Saját úton járva

Jago felesége és Sára asszony. Két előadás, két nagyon különböző asszony, két egymástól távol eső karakter, de mindkettő megadja a maga válaszát arra a kérdésre: hol lehet a helye egy nőnek a férfiak világában. Amikor ez az interjú megjelenik, Söptei Andrea már túl van az Othello premierjén és készül a Sára asszony ősbemutatójára. Különleges alkalom: egy premier-portré dupla apropóval.

Az gyakran előfordul a színházi munkarendben, hogy a színész délelőtt próbál valamit, este pedig közönség előtt játszik, természetesen egy másik szerepet. Most viszont úgy készültek az Othello és a Sára asszony bemutatójára, hogy párhuzamosan próbálták a két darabot. Délelőtt Emilia, délután Sára, este újra próba vagy egy harmadik szerep! Nem riadt meg a feladattól?

– Eredetileg nem kellett volna párhuzamosan készülnünk a két bemutatóra, de úgy tudom, egy harmadik darab szerzői jogi engedélyével kapcsolatos dokumentumok nem érkeztek meg időben, ezért kellett a műsortervhez képest változtatni a bemutatók sorrendjén. Mivel nekem mind a két darabban van feladatom, először kicsit tényleg megijedtem. Még sohasem készültem egyszerre két szerepre. De szerencsére az Othello próbái korábban elkezdődtek, és Emilia szerepe nem is volt teljesen ismeretlen számomra, hiszen gyakran játszott drámáról van szó. Az is igaz, Kiss Csabával ez volt az első közös munkánk, engem ő még soha nem rendezett, de szerencsére régről ismerjük egymást. Úgy emlékszem, még főiskolás voltam, amikor először találkoztunk.

A Sára asszonyról mikor hallott először?

– Tavaly tavasszal, amikor Vidnyánszky Attila igazgatóval, az előadás rendezőjével az idei évad terveiről beszéltünk, akkor mondta, hogy bemutatjuk a Sára asszonyt, és nekem szánja ezt a szerepet. Nyilván nem ismertem, nem ismerhettem a darabot, hiszen sehol nem jelent meg, ez egy ősbemutató. De ahogy megkaptam a szövegkönyvet, azonnal elolvastam, és elkezdtem vele foglalkozni. Az is nagyon sokat segített nekem, hogy tulajdonképpen már nyáron megtanultam a szöveg ­jelentős részét.

Máskor is megtanulja előre a szöveget? A próbák előtt, amikor még nem tudja, hogy esetleg húznak-e ki belőle?!

– Nem, nem. Most sem akartam előre megtanulni a szöveget, csak foglalkoztatott a történet, ezért újra és újra elolvastam a jeleneteket, megpróbáltam megérteni a különböző élethelyzeteket, a magam számára értelmezni Sára asszony kétségeit, vívódásait. Így közben szép lassan megtanultam a monológokat. Amikor pedig már tudtam, hogy párhuzamosan próbálunk a két bemutatóra, akkor igyekeztem minél jobban felkészülni Emilia szerepére is. De bevallom, sokkal jobban foglalkoztatott Sára asszony története. Ez egy igazán nagy ívű szerep. Egy egyszerű asszony, aki sorra eltemeti a gyermekeit, akinek hatalmas tragédiákat kell átélnie, és közben megkeresnie a maga igazát. Olyan problémával foglalkozik ez a darab, amely ma is központi kérdés, vagy legalábbis annak kellene lennie. Kevés ilyen vagy hasonló témájú színpadi művet ismerek.

Nevezzük meg a központi problémát: a gyermekvállalás.

– Igen, a gyermekvállalás is fontos kérdés. A történet szerint itt van ez a nő, aki a darab elején a gyermekét temeti, majd kiderül, hogy hét már korábban meghalt, aztán várja a nyolcadikat… De a Sára asszony, tehát a dráma esetében nem ez az igazán központi probléma. Ez a nő egy hívő közösségben, egy református gyülekezetben él. Ennyi temetés, ennyi tragédia után joggal vetődik fel benne is a kérdés, hogy mit akar az Isten? Miért úgy akarja elfogadtatni, megszerettetni magát, hogy közben gonosz velünk, kegyetlenségeket zúdít ránk. Sára asszony arra jut, hogy valamit rosszul csináltak, valami hibát követtek el, nyilván ezért bünteti az Isten őt és a férjét. De miért? – kérdezi, és megpróbál válaszokat, megoldásokat keresni. Sára asszony mer kérdezni, és tud cselekedni.

Az orvos nem tudja életben tartani a gyerekeket. A pap nem képes feltámasztani őket. Túl sokat Sára asszony sem tehet!

