Nézőpontok: Sára asszony
Osztovits Ágnes
A színpad közepén egy fekete ruhás parasztasszony fát hasogat. A nézőtér reszket, nehogy a nagy erővel és indulattal lecsapó balta félrehordjon, kezet-lábat sebezzen. Senkinek nem jut eszébe, hogy ez a kemény, kétségbeesett idős nő nemrég gyönyörű Emilia volt az Othellóban, tüneményes, törékeny Melinda a Bánk bánban, szívet igéző Roxane a Cyranóban. Most a drámaíróként debütáló Döbrentei Sarolta darabjának címszereplője. Sára asszony túljár a negyvenen – ami a 19. század elején igazán nem a női kiteljesedés időszaka –, de még termékeny. Most temette el hatodik gyermekét. És hamarosan halva szüli meg a hetediket.
Mai eszünkkel úgy véljük, az Úr még a bibliai Jóbra sem mért ekkora csapásokat. Érthető, de még mennyire érthető, hogy Sára a miértre keresi a választ. Mindenkit megvádol, aztán eszébe jut, talán ki kellene engesztelnie a nyilván haragvó Urat. Olvasni tanul, hogy jobban elmélyedjen a Bibliában. Hátha így meghallgatja a Teremtő. Megszállottan takarít a parókián, hátha… A halva született kisgyerek után elfogadja a lelkész nagyvárosi unokaöccse által felkínált könyvet, mely tudományosan bizonyítja, hogy Isten nem létezik, tehát nem kell vele alkudozni. Sára egy pillanatra meginog, aztán félrehajítja a vaskos kötetet. Mi lenne, ha lemondana a következő gyerekről, ha örökbe adná? Végül győz a hit, az anyai ösztön, a hitvesi szerelem: Sára világra hozza nyolcadik gyermekét, Jánost. A sokat próbált, megtört asszony a keresztelőre kivirágzik, pedig ő nem tudhatja, amit mi a nézőtéren tudunk, hogy micsoda utat jár majd be a kicsi gyermek. Arany János.
Bár a dráma történetének valós alapját nem lehet megkérdőjelezni – maga a költő is többször hivatkozott szüleire, az 55 éves Arany Györgyre és a 45 éves Megyeri Sárára („Szüleim már mindketten öregek, mikor születtem s én egyetlen fiuk, amennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala, nálam annyival korosabb, hogy első gyermeke velem egykorú, a többi számos testvéreim pedig, kik közül én egyet sem ismerék, előttem mind elhaltak. Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza”) –, igazi erejét a kérdésfelvetések adják. Mit bír el egy ember? Lehet-e hit nélkül élni? Szabad-e beleszólni a Gondviselés előttünk rejtett terveibe? A posztmodern kor által félresöpört nagy kérdések csak akkor hangzanak őszintének, ha hiteles személyek teszik fel őket lélektanilag indokolt helyzetekben. Különben tökéletesen érdektelenek és üresek. Söptei Andrea Sárájának ezer arca van, nemcsak kitörései, hanem csendjei is beszédesek. Nem pusztán egy sokat szenvedett, megfáradt bihari parasztasszony, hanem a helyét kereső, modern nő, aki tudja, meddig mehet el a lázadásban, aki észreveszi a házasságára leselkedő veszélyeket. Ahogy végül a nyolcadik gyerek megszületése után kivirágzik, az maga a csoda.
Az előadás másik csodája Szarvas József, a férj, György szerepében. Neki szinte szavak nélkül kell bizonyítania, hogy osztozik felesége mély fájdalmában, és megérti az asszony kitöréseit. Mindvégig tudatában van, hogy Isten ezt a nőt neki teremtette, s bármit tesz vele, ha naponta megalázza, akkor sem fogja elhagyni. Apró, olykor suta gesztusokkal érvel, nyújt támaszt feleségének. Van egy gyönyörű jelenete: a falu szép fiatalasszonya, a doktor tíz éve gyermektelen felesége megkísérti: legalább egyszer feküdjön vele össze, hogy végre ő is anya lehessen. György egy pillanatra vonzó férfinak érezheti magát, némi elégedettség suhan át az arcán, aztán határozottan nemet mond.
Söptei Andreának és Szarvas Józsefnek elhisszük, hogy ilyenek lehettek a magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének és mindenképpen legrokonszenvesebb alakjának a szülei.
Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk, miként nő fel a két nagy színészegyéniséghez a lelkész szerepében a pályája elején járó, kitűnő Berettyán Sándor. Az előadás többi szereplője, a marosvásárhelyi Spectrum Színház tagjai láthatóan élvezik a játékot, emlékezetes figurákat formálnak.
