MITEM12
Gulyás Gábor
A szerző filozófus, esztéta, a 2022/23-es évadban
a Nemzeti Magazin Nézőpont rovatának szerzője volt
Zhao Yunról a történelem iránt érdeklődők tudhatják: híres tábornok volt a Han-dinasztia idején a 2. században, nevét évszázadok óta őrzi kínai város is. Jónéhányan viselték ezt a vezetéknevet – közülük a neves kortárs író, Liu Enping egy olyan alak életét dolgozta fel, aki szervesen kötődik a hunok történelméhez is, ha elfogadjuk, hogy a hsziungnuk voltak az ázsiai hunok elődei. A Kínában jól ismert történet szerint Yuan han császár elküldte a nomádok fejedelmének feleségül szépséges énekesét – azt színlelve, hogy háremének éke, Wang Zhaoyun egy dinasztiabeli hercegnő. És ez a rendkívüli nő történelmet írt azzal, hogy kialkudta és megvalósította a békét a hsziungnukkal. Ezzel a történettel azért is izgalmas volt most Budapesten találkozni, mert a MITEM nyitóelőadása a Mongol Állami Akadémiai Drámai Színház Az Ég fia című produkciója volt, amely ugyanazon történelmi korban játszódik, mint a Zhaojun utazása, de az a magukat hsziungnuk utódának tartó mongolok földjén játszódik.
Különösen jó élmény volt a kínai előadás – pedig nem indult annak! Az elején úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban azokon a falusi színházi haknikon, amelyeken hiába láthattam a korszak legnagyobb színészeit, rossz érzés volt szembesülni az igényes díszletek hiányával, vagy azzal, hogy az énekesek playback adták elő a slágereket. Itt is rossz volt megtapasztalni, hogy a pekingi produkció (videófelvételről ismert) látványos díszlete helyett a színpad közepére felállított vászonra hátulról vetített, sematikus elemeket használó, szerény esztétikai színvonalú rajzok előtt játszódott az előadás. Magyarországon elképzelhetetlen egy operaelőadás megvalósítása zenekar és karmester nélkül – itt most felvételről ment a zene (eltekintve egy kis ütőscsoport tagjaitól, akik időnként élőzenével bekapcsolódtak), és az énekek jórésze is playback csendült fel. Mégis izgalmas volt, mert miután az ember elfogadta, hogy a régi volta ellenére mifelénk jórészt csak hírből ismert qinqiang műfaja egészen máshogy működik, mint a nyugati opera, megérti, hogy a kínaiaknál a zenekari hangzásnál és az énekesi teljesítményeknél fontosabbak a színpadi mozgások. A ritmushangszerekre épülő qinqiang egyik sajátossága ugyanis a látványos akrobatika. Budapesten most nem láthattuk a műfaj leghíresebb mutatványát, a tűzfújást (amikor a látványosan mozgó színész fején égő gyertya van), de megcsodálhattuk a műszakállal végzett tradicionális akrobatikát, és néhány olyan harci jelenetet is, amelyek a hosszas gyakorlást igénylő, komoly fizikai színházzal rokoníthatók.
A tradicionálisnak érződő zene a bangzi nevű, fából készült ütőhangszerre épült, de felismerhető módon megjelentek benne a banhu nevű kisméretű vonós hangszer és a suona nevű, nádból és rézből készült fúvós zenei eszköz karakteres hangjai is. Ebben a műben nincsenek lágy dallamú, hosszan kanyargó énekek, csak rövid, impulzív énekes megszólalások. A látványos öltözékek esetében a történelmi hitelességnél nyilvánvalóan fontosabb szempont volt az akrobatikus mozdulatokban való használhatóság, de néhány hangsúlyos elem így is beazonosíthatóan felidézte a színjáték kétezer évvel ezelőtti időszakát. Mindenképpen indokolt kiemelni a koreográfus, Wang Zhao világszínvonalú munkáját, aminek kidolgozásában harcművészeti mesterek is közreműködtek. A remek színészi alakítások közül is kitűnt a címszereplőt különböző életkoraiban varázslatosan megformáló Hui Minli játéka. Yang Yun rendezésének alapja a kivételes ütemérzék – ennek is köszönhető, hogy mindössze hetven perces előadásra volt szükség ahhoz, hogy megismerjük a budapesti Nemzeti Színházban a kínai történettudományban „békéltető feleségként” aposztrofált pacifista nő történetét. Fantasztikus, hogy Magyarországon láthattuk Shaanxi tartományból a Xi’an Yisu Színház autentikus qinqiang-produkcióját!
