Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 23. - Kelemen, Klementina Napja

Interjú

„Ma is vannak aszkéta fiatalok”

Tompa Gáborral, a Hamlet rendezőjével Demeter Kata beszélget

DEMETER KATA: A Hamlet a drámairodalom egyik legikonikusabb drámája. Hogyan lehet megbirkózni az évszázadok óta rárakódott jelentésrétegekkel, kanonizálódott színrevitelekkel, hogy újra és újra érvényesen és frissen tudjon megszólalni a dráma? [*]

TOMPA GÁBOR: Épp az ikonikussága miatt minden Hamlet-előadás felveti a kérdést, hogy kell-e küzdeni a Hamlet saját paradigmája ellen. És mindig kell valamennyire, persze, de ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy valami külső, a műben fel nem lelhető témát kell belevinnünk, ami – úgymond – erőszakot követ el az alapművön. Szerencsére az ilyen remekművek nyitottak: olyan gazdagok a jelentésrétegeik, hogy egyetlen előadás semmiképpen sem tudja kimeríteni az összes jelentést, annak még csak az egy tizedét sem. Én magam is három előadást rendeztem már a Hamletből. Az első a 80-as évek kolozsvári előadása volt (bemutató: 1987), amelyet többször betiltottak, s amelyet a kivándorlások miatt két szereposztásban játszottunk. A craiovai előadás 1997-ben ennek egyfajta továbbgondolása volt; s a kettő között, 1994-ben rendeztem egyet Glasgowban, a Tramwayben is, tizenhét színésszel, egy blackbox-szerű térben, három férfi és egy női Hamlettel. A női Hamlet volt az utolsó, a Lenni vagy nem lenni-monológgal fejeződött be az az előadás.

Mivel a színház leginkább a jelen időhöz kötött művészet, ezért mindig más-más jelentésréteg vagy jelentés szólal meg erősebben vagy hallatszik ki hangosabban egy műből. A Hamletben megjelenő különböző témák mind örökérvényűek. A zsarnokság nem egy múlandó rendszer, a törvénytelenség, a korrupció, a barátság témája, a színház, a színházra való reflektálás értelme, a rendezés tétje mind örökérvényű kérdéseket vet föl. Én annak idején a kolozsvári és craiovai előadásomat a színházi rendezés tétjére, értelmére építettem, hiszen Hamlet akkor válik rendezővé, amikor rájön, hogy a színház az egyetlen eszköz, hogy kiderítsük az igazságot és leleplezzük a zsarnokságot. Az igazságkeresés rendkívül fontos az életünkben. Főleg ebben a korban, amelyben élünk, amikor elözönlenek minket a különböző, egymásnak ellentmondó hírek, és annyira sok a hazugság. S a hazugságokra hiába jön rá az ember nap mint nap, mivel már azzal sem törődnek, hogy legalább az igazság látszatát megőrizzék.

Azt gondolom, hogy a Hamlet a mai világban mindenképpen egy kényelmetlen, veszélyes útnak a választását jelenti. Beleértve azt a kényelmet, amit ma az egész fogyasztói világ jelent. Hiszen kevésbé vagyunk gondolkodó lények azáltal, hogy a fogyasztói társadalom rabjai vagyunk. A függőség óriási. Elsősorban a high-tech-től és a médiától vagyunk függőek, és pont ezek manipulálnak a legjobban. Ezt én legalább olyan súlyosnak gondolom, mint a kábítószerektől való függőséget.

D. K.: Az előadásban kiemelt szerepe van a Wittenberg-csoportnak, Hamlettel az élen. Miért fontos őket leválasztani a többi szereplőtől? Mit jelent ma a Wittenberg-csoport?