– De Sára asszony keresi a megoldásokat! Rájön, hogy mivel eddig csak a férje olvasta a Bibliát, így az ő és persze a papjuk szemüvegén keresztül ismerte a történetet, az evangéliumi üzenetet. Úgy gondolja, ha megtanul olvasni, ha megismerheti az eredeti tanítást, akkor ő talán rájön a titokra. Aztán elkezd buzgólkodni. A jócselekedeteivel próbálja kiengesztelni a haragvó Istent. Majd találkozik az ateista, szabad gondolkodású fiatalemberrel, akitől újabb könyvet kap. Újabb érveket és ellenérveket ismer meg. Már az öngyilkosság gondolatát is megfogalmazza, azt is végiggondolja. Amíg ezeket a stációkat végigjárja, magára vonja a közösség ellenérzését. A darabbeli doktor is sokallja a tanulmányokat, azt mondja, az asszony csak hallgasson. A lelkész is visszautasítja a szorgoskodását, fölöslegesnek tartja, hogy megtanult olvasni, pláne, hogy újabb könyveket kér. Nem szeretné, ha a tudásával őt is megszégyenítené ez az asszony. Sára egyedül marad. Csak a házastársa tart ki mellette, bár időnként mintha a férje is gyanakvóvá válna… De ez a nő meri vállalni önmagát, és addig megy, míg meg nem találja a választ.

A nagy kérdés, hogy mi ez a válasz?

– Döbbenetes helyzet, hogy miközben Sára asszony a saját kezével ássa a sírt, tehát az újabb halálra készül, az életről beszél. A testében lévő gyermeknek mondja: „Most élsz. Élsz, itt bennem. És élni fogsz. Hét percig? Vagy hét évig? Ki tudja?” A lényeg, hogy ez az asszony teszi a dolgát, amíg van ereje. Azt mondja: „Én téged a Magasságos Úristennek hordalak ki. Nem csak erre a világra, de az örökkévalóságra szüllek meg téged.” És mi már tudjuk: megadatott Sára gyermeke számára az örökkévalóság.

Ez így elég talányos…

– Ezért kell megnézni az előadást!

Tényleg nehéz lenne összetéveszteni Sára asszonyt Emiliával!

– A Shakespeare-dráma is egy férfivilág! A két központi figura, Othello és Jago is megöli a feleségét. Pedig mind a két nő ártatlan. Úgy is mondhatnám: az Othello-előadásban játszom egy nőt, aki túlságosan naiv, jóhiszemű. Csak az utolsó pillanatban kerül le a szeméről a hályog, de akkor már késő. Emilia belehal a férfiak küzdelmébe. Sára asszony viszont életben marad, mert ő időben elkezd kérdéseket feltenni, önállóan gondolkodni, és megjön az ereje cselekedni… Így kapcsolódik össze bennem ez a két dráma.

Sára asszony esetében komoly kérdés az istenkeresés is. Ez mennyire hatott vissza a saját életére?

– Régóta foglalkoztat a dolgok értelméhez, a jósághoz, a tisztességhez, az értékekhez való viszonyulásunk. Nagy kérdés számomra az is, hogy napi szinten hogyan küzd meg az ember az igazságtalanságokkal. Jól hangzik, hogy ha arcul ütnek jobb felől, fordítsd oda a másik orcádat is. De vajon meddig szabad elviselni ezeket a fájdalmakat, mikor veszíti el önmagát az ember, meddig lehet elmenni az önfeladásban anélkül, hogy teljesen megsemmisülne a személyiségünk. Komoly dilemmák ezek. De nem Sára asszony hatására kezdtem el foglalkozni ezekkel a kérdésekkel.

A két párhuzamosan próbált szerepnél már csak az lehet nehezebb, amikor ugyanabban a darabban kell két szerepet játszania. Egri csillagok: Izabella királyné, Baloghné…

– Az Egri csillagok esetében két jól elkülönülő szerepről, a társadalmi létra távoli fokán álló nőkről van szó, és jut idő az átállásra is. Nincs ezzel semmi gond. Az anyai fájdalom Izabella királyné esetében teljesen átérezhető, és ahogy Baloghné küzd a török ellen, az is érthető.

Ha valóságos személyt alakít, előveszi az életrajzi köteteket?

– Nem nagyon szoktam történelmi kutatásokba mélyedni. Nyilván a rendező elmondja, amit fontosnak tart az adott korról vagy személyről. Előfordulhat persze, hogy a személyiség hitelessége miatt szükség lehet az alaposabb ismeretekre. De az életrajzi adatok pontos ismereténél sokkal fontosabbnak tartom a színész fantáziáját, képzelőerejét, amellyel emberré teszi azt a vázat, amit szerepként megkap.

– Maradjunk még a híres asszonyoknál! Az Egri csillagok filmváltozata miatt Baloghnét leginkább Gobbi Hildával azonosítjuk. Melinda szerepét játssza a Bánk bán-előadásban, és azt az irodalomórákon is tanítják, hogy Déryné Széppataki Róza volt az első Melinda. Eszébe jutnak a nagy elődök, amikor megkap egy ilyen legendás szerepet?