Nem klasszikus Hamlet-átírás Radu F. Alexandru Gertrúdja, hanem olyan kortárs remekmű, amely ugyanakkor s ugyanabban a dániai királyi udvarban játszódik, mint Shakespeare műve. Napjaink egyik legizgalmasabb színházi rendezője, a román Silviu Purcărete úgy vitte színre ezt az új drámát a Bukaresti Nemzeti Színházban, hogy a kultúránk öt különböző területét hangsúlyosan „bekötötte” az előadásba.
Az első ilyen terület a film. A rendező filmes módon, a töredékesség esztétikájára támaszkodva hozott létre egy nyugtalanító előadást, túllépve a tények bemutatásának primér szintjén. Dragoş Buhagiar díszlettervező főként precízen kivágott képkockákat mutatott a függönyök folyamatos mozgatásával – már az elején olyan érzésem volt ettől, mintha Lars von Trier valamelyik filmjét nézném színházban. A kivágott képkockák ugyanúgy váltak kisebbé vagy nagyobbá, ahogyan azt a filmekben megszoktuk. A második hangsúlyosan bevont terület a zene. A Vasile Şirli által komponált kiváló hangszeres zene hasonló szerepet tölt be az előadásban, mint az elhangzó mondatok: akár gyászos, akár fenséges, akár hitchcocki misztériumot jelenít meg, a zene színpadi funkciója rendre hangsúlyosan pontos. A harmadik bekötött nagy terület az emberi identitás genderalapú újragondolása. Purcărete előadásában férfiművész alakítja mind a hét szerepet, köztük a fiatal, vonzó nőt, Oféliát és az idősebb hölgyként megjelenő, címszereplő Gertrúdot is. Érdekes látni, hogy ők mindketten transzvesztiták, ahogyan Hamlet vér szerinti apja, Claudius is. Ez a patologikus helyzet természetesnek számít az előadásban, mert a megjelenített világ szinte már egyáltalán nem kötődik a hagyományos értelemben vett emberi normalitáshoz. A negyedik bevont kulturális terület a képzőművészet. Vizuálisan megkomponált, „szép” képeket látunk, amikor egy fürdőkádat, egy bonc- vagy egy étkezőasztalt emel ki hangsúlyosan a rendező: azok a látványok a klasszikus flamand mesterek vásznaira emlékeztetnek, ugyanúgy azt az érzetet keltik, hogy e kísérteties világban bármi megtörténhet… A monumentális boncolási jelenet pedig egyértelmű vizuális és szimbolikus utalás Rembrandt híres festményére, a Dr. Nicolaes Tulp anatómiai leckéjére. Az ötödik bekapcsolt terület a politika. Mindent ural a korrupció diadalma és a balkáni lealacsonyodás elvének konzekvens érvényesítése. Nemcsak a király és a királynő működik így, hanem Polonius is, akinek politikailag indokolt megölése (és Hamlet öngyilkossága) után a nemes Horatió is a bitorlók udvarának szolgája lesz. Ha arra gondolunk, hogy még a meggyilkolt király szelleme is őrjítő állapotban bolyong (és így biztatja Hamletet bosszúállásra), akár egy megváltás nélküli bohózatként is értelmezhetjük az előadást, de azt gondolom, hogy az európai reflektáltság jelenlegi stádiuma miatt kevesen vannak, akik nem megrázó tragédiaként élik meg a Purcărete által rendezett produkciót.
Kiemelkedő színészi alakításokat láthattunk. Mindegyikük holttestszerűen bomló, kétségbeesett arccal jelenik meg, mintha szellemek lennének, álom és ébrenlét mezsgyéjén. Marius Manole kivételes érzékenységgel játssza a törékeny, fiatal Hamletet, Lari Giorgescu kissé személytelen, naiv, de transzvesztita Oféliát alakít, Alexandru Potocean Horatio-figuráját először megdöbbentik a palota összeesküvései, aztán természetesnek tekinti az ilyesmit, a Paul Chiributa által megformált Polonius távol maradt a sablonoktól, Marius Bodochi a Szellem szerepében kíméletlenül pontos volt, Mircea Rusu egyszerre volt árnyalt és erőteljes Claudius szerepében, a címszereplő Claudiu Bleont képes volt igazi gonosz erőt bemutatni különböző, drámai feszültséggel teli pózokban, beragyogva az egész előadást. Ez a színész kétségkívül nagyszerű színpadi átalakulásképességgel rendelkezik. Figyelemre méltó női metamorfózist mutatott be az erőteljes jelenetek kavalkádjában: uralta az udvart, uralkodott a férfiakon, folyamatosan negatív energiát árasztva. Az előadás végére valószínűleg minden néző belátta: a Hamlet című remekmű összes szörnyűsége tőle ered.