T. G.: Annak idején, amikor a Hamletet rendeztem, akár Craiován, akár Kolozsváron, arra törekedtem, hogy Hamlet velem, aki akkor harminc és negyven között jártam, egykorú legyen, tehát ő legyen a tapasztaltabb, és hogy a király legyen a fiatalabb. Így sokkal perverzebbé vált az a helyzet, amikor a fiatal király megígéri, hogy trónörökösévé teszi Hamletet. 1987‑ben a végtelenítettnek látszó diktatúráról nem hittük, hogy egyhamar megszűnik. Ha valaki ki akarná várni, hogy vége legyen a diktatúrának és meghaljon a zsarnok, eltelik egy egész generációnyi élet. Itt van a nagy dilemma most, hogy a mai tizen- és huszonéveseknek milyen lesz a jövőjük, ha ez a fajta jelenlegi globális és perverz diktatúra állandósul. A kiszolgáltatottság nagyobb, mint a régi rendszerben. Akkor az asztalra ki voltak téve a kártyák, tudtuk, hogy mire lehet számítani, és mit kell az ellenállás érdekében tenni – most sokkal alattomosabb az egész.

W. Shakespeare: Hamlet, Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2021, r: Tompa Gábor,
a képen hárman a „Wittenberg csoportból”, középen Vecsei H. Miklós mint Hamlet (fotó: Szentes Zágon, forrás: huntheater.ro)

Úgy érzem, hogy az igazság iránti érdeklődést vagy vágyat is elnyomja az előbb említett konzumrendszer, mert bizonyos komfortok feladásával jár, ha az ember végig akar menni egy radikális úton. Ez a csoport, Hamlet és barátai ma egy lehetséges modellt jelenthetnek. Most is vannak aszkéta fiatalok, akiket nem feltétlenül a pénz és a fogyasztás érdekel, hanem egy igazságosabb világrend megteremtése foglalkoztatja őket. Látják a hatalmas szakadékot a gazdagság és szegénység között, látják, hogy mennyire manipulál a média, és hogy mennyire meg vannak vásárolva az államok, kormányok. Látják, hogy az emberek, mint valami bábuk egy pénzhatalmi elit kezében, végrehajtják azt a démoninak nevezhető tervet, ami a szabadság látszatát keltő rabszolgaságot hozza létre az egész földön. Nehéz dolog ez, mint ahogy nehéz dolga van Hamletnek és körének, hogy a rendszerrel szembe menjenek és kiderítsék az igazságot.

A mostani darabválasztásomban komoly érv volt, hogy dolgoztam Vecsei H. Miklóssal, Hasival. A Pesti Színházban ő játssza a II. Richárd címszerepét, illetve láttam a Mondjad, Atikám! József Attila-estjét és a Dosztojevszkij regényéből készült előadást, A félkegyelműt, amit ifj. Vidnyánszky Attila rendezett, és amelyben ő volt Miskin herceg. Úgy gondolom, hogy Hasi egy olyan alkat, aki ezt a Hamletet, ennek az újfajta „szerzetesnek” a típusát létre tudja hozni. Ez az új közösség, mely nem feltétlenül egy vallási értelemben vett „szerzetesrend”, lemond sok világi dologról, nem a pénz, a hatalom érdekli őket, hanem az igazság. Mondhatnánk ezt akár liberális eszmének is, ha nem lenne a liberalizmus annyira lejáratva éppen a progresszív és szélsőséges ideológiák által, amelyeknek semmi közük nincs a hagyományos liberális eszmékhez.

Vecsei H. Miklós a Hamlet jelmezes próbáján (fotó: Szentes Zágon, forrás: kultura.hu)

D. K.: Sokan újrafordították a darabot, van egy trendje a klasszikusok újra fordításának, azonban ebben az előadásban úgy döntöttek, hogy mégis Arany János fordítását veszik alapul. Mi indokolja ezt a döntést?

T. G.: Azt hiszem, hogy Arany János áll még mindig a legközelebb az eredetihez, úgy érzem, hogy nagyobb a költői ereje, mint bármelyik kortárs fordításnak. A gondot azok a régies kifejezések okozzák, amelyeket ma már senki nem ért. Ezek esetében mindig próbáltuk a szöveget az eredetivel összehasonlítani, kiigazítani, ügyelve, hogy a szöveg egésze ne szenvedjen csorbát. A shakespeare-i nyelv sokszor korszerűbb és direktebb, mint nagyon sok későbbi fordítás.