Vidnyánszky Attila a Kaszás Attila Terem kis játékterét szélesre tágította. Egy prímás és egy néptáncos pár segítségével egész faluközösséget varázsolt a színpadra. Az ő Nemzeti Színháza, mint már többször is bizonyította, nem egy a vetélkedő fővárosi teátrumok közül, hanem az ország, helyesebben a Kárpát-medence magyarjainak nélkülözhetetlen kulturális intézménye. A Sára asszony a tervek szerint utazni fog, hogy kis falvakban is feltegye az emberi lét legfontosabb kérdéseit. Érdemes volt ehhez elővenni a több mint ígéretes szerző, Döbrentei Sarolta darabját.
a szerző kulturális újságíró, szerkesztő, könyvkritikus
Horkay Hörcher Ferenc
Kortárs magyar dráma ősbemutatójáról hírt adni mindig öröm. Örömmel jelentem hát, hogy egy fiatal, s engedtessék meg, hogy hangsúlyozzam, írónő mutatkozott be a világot jelentő deszkákon. Döbrentei Saroltának (1973) tudomásom szerint a Sára asszony az első egész estés műve. Vidnyánszky Attila mint igazgató és mint rendező jó érzékkel hallotta meg benne az oly ritka értéket, a tiszta hang keresését, az írói intonáció hitelességét. S e kicsit még fátyolos, de tiszta hang hatására bizalmat szavazott a műnek a színpadi bemutatkozásra.
A Sára asszonnyal Döbrentei Sarolta azt a pszichológiai hitelességű, nemzeti sorskérdéseket felvállaló morális színházat folytatja, amelyet a félmúltból Németh László vagy Sütő András nevéhez köthetünk. Hangulatában pedig Kemény Zsigmondhoz vagy Szilágyi Istvánhoz kapcsolhatjuk. Egy asszony sorsán keresztül próbálja megmutatni a 19. század eleji mezővárosban élő magyar népesség küzdelmes életét, a hit összetartó erejét, egy házaspárnak a családért, utódért vívott, már-már istenkísértő kitartással vívott harcát. Nem véletlenül viseli a mű címe az asszony nevét: ő az, aki pokoljárása után képes lesz kihordani és élve megszülni, majd felnevelni fiúgyermekét.
Ám a történet vége az igazi meglepetés. A nyolc gyermekét eltemető Sára asszonyról kiderül, hogy nem mást, mint Arany Jánost hordta ki hősies elszántsággal. Ezzel pedig a történet egyfelől az eleve elrendelés református tanításának különös felhangját kapja, másfelől a magyar irodalom eleven véráramába tud becsatlakozni, az íróelőd előtt tisztelegve.
A darab nem tesz mást, mint hűen bemutatja egy író születésének körülményeit. Arany így örökítette meg Gyulai Pálnak írt levelében saját születése történetét: „…apám kevés földdel s egy kis házzal bíró földműves volt. (Apám György, anyám Megyeri Sára). Szüleim már mindketten öregek, mikor születtem, s én egyetlen fiuk, amennyiben legidősebb leányuk már régóta férjnél vala, nálam annyival korosabb, hogy első gyermeke velem egykorú, a többi számos testvéreim pedig, kik közül én egyet sem ismertem, előttem mind elhaltak. Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza; szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak, s rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és a szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház volt.” Bár 2017-es Arany-monográfiájában Szilágy Márton hangsúlyozza, hogy az armalista, tehát nemesi címerrel rendelkező családból származó költő „önmeghatározását etikai paraméterek és érzelmi azonosulás alapján adta meg”.
Az előadás nem csak ebben a szabad döntésében követi híven a költőt. A szülői ház belsejét is alázattal, de nem mechanikusan lekövető színpadon (díszlet: Székely László) Vidnyánszky nagyon visszafogottan bánik a rá egyébként sokszor jellemző művészi fogásokkal. S jól áll a darabnak ez a puritán, naturalista jegyeket is felmutató előadásmód: a fekete sok-sok árnyalata tud megelevenedni így. Az apa egy fából faragott figuráját (Szarvas József) jól ellensúlyozza, s egyensúlyozza ki Sára asszony törékeny, de megtörhetetlen alakja, akit Söptei Andrea formált meg, kiemelkedő művészi erővel és szépen. A számos díjjal kitüntetett színésznőről eddig is tudni lehetett, hogy tehetséges, de ez az alakítása a legnagyobbak közé emeli, egyenest oda, Törőcsik Mari közelébe. Az ő Sára asszonya kemény, de változni képes személyiség, aki lázad, ha igazságtalanságot vél felfedezni Isten akaratában, mégis megtörhetetlenül hűséges, hitben és házastársi kötelékben egyaránt.
De ne áruljak zsákbamacskát: az Arany-szülők szívszorító története nem fullad tragédiába. Már az előadás közben is akadnak emelkedett pillanatok, amikor „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”. Ám a közönséget csak a végső pillanat tiszta öröme szabadítja fel a végig érzékelhető nyomás alól, s engedi együtt örülni a nehéz sorsú hősökkel. Ekkor eloldódik az előadás az Arany-balladák hangulatától, s helyette a Családi kör meghitt világát választja inkább, amit a nézők az igazi színházi eseménynek kijáró hálás tapssal köszönnek meg.
a szerző esztéta, az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora
(2019. február 27.)