Születésnapi látogatás Törőcsik Marinál, a 1212-es öltözőkulcs örökös tulajdonosánál. Történetek, vallomások Velemből, díjakról, színházról, a Nemzetiről és a híres kérőkről.
Két és fél óra az út. A Nemzetitől indulunk. Nálunk az öltözőkulcsának ezüstbe öntött mása, rajta a felirat: Törőcsik Mari öltözője, Nemzeti Színház, 1212. Egy levél az ügyelőtől, színművészektől, egy fotó a társulattól, egy album a szerepeiből, és persze az elmaradhatatlan sárga rózsákból álló virágcsokor.
Egy éve láttuk utoljára, a kórházi ágyán, reménykedtünk, hogy felgyógyul, és hazamehet. És ő hazament Velembe, a kedvenc diófájához, ahol legtöbbször imádott férjével, Maár Gyulával üldögélt. „El kell jönnöd egyszer!” - mondta. Akartam. Dokumentumfilmet is. Róla, Vasziljevről, Az öreg halász és a tengerről. De valahogy elmaradt a velemi forgatás. Életem egyik meghatározó élménye volt a 80. születésnapja, és a vele töltött délután. Interjúk sorjáztak egymás után, és ő csak mesélt és mesélt, türelemmel. Ő úgy tudja mondani, hogy nem lehet rá nem figyelni. Jelenléte van. Mari sosem késett. A nagy színész sosem késik. Ritka ma már ez az alázat, mélázom el.
A GPS rossz helyre visz minket, így az erdő felől, földúton érkezünk a kis faluba, dobog a szívem, vajon hogy van? Ildikó, a személyi titkára jön elénk, és mosolyog. Vajon a többiek fejében mi járhat? Vidnyánszky Attila kezében virágcsokor, a fotósunk izgul, mindig izgult, mikor Marit fotózta. Nem szereti, ha fotózzák. „Nem tartom magam szépnek! Csak a szerepfotókat szeretem” - mondogatja mindig. A Mari. Legyen akár a Nemzeti Színpadán, Beregszászban, szobaszínházban, filmvásznon vagy Velemben: jelenség.
Még Velembe menet kiderül, hogy elküldött egy újságírót, mert ránk várt, a Nemzeti Színház küldöttségére, az ő igazgatójára. Ildikó köszönt minket, mutatja az utat, őt követi Attila a sárga rózsacsokorral, majd Eöri Szabó Zsolt a fotós, Marcsi a művészeti titkár és én. Mindenki meg van illetődve, beérünk a házba, Attila köszönti Marit a 83. születésnapján, gyönyörű fotók készülnek.
Istenem, de jól néz ki! – gondolom magamban, és megnyugszom. Szépen felöltözött, az elmaradhatatlan szemüvege van rajta – ez öltöztet! – szokta mondani. Fehér ing, fekete zakó. Kifejezetten jól néz ki. Mari 14 kilót hízott a kórház óta, amiben rengeteg munkája van Ildikónak.
Leülünk a kanapéra, Mari rákérdez a belgrádi turnéra, felkészült. „A Körhintát és a Bánk bánt játsszuk” – avatja be Attila. „A Körhintát Mari születésnapján.” És közben átadja neki az MMA fődíját, amit Mari betegsége miatt ő vett át, és egy éve őrizget. „Díjat kaptam?” – csodálkozik. „Úristen, ha belegondolok, hogy milyen díjakat kaptam. Életműdíjat, de volt, hogy le sem írták az újságok, hogy éppen mit kaptam...” – emlékezik.
„Azért leírták, tudtuk, hogy volt ez a díj” – teszi hozzá Attila. „A társulat is köszönt téged mindenféle kedvességekkel. Tavaly a „műszaktól” kaptál fotót, idén az egész társulattól. Dobos Gabi, a kedvenc ügyelőd írt neked levelet, és Udvaros Dorottya is írt néhány sort. Készítettük neked egy kicsi fényképalbumot, ami elfér a kezedben, és tudod lapozgatni. A színházban játszott összes előadásodról van benne fotó. És itt van az öltöződ kulcsa, ezüstből, hogy örökké nálad legyen. Ez nyitja az öltöződet. – Marcsi a művészeti titkár sorolja az ajándékokat, a születésnapos pedig az ő igazgatójához fordul.
„Jelen pillanatban nem tudok innen felállni. Ha nem fognak, és elengednek, akkor zuhanok. Az orvosok megtiltották, hogy bemenjek a Nemzeti Színházba, mert egyensúlyzavaraim vannak. Nem léphetek színpadra” – kezdi, majd rögtön felteszi a kérdést. „Ha megszűnik a „zuhanás”, akkor tisztelt igazgató úr, visszavesz a Nemzeti Színházba? Ha jobban leszek, és felhívom magát telefonon azzal, hogy: Mehetek? S ha azt mondja, hogy „Jöhet!”, az lesz egy szép nap, ha megélem!
„Humoránál van, Mari!” – nyugtázza Attila. Mari pedig folytatja. „Mindig jólesik, ha meglátogatnak. Merre jártak mostanában, igazgató úr? - kérdi. Attila pedig mesél. „A Krokodilust játszottuk Moszkvában, A MHAT-ban. (A Moszkvai Művész Színház – a szerk.). „A MHAT-ban” – ismétli meg Mari. – Az nagyon nagy dolog! Jó dolog ám Moszkvában játszani. Sikerük volt?” „Szép sikerünk volt” – feleli Attila. „Oda nem hívnak meg akárkit!”- dicséri Mari. „Büszke is vagyok rá!” – vágja rá az igazgató.