A lényeg az, hogy a műnek az értelme, jelentése ne sérüljön, ugyanakkor a mostani nézőkhöz szóljon. Meg kell találni azt az egyensúlyt, ami nem sérti a mű szellemiségét, de ugyanakkor csak egy bizonyos kontextusban érvényes. Arany Jánosból indultunk ki tehát, de nincs szóról szóra betartva, néha beleírtunk egy-egy mondatot, amit egyenesen Shakespeare-től vettünk, és vannak teljes monológok, sőt, szerepek is, amiket kihagytunk ebből az előadásból. Például nincsenek színészek benne, holott mind a kolozsvári, mind pedig a craiovai előadást pontosan erre, a színházra építettem.

D. K.: És miért nincsenek benne a színészek?

T. G.: Azért nincsenek, mert itt nem úgy épül az előadáson belüli színházi jelenet, mint annak idején, hogy Hamlet a rendező, és az előadásra egy ideális színésztársulatot toboroz. Itt épp a királlyal és a királynővel játszatja el az egérfogót, hogy ők tapasztalják azt meg. De a király nem a saját szerepét játssza, hanem a bátyjáét, akit megölt, a királynő a saját szerepét, a gyilkost pedig maga Hamlet játssza el. Ez egy nagyon érdekes helyzet – egyfajta terápia.

Az „egérfogó jelenet” az előadásból (forrás: huntheater.ro)

D. K.: Ebben az előadásban megnő Ophelia szerepe. Milyen plusz jelentést kap a történet attól, hogy Ophelia játssza a szellemet is?

T. G.: Nem a Szellemet játssza, hanem egyfajta médiumot, mely a Szellem üzenetét közvetíti. Ophelia mindig úgy jelenik meg az előadásokban, mint egy megalázott, megőrülő, öngyilkosságot elkövető nő. Mindig is áldozatként ábrázolták, itt viszont az egész történetnek ő a továbblendítője. Egy olyan rendkívüli érzékenységgel és különleges képességekkel megáldott lény, aki az ösztöneivel megérzi – mint a görög drámákban a jós – ezt a tragédiát, amit nem tud pontosan megfogalmazni. Mintha egy médium volna, akinek a segítségével Hamlet kommunikálni tud az apja szellemével. Ezt megpróbáljuk végigvinni az előadáson; így Ophelia még a halála után is megjelenik, mivel egyúttal tanúságtevő is, ami nagyon fontos a mai világban. A másik fontos dolog Ophelia kapcsán, hogy nem öngyilkosságot követ el, hanem a király öleti meg őt – akinek a sikertelen bűnbánat és ima után egyértelműen az a célja, ami a világban nagyon sok rendszernek, hogy mindenkit, aki útjában áll, eltegyen láb alól, és ezek közé tartozik Ophelia is.

D. K.: Miért döntött úgy, hogy két színésznőre bízza Rosencrantz és Guildenstern szerepét is?

T. G.: Egyrészt éppen azért, mert ezek a szereplők kontrasztban állnak Opheliával, másrészt Hamlet egykori iskolatársai, barátai, akikkel valamikor talán szerelmi vagy szexuális kapcsolatot is fenntartott. Így egyfajta erotikus vonalat is behoznak az előadásba, aminek az a szerepe, hogy Hamlet karakterét árnyalja.

Ophelia (Tőtszegi Zsuzsa) mint Claudius áldozata a színpad hátsó traktusában (forrás: huntheater.ro)

Mint ahogy a világban senki nem születik aszkétának, Hamlet is valamilyen élettapasztalat birtokában dönt úgy, vagy ennek a világnak a megértése vezeti rá arra, hogy ő egy egészen más, visszafogottabb, aszkétikusabb életet akarjon folytatni. Rosencrantzot és Guildensternt azért hívja a király, hogy különböző élvekbe vonják be Hamletet – így is mondja az Arany János-i szöveg. Egy második megkísértésként jelennek meg az életében, aminek ellen kell állnia. Emellett Rosencrantz és Guildenstern azoknak az örök alkalmazkodó és mindenfajta rendszert kiszolgáló személyeknek a megtestesítői, akik mindig visszatérnek, túlélik a rendszereket. Őket nevezi Hamlet szivacsnak, akikből a király információkat szív ki, aztán kifacsarja és eldobja őket.