Az Isten közvetlen parancsa elől menekülő, majd saját igaza érdekében Istennel perlekedő, autonóm próféta története, a Jónás könyve az egyetlen olyan prófétai könyv a Bibliában, melyben nem a próféciák állnak a középpontban, hanem a próféta magatartása. Nem véletlen, hogy a művészet rendszeresen használja ezt témaként, s amióta kiderült, hogy egy bálna gyomrában olyan sok levegő van, hogy egy ember túlélését az viszonylag hosszú időre biztosíthatja, a bulvárnak is visszatérő témája lett a hatalmas tengeri állat által lenyelt halász esete. Magyarországon is mindenki ismeri az eredeti történetet – vannak, akik a Bibliából, akadnak, akik a Tórából s olyanok is, akik a Koránból, de a legtöbben talán Babits Mihály műveiből, melyekkel az iskoláinkban valamennyien találkoztunk. A román Marin Sorescu Jónás című, drámába oltott hosszúverse is közismertnek tekinthető, mert időről időre műsorra tűzik magyar színházak is az előadását. Én is láttam már színházban, de japán nyelven még nem, s nem is gondoltam eddig, hogy a keresztény hagyománnyal csak visszafogottan érintkező távol-keleti ország színházi kultúrájába bekerülhet egy ilyen mű. A Tokyo Metropolitan Színháznak persze volt egy romániai partnere, hiszen a Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon jött létre az előadás a román Silviu Purcărete rendezésében, de mivel egy japán színművész, Kuranosuke Sasaki alakítja a címszerepet, így természetesen japánul hallhatjuk a mondatait. És fantasztikusan hat!
A japán színész nem azért tökéletes választás Jónás szerepére, mert éppen abban az évben (1968-ban) született, amikor Sorescu megírta ezt a ma már klasszikusnak is nevezhető, kiemelkedő művet, hanem mert olyan hang- és mozgáskultúrát képvisel, amely sokkal eredendőbbnek érződik, mint amely a mi európai világunkban megszokottnak tekinthető. Uralt intenzitású, nagyon pontos játéka a kabuki színházi hagyományból eredeztethető. Viszonylag széles körben ismert, hogy Purcărete alaposan tanulmányozta Japánban ezt a színházi műfajt, de ez az előadás meg is mutatta, hogy a rendező is jól beszéli ezt a régi színházi nyelvet. A Jónás című előadás intenzív találkozása lett a japán klasszikus és kortárs színpadi művészetnek. A címszereplő itt nem proféta, nem is szent, csak egy jó ember, egy „átlagos” halász, akit lenyelt egy hal. Ebben az előadásban ez nem szenzáció, hanem természetes jelenség. Ahogyan az is, hogy miközben a hal gyomrában ülve elképzeli a menekülését, lenyeli egy még nagyobb hal. Amikor először halljuk, hogy Jónás a saját nevét ismételgetve kiabál azért, hogy megtévessze a tengerben élő halakat, még teljes a visszhang. (A visszhangot Veronica Arizancu kelti életre.) Aztán eltűnik: csak a „jó” kifejezés hallatszik belőle, ami nemcsak magyarul jelentéses: több régi nyelven is megfeleltethető az „én”-nel. Sokaknak ismerős lehet ez a helyzet a mai világban is. Jónás rendhagyó módon nem esik kétségbe, nem tesz kinyilatkoztatásokat, ugyanakkor megvilágosodik: nincs többé visszhang. Már csak ő van. Már csak én vagyok. Olyan zárt formai alakzatot látunk, amelyből kilépni lehetetlen. Jónás nem is talál kiutat, de rájön, hogy az igazi út befelé vezet. Egyszerű a világ.
A végtelen tenger sivárnak ható világából visszakerül Jónás a tisztességes emberi élet sokszínű házbeli rekvizitumai közé (a hatásos díszletet Dragoş Buhagiar tervezte), ott is megjelennek árnyként viselkedve polgári létének ideális ikrei (Liviu Vlad és Eduard Pătrașcu visszafogott alakításában), de élete végén már nem kíván kommunikálni velük. Nem figyel kifelé. Kinyitja az ablakot, de nem szeretne elrepülni (Jónás neve héberül galambot jelent). Csak az ő szavait halljuk – és időnként a precíz traktusokkal operáló zenét (amit Vasile Şirli szerzett). A neki jutott sorsot jó emberként leélő halász szavait, aki már nem veti ki többé a hálóját. Mert megértette, hogy ő maga is menthetetlenül belegabalyodott egy hálóba, amelyből nem menekülhet. Ez olyan szakrális tapasztalat, amelyet többnyire a templomban élhet át az európai ember. Most megadatott színházi élményként.
fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2025. június 5.)
