettős parancs dolgozik bennük: nekik a férfiak utáni, majdani új világban is élniük, megfelelniük kell, fel kell nevelniük a gyerekeket. És nagy kérdés, hogy az utódok – bármennyire is ez az elvárás – bálnavadászok legyenek-e vagy sem.
Diana Dobreva színházszemlélete elsősorban előadásának látványvilágában mutatkozik meg. Sötét, futurisztikus, komputergrafikus képekben ókori görög sorsdrámaként játszódik le a történet, a végtelen óceán hullámzása olyan, mint a messzi Titán-bolygó rideg fekete titántengereiről készült képeken. Mintha egyfajta (filmeken divatos) disztópiában a sötét múlt képei jelennének meg a ma ízlése szerint megfestve. Az emberiséggel és az egyes emberrel kapcsolatos (sors)kérdések is furcsa kettősségben mutatkoznak meg: általában pátosszal, szimbolikusan-filozofikusan, de olykor-olykor, egyes dialógusokban mai beszédstílusban, mai nyelven és humorral fűszerezve fogalmazódnak meg. Dobreva Moby Dickje nagyszabású produkció, ám belső ellentmondások is jellemzik: igényli a néző intellektuális érdeklődését, de meg is osztja a közönségét. Orbitálisan nagy képeket fest, szimbólumokban beszél, miközben mintha attól félne, hogy nem elég közérthető. Ezért többször szájba rág, azt is elmagyarázza verbálisan, amit nem kéne… Pedig a komplex, nem-verbális színház igencsak beszédes eszközei révén a lényeget hamar, menet közben megértjük. És utána megerősödve cipeli ki-ki tovább a saját óriáshalát.
Egy nap szünettel követte egymást két Dobreva-rendezés az idei MITEM-en: a szófiai Moby Dick után a plovdivi Vér nélkül került színre. Azok a szerencsések, akik a tavalyi fesztivál nyitóelőadását is látták (a szintén Diana Dobreva rendezte Odüsszeuszt), idén különös kíváncsisággal várták a „folytatást”, hiszen a bolgár rendezőnő sajátos színházi nyelvezete már hazánkban is ismert, sőt egyfajta védjegy (a Salomét ebben az évadban rendezte meg a budapesti Nemzeti Színházban).
A Moby Dick előadásához hasonlóan a Vér nélkülé is jóval messzebb tekint, mint az ihlető forrásul szolgáló eredeti írás (a színpadi átirat készítője ezúttal is Alekszandr Szekulov). Alessandro Baricco 2002-ben megjelent regénye (a Senza sangue – magyar fordításában: Vértelenül címmel jelent meg) egy meg nem nevezett országban egy véres polgárháború után kezdődik egy farmon, ahol is a főhősnő Nina még gyerekként passzív főszereplője lesz egy értelmetlen mészárlásnak: az apját és még szintén gyermek bátyját kommandósok bosszúból meggyilkolják. Az elbújtatott lányt az egyik gyilkos, Tito megtalálja, de a többiek elől elhallgatja ottlétét, és ezzel tulajdonképpen megmenti az életét. A későbbiekben Nina immár felnőttként felkutatja a családja gyilkosait, és megtalálja az öregedő Titót is – ám köztük a bosszúállás igen sajátos módon folytatódik. Mert meddig is folytatható a kölcsönös bosszú?
Diana Dobreva rendezése (a Plovdivi Dráma Színház előadásában) az értelmetlen bosszúállásról, általában az ölés abszurditásáról szól, és itt az abszurditás különösen fókuszba kerül. Az előadás egy bikaviadal-arénában játszódik, egy igencsak groteszk figura, a visszavonult „Halhatatlan Torero” (aki immár énekesnő) harangozza be a produkciót. Az abszurditás mellett itt még önirónia és humor dominál, de már megjelenik a szenvedély, a felfokozottság és persze a különleges látványvilág. A színpadon színes-díszes lelátón is szereplők ülnek, akik belefolynak a történésekbe, (ének)hangokkal kísérik azokat, hátul, középen pedig egy külön kisszínpad működik, melyet szinte betölt egy impozáns-hatalmas óarany bikaszobor, amely forogni is képes, sőt, a későbbiekben a belsejébe is betekinthetünk.
Aztán hamar a sokkoló brutalitásé lesz a főszerep. Démoni alakok vergődnek és bűnhődnek sorsszerűen előírt szerepeikben, a történet köré szabad asszociációk mentén egy egész mitikus világ épül fel, az emberek sorsuk labirintusában ténferegnek, az előbb még „kezelhető” bika vérszomjas Minotaurusszá válik, amelynek zárt szoborgyomrában eleven embereket sütnek meg – ahogy Nina is gyerekként kis híján megsült a búvóhelyén, amikor a gyilkosok rágyújtották a tanyát. A Vér nélkül költői színháza borzalmakat tár fel, és megbékélést hirdet. Közben – a barbár emberáldozatoktól a bikaviadalon át korunk értelmetlen háborúiig – utal az európai kultúrtörténet nem egy jelentős eseményére, mitológiai alakjára, szimbólumára, amelyek a kultúránkban, így a mai ember tudatában, vízióiban is folyamatosan jelen vannak. Sőt: élnek és hatnak.
A felnőtt Nina úgy képes lerendezni magában a bosszúsorozatot, úgy tud a traumáktól megszabadulni, hogy lefekszik egykori gyilkos-megmentőjével, és szeretkezés közben ugyanabban az összegömbölyödött testhelyzetben találja magát, amelyben oly sok évvel korábban a búvóhelyen megmenekült a haláltól. Együttlétük Titóval a megjuhászodott aranybika széles hátán zajlik, mozdulatlan pózuk közben Nina felmondja visszaemlékezése mélyen intim sorait, ami – minden bizonnyal – az előadás katartikus csúcspontja és a regényszöveg kiemelkedően értékes részlete.
fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2025. június 5.)