D. K.: Mikor volt legutóbb ilyen, hogy a KÁMSZ-ban (a Kolozsvári Állami Magyar Színházban) meghívott színész játszotta a főszerepet, és mit jelent ez a társulat számára a munka szempontjából?

T. G.: Mindig friss vérkeringést, friss energiákat hoz, s remélhetőleg megváltoztatja a szokásos beidegződéseket. Stief Magda Az öreg hölgy látogatásában 2014-ben vendégként volt főszereplő. Igaz, ő korábban mint a színház örökös tagja innen vándorolt ki, játszott A székekben, a Cseresznyéskertben, tehát nem igazán volt vendég, nem volt meglepetés. Annak idején Kézdi Imola is úgy került a társulathoz, hogy vendégként meghívtuk. Néha nálunk is bekövetkeznek olyasfajta rutinosodások és elkényelmesedések, melyek bármilyen társulat életében előfordulnak – s ezeket tudatosítani kell. Ezért jó, ha van egyfajta frissülés a munkamódszerben, játékstílusban, erőbedobásban. A Kolozsvári Magyar Színház társulatáról mindenki úgy beszél, mint a legjobb magyar nyelvű társulatról, mint a legtöbbet díjazott színházról – ez ellen a paradigma ellen folyton küzdeni kell.

Rosencrantz (Imre Éva) és Guildenstern (Pethő Anikó) jelenete (forrás: huntheater.ro)

D. K.: Bianca Imelda Jeremias jelmezei inkább a jelen felé tolják Hamlet történetét, míg Both András díszlete stilizáltan bontja ki ezt a világot. Hogyan zajlott ennek az összetett világnak a megteremtése?

T. G.: Érdekes volt, mert nagyon sok változáson mentünk keresztül a díszlettel és a jelmezekkel kapcsolatban is. Remélem, hogy végül valóban eljutottunk ahhoz, amit szerettünk volna. Mindig megvan a kísértés, hogy valamilyen korba visszahúzzuk a Shakespeare-előadások látványvilágát – nem föltétlenül a 17. századba, de legalább ötven évvel korábbra, mint amelyben most vagyunk. A kortársihoz a lehető legközelebb álló megfogalmazásra kell törekedni, a jelmezek terén mindenképp. Ugyanakkor van egy stilizált terünk. Ez egy üres tér – stilizált, amennyiben szelektív. Csak egy kiemelt, erős eleme van, az úgynevezett „hamleti cella”, ami metamorfózison megy keresztül. Ahhoz hasonlóan, ahogy a szerzetesek egyszer csak elvonulnak egy barlangba vagy cellába, ahol nincs más, csak egy deszka vagy egy kereszt, Hamlet is mindent kirámol a Szellemmel való találkozása után ebből a szobából, és üres marad a tér. Amikor Hamletet Angliába száműzik, ez a tér valamilyen módon profanizálódik, majd a végén újra szakrális jelentést nyer; visszatérünk egy-két kép erejéig Hamlet gyerekkorához, hiszen Hamlet és Ophelia gyerekkoruk óta ismerik egymást. Tulajdonképpen ez egy gyerekkori szerelem, amit megtör a diktatúra – ez egy nagyon érdekes és tragikus dolog. Én mindig csodáltam azokat a házastársi kapcsolatokat, amelyek már akár a gimnáziumban elkezdődtek. Valami ilyesmi jöhetett volna létre Hamlet és Ophelia között, ha nem szól közbe a mindent elsöprő politika.