– Most, hogy eszembe juttatta a nagy elődöket, azt tudom mondani, hogy még soha nem gondolkodtam azon: méltó leszek-e hozzájuk. De nem is akarok senkire sem hasonlítani. Érdekes módon, amikor megkaptam Melinda szerepét, az jutott eszembe: Úristen, hogy fogom ezt eljátszani? Idősebb vagyok, mint a Bánkot alakító Mátray Laci. Vagy lehet valami rendezői elképzelés abban, hogy jóval fiatalabb Bánk, mint Melinda?!

Kislányként sem vonzották a színészlegendák?

– Eredetileg zenét tanultam, zongoristának készültem, szorgalmasan gyakoroltam. A tanáraim szerint jó eséllyel indultam volna azon a pályán. Ha nem is lett volna belőlem zongoraművész, de zongoratanár mindenképpen. Aztán 12 éves koromban a színjátszókörben jött a felismerés és az elhatározás, hogy színész leszek. Megéreztem, hogy az addig rettenetesen szorongó, frusztrált kislány, aki nem volt önmaga, aki nem vállalhatta fel önmagát, mert minden indulatát, érzését kénytelen volt elfojtani, ezen a pályán kinyílhat. Nagyon korán megfogalmazódott bennem: ez az én utam, színészként lehetek önmagam.

Színészként lehet önmaga, miközben folyamatosan mások szerepét játssza?!

– Színészként másokat játszom, de közben a magam útját járom, legalábbis mindig azt próbálom megkeresni. Amikor otthagytam a Katona József Színház társulatát, ahol nagyon jó közösségben, kiváló rendezők irányításával, nagyszerű darabokban remek szerepeket kaptam, akkor is az foglalkoztatott, hogy vajon megtalálom-e önmagam, ha feladom ezt a védettséget. Ezért lettem annak idején szabadúszó. Ekkor történt, hogy meghívást kaptam Éva szerepére, Az ember tragédiájában. Emlékszem, a Várszínházban megkezdtük a próbákat, és én mindjárt az elején nagyon határozottan elindultam volna a magam útján. Akkor szólított meg Garas Dezső, aki eredetileg Lucifer szerepét kapta. Azt mondta nekem, hogy előbb azokat az utakat keressem meg, azokat próbáljam, amelyeken nem mennék. Egy adott helyzetben sorra kell vennünk a lehetőségeket, és el kell engednünk a rossz választásokat. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy jó úton indulunk. Minden szerep rákényszerít a gondolkodásra, így magam is formálódom, változom.

Érzi ezt a változást akkor is, ha ugyanazt a szerepet kell újra eljátszania?

– Éva szerepe kapcsán történt az is, hogy közben elmentem szülni, és amikor visszatértem a színpadra, egészen másképpen mondtam: „Anyának érzem, óh, Ádám, magam.” A szöveg nem változott, a rendezés sem, csak éppen magam is anya lettem.

Maggie is sokat változott?

– A Pogánytáncban Maggie szerepét először Valló Péter rendezésében játszottam Sopronban. Az egy emlékezetes előadás volt, azért a szerepért megkaptam a közönség díját. Abban van egy monológ, amit nem lehetett sírás nélkül elmondani. Most is, itt a Nemzetiben is mindig van egy pillanat, amikor már-már eltántorodom, de aztán megtartom magam. Persze elmúlt tizenöt év, ez már egy másik társulat, egy másik rendezés, ráadásul itt, a Nemzetiben eredetileg Nagy-Kálózy Eszter volt Maggie, akinek az idei évadtól vettem át a szerepét. Ilyen esetben nyilván alkalmazkodik az ember a rendezéshez. Nem lehet megzavarni a kollégákat, viszont hangsúlyokban, vitalitásban lehetnek és vannak is különbségek.

A szerepátvételek minősített esete az osztódás!

– Igen, a Cyrano-előadásokon öten játsszuk Roxane szerepét. A rendező, David Doiasvili nem engedte, hogy bent üljünk egymás próbáin. Csak amikor már elkészült egy felvonás, akkor nézhette meg a következő Roxane, hogy mi történt addig, hová kell belépnie. Nagyon fontos volt, hogy érzelmileg ugyanazon a forrponton vegyük át a szerepet, és vigyük tovább a megkezdett ívet, és a megfelelő helyen adjuk át a következő Roxane-nak. Ez egy nagyon érdekes és szép, de nagyon nehéz feladat.

Bármit kérhet a rendező? Semmit sem utasít vissza?

– Kezdjük ott, hogy eleve feltételezem: oka és célja van a darab bemutatásának, és annak is, hogy engem választottak egy bizonyos szerepre. Elfogadom, hogy a próbafolyamat során a rendező felettem áll. Ő jobban átlátja az összefüggéseket, a folyamatokat. Ezért én megpróbálom megérteni a szándékát, értelmezni az ő és az egész rendezés szempontjából az én szerepemet is. Ha valamivel nem értek egyet, azt természetesen elmondom. Törekszem arra, hogy meg tudjam csinálni, amit kér tőlem a rendező. Igyekszem lojális maradni.

Filip Gabriella

| fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2019. január 9.)