MITEM Képes krónika I.
Jó hangulatú, várakozásokkal teli, pezsgő-nyüzsgő megnyitó, teltházas, nagy sikerrel bemutatott klasszikus-adaptáció, állva tapsoló nézők és színészek a nézőtéren, zsúfolt közönségtalálkozó – elkezdődött a 11. MITEM programja. A Plovdivi Drámai Színház igazán méltó előadással indította el az idei nemzetközi találkozót, s méltán aratott nem mindennapi sikert.
„Sorsát mindenki önmaga választja.” – hangzott az idei találkozó első előadásának, az Odüsszeusznak a tételmondata, amely sajátosan rímel a 11. évébe lépett Madách Nemzetközi Színházi Találkozó eltelt évtizedére, hiszen ez az út is egy választás eredménye. Egy olyan, egy évtizeddel ezelőtt még lehetetlen küldetésnek látszó választásé, amelyben az döntetett el, hogy a világszínház értékeit egy fesztiválon Budapesten is meg lehessen mutatni. A bölcsesség szerint az út a fontos, nem a cél, de az út rendkívüli voltát az nyilvánvalóan mutatja, hogy ez vezetett el a 2023-as Színházi Olimpia megrendezéséhez, amelyről az első MITEM idején még nem is álmodtak a szervezők.
Nem véletlen tehát, hogy a 11. MITEM hivatalos megnyitóján ennek az útnak az állomásait idézték fel a felszólalók. „A 21. század színháza nálunk itthon van.” „Ez a találkozó évről évre példát mutat a világnak nyitottságról, érdeklődésről, megbecsülésről.” – erről beszélt Závogyán Magdolna, a Kulturális és Innovációs Minisztérium államtitkára, aki felhívta a figyelmet az idei találkozó specialitásaira, mint például Alessandro Serra világpremierje, vagy a török-magyar kulturális évad részeként érkező két török produkció. A megnyitón többen felidézték a 2023-as Színházi Olimpia eseményeit, amelyek a szavakon túl, filmbejátszásokon is megelevenedtek. „Ennyi külföldről érkezett előadás egyszerre még soha nem volt Magyarországon” – hangsúlyozta a Színházi Olimpia kapcsán Vidnyánszky Attila, aki több momentumot emelt ki a különlegességekből, például, hogy sikerült minden műfajt bekapcsolni, a tánctól a bábművészetig, emellett Magyarország minden részéről, sőt, a határon túlról is bekapcsolódtak a színházak a hatalmas programfolyamba. Hungarikum volt a színházművészeti hallgatók multinacionális közös előadása Madách művéből, Az ember tragédiájából. A direktor a MITEM kapcsán nagyon fontosnak nevezte, hogy a kezdetektől fogva a találkozások helyszíne volt, ahol az egymásnak sokszor ellentmondó nézetek és gondolatok is teret kapnak: „Már az elején úgy döntöttünk, hogy ez egy nyitott hely lesz, itt vitatkozni lehet, párbeszédet lehet folytatni, nincsenek kötelező narratívák, nem kell kötelezően egyféleképpen gondolkozni a világról. Itt mindenki iránt elfogadókészséget, tiszteletet tanúsítunk, ezt tudja mindenki, aki végigkövette az eddigi tíz évet.” „Elég végignézni azt a 297 előadást, amely itt megfordult eddig, mennyi ízlés, vélemény, esztétika jelent meg itt. Bartókot tartottuk szem előtt, aki szenvedélyesen szerette a saját kultúráját, miközben képes volt befogadni a világot” – hangsúlyozta Vidnyánszky Attila.
Az elmúlt éveket és a Színházi Olimpiát is felidézve, Valerij Fokin a Színházi Olimpia Nemzetközi Bizottságának tagja arról beszélt, hogy kezdettől fogva érezhető volt, a szervezők jelentős fesztivált akarnak létrehozni, és ezzel egybecsengett a közönség akarata is. A több éves kapcsolatépítés és következetes szakmai építkezés a tavalyi olimpiában csúcsosodott ki, amely az orosz rendező szerint egyike volt az eddigi legsikeresebbeknek, főképp azért, mert itt az egész ország megmozdult. Erre jó példa éppen a mostani nyitó előadáson szereplő bolgár társulat jelenléte, hiszen ők tavaly a kaposvári színházban mutatták be Diana Dobreva rendezésében a Selyem című produkciót, és ez idézte elő a mostani budapesti meghívást is. „Színházat lélegzett be és ki az ország” – fogalmazott a rendező. Szerencsésnek nevezte azt is, hogy a hatalmon lévők felismerték a jelentőségét az eseménynek, és támogatták a megrendezését. „Gyakran szoktam ismételgetni, hogy a politika mindig felégeti a hidakat, amelyeket nekünk a kultúra eszközeivel mindig újra és újra fel kell építenünk.” – mondta Valerij Fokin, hozzátéve: leginkább ezért fontosak az együttműködések. A megnyitón bemutatták még a Színházi Olimpia történéseit megörökítő reprezentatív kiadványt, és megnyitották a fesztiválvégi világpremier alkotójának, Alessandro Serrának a fotókiállítását is, amely a találkozó végéig látható a színház első emeletén.