D. K.: Rancz András videói is hozzájárulnak az előadás képi világához. Ez miben erősíti az előadás koncepcióját?

T. G.: Egy kontrasztot próbálunk általuk megteremteni: ebben a hatalmas üres térben – kissé stilizáltan – olyan ez a cella, mint egy pusztába helyezett kis kunyhó. E térben az egyedüllét is nagyobb lesz, ugyanakkor benépesíthető zajos eseményekkel is – több napig tart az ünneplés például. Amikor a király bejelenti a házasságot, belecsöppenünk egy nagy királyi bulinak a közepébe. Ebben a viszonylag üres térben várakozással, bizonytalansággal, feszültséggel teli portrékat szeretnék megjeleníteni, amelyek felerősítik a történet rejtélyes hangulatát, azt, hogy senki nem tudja, mi történik, mi az a titkolt, ki nem mondott valami. Megjelenik a rémület is bizonyos tekintetekben, a király vagy Hamlet arcán. Néhány ilyen elemet szeretnénk a projekcióba beépíteni, amelyek egyszerre kontrasztként és kommentárként is működnek. Ilyen értelemben a vetítés nem illusztráció, hanem a belső világ kivetülése inkább. Mivel e térnek nagyon széles a horizontja, ezek a vetítések néha kitágítják, a végtelenre nyitják a perspektívát, máskor meg éppen ellenkezőleg, lezárják, beszűkítik a teret.

Hamlet cellája mint „pusztai kunyhó” a háttérben (forrás: huntheater.ro)

D. K.: Ki lehetne Hamlet napjainkban? Kinek szól az előadás?

T. G.: Azt gondolom, hogy Hamlet elsősorban fiatal értelmiségi – bár ma már ez is annyira homályos kifejezés, hiszen az értelmiségnek mindig ellenzéki feladata kellene legyen, mert része a hatalmat ellenőrző és egyensúlyban tartó rendszernek – nem feltétlenül kritikai értelemben, hanem a tudás közszolgálatba állítása és a tájékoztatás által. Maga a művészet is ezekre a dolgokra reflektál. Hamlet és csoportja – akiknek egyfajta közös tudásszerzésben, képzésben volt részük – olyan fiatalokból áll, akik szembe mernek fordulni a hatalom embereivel, és képesek végigjárni a maguk útját, még komoly áldozatok árán is. Jó lenne, ha ma is volnának olyan erős egyetemek, mint akkoriban Wittenbergben, ahol a fiatal értelmiségiek hasonlóan komplex felkészülésben részesülhetnének. Ez valamiféle erjesztője lehetne a társadalmi változásnak, hogy ne kössenek kompromisszumot, ne a kényelmes utat válasszák. Ilyen értelemben az előadás mindenkihez kellene szóljon.

Háttérvetítés az előadás egyik jelenetében (fotó: Biró István, forrás: huntheater.ro)

A nagy klasszikus drámák és tragédiák mindig kudarccal végződnek. Ezek a világban érzékelhető kibillent egyensúly – a „kizökkent idő” – helyreállításának a kísérletei, legyen szó Prosperóról vagy Oberonról a Szentivánéji álomban, vagy Hamletról, de a Molière-darabok közül A mizantrópban Alceste szerepe is ilyen. A történetek mindig kudarccal végződnek, de ezek a kudarcok tanulságosak. Felmutatják egy új világ lehetőségét, mely azonban csak akkor válhatna valóra, ha ezek a nagyon bemerevedett és jól működő rendszerek eltűnnének. Shakespeare-nél tulajdonképpen ez a tragédia maga: ahhoz, hogy létrejöjjön egy új világ, a réginek teljesen el kell tűnnie.

 

“There Are Ascetic Young People Today as Well”
Hamlet Director Gábor Tompa in Conversation With Kata Demeter

The Kolozsvár (Cluj-Napoca) Hungarian State Theatre will present itself by Shakespeare’s Hamlet directed by Gábor Tompa at MITEM 8 this spring (the premiere took place in Cluj-Napoca last December). The ideas of the dramaturge of the production, András Visky on the reinterpretation of the work were published in our January issue. This conversation involves Gábor Tompa’s previous Hamlet productions, as well as how he, seeing the emerging young theatre practitioners’ moral commitment, has now rethought and staged Shakespeare’s eternal tragedy. Finally, he summarizes the historical experience of humanity passed down in the works of classical drama composers like this: “These stories invariably end in failure, but the failures are instructive. They show up the possibility of a new world, which could only become a reality if the deeply entrenched and well-functioning systems were to disappear. With Shakespeare, this is in fact the tragedy: for a new world to come into existence, the old one must completely disappear.”

 

[*]     Az előadás műsorfüzetében megjelentett magyar nyelvű interjú szerkesztett változata.

(2022. április 20.)