Közben Ildikó bekukkant a konyhából, egy szál rózsával a kezében. „A születésnapodra hozták, Mari!” Az ünnepelt mesél az udvarlóiról, a cannes-i hódolójáról, a Bodrogi Gyulával töltött boldog kilenc évről, Tordy Gézáról, akivel három évet élt, és a férjének tekintett, a híres rendező barátról Anatolij Vasziljevről és persze imádott férjéről, Maár Gyuláról. „Tudja, sokszor rám tör a magány, legutóbb Maár Gyula miatt, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy meghalt a férjem. Nagyon hiányzik nekem! És a színház is hiányzik. A film nem, csak a színház: hogy rohangáljak a folyosókon, és az emberek! Én soha nem tudtam irigykedni, s úgy gondoltam, ezért a tulajdonságomért mindenki szeretett. Azok a folyosók! Szeretek rosszalkodni! A szívem szakad meg magukért!” – teszi hozzá, majd dedikálja egy rajongó könyvét. Hihetetlen ereje van, hiába bénult a keze, lerajzolja a T betűt és végül egy aláírás is kerekedik. Nézi a fotókat, a társulatot, látszik, hogy boldog, s attól, hogy ott vagyunk, egyre inkább felderül az arca.
Bár egyikünk sem szereti az Unicumot, végül mindenki koccint vele a születésnapjára, ő persze jócskán felvizezve kapja, csak jelképesen. Udvaros Dorottya üdvözli a levélben, azt írja: nélküled nincs büféhangulat!- szólal meg Marcsi. A Nemzet Színésznője felnevet. „Istenem! Mennyit beszéltem ész nélkül!” „Mari egy enciklopédia, egy színháztörténeti korszak!” - nyugtázza Attila, aztán belekezd. „Emlékszik, amikor Beregszászban próbáltuk a Szarvassá változott fiút, jött egy osztály, és az egyik gyerek felkiáltott: Tanárnő, itt van Jászai Mari!” Felcsattan az összetéveszthetetlen Törőcsik-nevetés, majd Attila folytatja. „Nekem megadatott, hogy legalább egyszer dolgoztunk együtt a Szarvasban (Szarvassá változott fiú – a szerző), aztán megcsináltuk belőle a filmet. Van közös élményünk, s ezért is hálás vagyok a sorsnak. És arra emlékszik, amikor Gyulán egyszer csak megállt a hátam mögött, és elkezdte verni a cipőjével a hátamat? Azt hittem, napszúrást kapott, és haza kell kísérni Marit. De azt mondta, hogy jól van, és akinek papuccsal, cipővel veri a hátát, az már valaki! „Akit szeretek, azt seggbe rúgom vagy megveregetem” – kuncog tovább Mari, mi pedig isszuk a szavait. Egyszerűen nem lehet nem figyelni rá. „Vágyom a színpadra!” – ismétli újra. Közben ránézek az órámra, megállapítom, hogy több mint két órája vagyunk Velemben, pedig Ildikó 40 percet jósolt. A beszélgetés egyre elmélyültebb, mindenki érzékenyen figyel.
„Az ember beleszeret a színházba, s attól szabadulni nem lehet” – teszi hozzá Attila. „Néha játszottam jól is” – állapítja meg Mari. „Ez szerényen volt mondva” – szól az igazgató. „Szeretnék még élni” – sóhajt a Nemzet Színésznője. Majd Attila egy vallomással folytatja. „Életemben akkor izgultam a legjobban, amikor megkért, hogy mutassam meg a Szarvassá változott fiú filmet az Urániában rendezett bemutató előtt. Emlékszik? Megnéztük együtt, én végig Marit néztem, kíváncsi voltam, hogyan reagál, mit fog mondani. Vagy feláll, kimegy? A végén azt mondta: Attila, szép filmet csinált. Ez nekem felért egy díjjal!” „Ez nagy dicséret tőlem. 140-160 filmet forgattam, engem ünnepeltek Cannes-ban, Moszkvában” – közli az ünnepelt. „… és Magyarországon, s ez a legfontosabb, hogy itthon is szeretik” – fejezi be a mondatot Attila.
Ildikó közben Mari mellé telepszik, mi körül üljük őt, majd közösen mesélik, hogy ma is sokan látogatják a művésznőt. Érkeznek az Alföldről, Ausztriából, sőt Németországból is. Bekopognak, hogy láthassák Törőcsik Marit. Közben Zsolt folyamatosan fényképez, Mari néha rápillant az ajándékokra, de Ildikó megnyugtatja, ha majd mi elmegyünk, szépen, sorjában ők újra megnézik azokat. Azt is elmeséli, hogy Marival minden nap sétálnak, tornáznak, szókirakót is vásárolt, és rejtvényt fejtenek, hogy karban tartsák Mari memóriáját. Hihetetlen, amit ez a lány tesz, gondolom magamban. Majd eszembe jut a legendás diófa, Maár Gyula és Pilinszky, hogy milyen emlékeket őrizhetnek a velemi ház falai.
Elrepült az idő, és ő még mindig nem dobott ki minket. Pedig Mari aztán szól, ha menni kell. De most boldog. Mindenki boldog, senki sem mozdul. Pedig Attilának már rég próbálnia kellene Pesten, de ez most nem számít. Csaknem három óra után Ildikó szól, hogy mehetünk, és megbeszéljük, hogy máskor is jövünk.
Persze senki sem térhet vissza Pestre anélkül, hogy ne látná Mari kedvenc diófáját és a híres padot. Egyenként adózunk a látványnak, és a hely szellemének. Az eltelt három óra élményeivel töltekezve indulunk vissza a Nemzeti Színházba. És Mari velünk marad.
Bánfalvi Laura
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2018. november 26.)