„Óh, szent költészet, eltünél-e hát./E prózai világból már egészen?” Az évente kiválasztott Madách-idézetek közül az idei találkozó mottóját ezek a sorok adják. A bennük feltett kérdésre rögtön az első előadásból választ is kaphatott a fesztiválközönség, s ez a válasz egyértelműen így hangzik: nem. Gyönyörűséges, gondolatébresztő, szívet-lelket-szellemet megindító előadást nézhettünk végig ezen az estén, amely a költészet erejét is megmutatta – korokon átívelően. Diana Dobreva rendezése komplex és borzongatóan egyszerű is egyben. Következetesen végiggondolt emberi alaphelyzetből indul ki, amelyben az univerzális sorskérdések, a férfi-nő viszony és a különböző életértelmezések dilemmái bontakoznak ki előttünk. Odüsszeusz utazásait még talán sosem láthattuk ennyire 21. századinak és spirituálisnak. Ugyanakkor nincs „trónfosztás”, a hős hős marad, és a rendező szerencsére nem fél a pátosztól sem, inkább újraalkotja számunkra a legendát. Persze fontos, hogy ebben a folyamatban nagyszerű alkotótársakra talált: mindenképpen ki kell emelni az előadás bámulatosan szép látványvilágát, amely döntően a világításra és a vetített grafikai megoldásokra támaszkodik. (Díszlet- és jelmeztervező: Mira Kalanova) Minden egyes kép sokrétegűen komponált, miközben sallangmentesen igazodik a történethez és a közölnivalókhoz, ebben az attitűdben az antik vagy a távol-keleti formalizmus is felsejlik. Annak ellenére lenyűgözi a nézőt a látvány, hogy gyakorlatilag egy-egy vörös fényű megvilágításon kívül szinte monokróm a színpadkép, s a pallószerű, hátrafelé emelkedő fehér díszletelemen csak fényjátékok idézik a tengert, a vihart vagy éppen az alvilágot. Reménytelen a színészeket felsorolni, de az Odüsszeuszt játszó Konsztantin Elenkov és a Teiresziasz szerepében feltűnt Szimeon Aleksziev nevét érdemes megemlíteni.
Diana Dobreva szinte mechanikai pontossággal teremt egyensúlyt a látványelemek, az elképesztően hatásos zene (zeneszerző: Petya Dimanova, élő zene: Yannis Pantazis) és az „emberi erőforrás”, vagyis a színészek impulzusai között. Gyönyörű epizódok példázzák ezt az egyensúlyteremtő erőt: ilyen a szirének jelenete, vagy az ahogyan ember és isten egymásnak feszül, Poszeidón és Odüsszeusz képében. Az istenek szcénái sajátos ízű humort is csempésznek az előadásba, elfilozofálgatva, vajon igaza van-e Freudnak, Marxnak, hogy ők illúziók és nem is léteznek, s esetleg az idő tényleg relatív-e és nem is létezik, ahogy egy „jópofa fickó” mondja? „Hát persze, hogy nem létezik” – vágja rá valamelyik fehér ruhás istenség az Olümposzon… És ha már itt járunk, érdemes külön kiemelni az előadás szövegét, amely Homéroszból kiindulva kortárs költészetté lényegül át. Nem véletlenül: az előadás szövegkönyvét Alekszandr Szekulov jegyzi, aki kortárs költőként is elismert hazájában. Neki köszönhetően még a nem műfordítói igénnyel készült feliratokon is átüt a poézis: „Az ember azért jött a világra, hogy megénekelje azt. De figyelj… a sors halkan dalol. Végérvényesen. Ha a világ összezuhan, s akkor, ha az isteneknek sincs irgalom.” Vagy ilyen a sok-sok alakban megjelenő Pénelopék vers-dala is: „Tudnod kell már abban a pillanatban, amikor találkozol vele és megszereted, s ringatod őt gondolataidban, már akkor sulykolnod kell, hogy tudsz nélküle is élni; be- és kilélegezni, tudva, hogy elment, soha nem tér vissza, nem lesz ott, soha nem is volt, és egy napon majd elillan és eltűnik, és semmi nem marad utána, mert semmi nem történt nélküle. És ezzel a gondolattal, hogy amaz elérhetetlen, élsz majd a négy fal között, megszőve s felfejtve újra és újra a látóhatárt, mely elrejti szemed elől férjedet, s ízlelgetve a közös gyönyör emlékét—oly távol van tőled, és mégis közel. És csak abban a pillanatban felejted el, hogy haldokolsz, és csak abban a pillanatban felejted el, hogy halandó vagy.” – éneklik-mondják a női sors útját. Minden ízében költői előadás ez, vizuálisan, akusztikusan és az emberi létélmény gondolatiságát tekintve is. A nagy sikert kiváltó plovdivi produkció nyomán azon is eltűnődhettünk, hol találjuk meg saját Ithakánkat, képesek vagyunk-e a hajszolt boldogságot hűségre váltani, vagy vajon él-e még bennünk az istenekkel perlekedők hősi ereje?
Elindult tehát a 11. MITEM, amelynek folytatásában szintén a görögök dominálnak, ezúttal alkotóként, hiszen a következő napokban Theodórosz Terzopulosz és Szavvasz Sztrumposz rendezéseit láthatjuk, és a színházbarátokat invitáljuk arra a szakmai beszélgetésre is, amely az ókori görög mítoszok, tragédiák kortárs átirataival foglalkozik április 8-án, hétfőn 17 órától.
Kissé messzebb tekintve, azt is kíváncsian várjuk majd, hogy a most látott előadás rendezője, Diana Dobreva milyen darabot állít majd színpadra a Nemzeti Színházban ősszel, erre ugyanis egyelőre nem derült fény…
Ungvári Judit
(2024. április 7.)
