Ahogy azt már valamikor a színpadon – a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-darabban – mint Turai a másik színházi szerzővel megbeszélte, milyen fontos a jó kezdés, most hogy a Tóth Ilonka-előadásban riporter lett, mint „kollégától” is segítséget kérhetnék: mi legyen az első kérdés? Kezdhetnénk a születésével Tolnán! Vagy indulhatnánk a mai naptól is!
– Ha azt hallom, Tolna, csupa jó érzéssel telik meg a szívem. Számomra a szülőhelyem ma is nagyon kedves. Szívesen mesélek a gyermekkori emlékekről, a családról, a gimnáziumi évekről, a barátokról, a tolnai emberekről. De kezdhetjük más témával is. Nekem annak idején Sinkovits Imre azt mondta: kisfiam, mindegy, hogy mit kérdeznek, köszönd meg az érdeklődést, kezdd el szépen a választ, és ügyesen, fondorlatos kis kanyarokkal úgy fűzd a mondatokat, hogy arról beszélhess, ami számodra az igazán fontos.
Rubold Ödön számára most éppen mi a legfontosabb?
– Talán romantikus gondolat, de úgy érzem, szimbolikus jelentőségű fordulat az életemben, hogy most szerződtettek a Nemzeti Színházba. Olyan ez, mintha lenne a színpadi létezésemnek és a saját életutamnak egy különös azonossága. Pályakezdő színészként, még a régi Nemzetiben Józsué voltam. Sinkó László és Szersén Gyula után nekem kellett beugranom a legendás Mózes-előadásba olyan nagy művészek mellé, mint Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Avar István… A bibliai történet szerint a zsidó népből – a régiek közül – egyedül Józsué mehetett be Kánaánba. Ő még Egyiptomban született, ő még emlékezett az egyiptomi fogságra, de Mózes halála után Józsué vezette be a népet az Ígéret földjére. Ez volt a színpadi játék. A valóságos történet szintén a régi Nemzetiben kezdődik. Amikor még ott voltam társulati tag, úgy éltem, hogy az akkori nagy öregek mindannyian arra vártak, és bennünket, akkori fiatalokat is arra igyekeztek felkészíteni, hogy előbb-utóbb véget ér a bizonytalanság, az átmeneti állapot, és felépül végre az új Nemzeti Színház. Ebben a szellemben cselekedtünk, és a magunk módján próbáltuk szolgálni azt a színházi eszmét, amiért ezek a nagyszerű, előttünk járó művészek is dolgoztak. Közülük nagyon sokan – sajnos – már nem érték meg az új Nemzeti Színház megnyitását. Végül az akkori társulatból, amelynek tagja lehettem, most én vagyok itt az egyetlen szerződtetett színész.
A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett Jászai Mari-díjas színművész. 1954-ben született Szekszárdon, egy kisvárosban, Tolnán nőtt fel. A Budapesti Műszaki Egyetemet nem fejezte be, 1982-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
1982-től 1997-ig a Nemzeti Színház tagja volt, ahol háromszor kapta meg a társulat szavazatai alapján a fiatal színészeknek adományozott Farkas-Ratkó-díjat. 1999-től 2009-ig a Kecskeméti Katona József Színház, 2012-től 2014-ig a Békéscsabai Jókai Színház tagja. Közben vendégszerepelt a budapesti Játékszínben, a Karinthy Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, játszott a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban, a Pannon Várszínházban, a tatabányai Jászai Mari Színházban, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban is. Színházi munkája mellett számtalan filmben, tévéjátékban szerepelt.
Rubold Ödön a 2016/17-es évadban a Csongor és Tünde, a Tóth Ilonka, a Fekete ég – A fehér felhő és a Vitéz lélek című előadásokban látható a Nemzeti színpadán.
Jól értem: ez lenne a Kánaán?!
– Igen. A régi Nemzetiben erre várt mindenki. Tizenöt évig, 1982-től 1997-ig voltam annak a társulatnak a tagja, ahol állandó téma volt az új Nemzeti. Mikor épül fel? Hol lesz? Milyen lesz? Milyennek kellene lennie?! Ezért élem meg ünnepként, egy nagy álom beteljesüléseként ezt a szerződtetést, és ezért jutott most eszembe ez a példázat az Ígéret földjéről.
Amikor Mózes mellett Józsué volt, Sinkovits Imre még hatvanéves sem lehetett, Avar István alig múlt ötven, Agárdy Gábor talán hatvankettő vagy hatvanhárom…
– Értem a célzást: előbb-utóbb az egykori fiatalok is megöregednek...
Az akkori fiatalok nem súgtak össze a nagy öregek mögött?
– A legnagyobb tisztelettel tekintettünk ezekre a kiváló művészekre. De ők is kollégaként, egyenrangú partnerként fogadtak bennünket. Hinni szeretném, hogy tanultam is tőlük néhány dolgot. Nekem például olyan szerencsém volt, hogy három évig Sinkovits Imrével közös öltözőnk volt. Nagyon sokat beszélgettünk. Tényleg csodáltam a műveltségét, a felkészültségét, a szellemi és fizikai erejét. De amiért a legjobban bámultam, hogy mindent a maga javára tudott fordítani. Egyszer például rettenetesen mérges volt, mert a rendező felbosszantotta. Az öltözőben egy darabig mondta a magáét, majd hosszú csend következett, végül bejelentette: ez az érzés nagyon jó lesz ebben vagy abban a jelenetben. Megtalálta a sérelmek értelmét.
Tehát ez szakmai célú hasznosítás, nem valamiféle önző érdek.
– Természetesen szakmai érdekekről van szó, nem a hétköznapi értelemben vett önzésről. Bár a színésznek bizonyos helyzetekben önzőnek kell lennie. Amikor tudja az ember, hogy egy-egy színpadi pillanat hitelességéért ő a felelős, ott bizony nincs helye az udvariaskodásnak. Hosszú távon persze szükség van az alázatra, de pillanatonként ez nem értelmezhető. Időnként a pályánk alakulása miatt is szükség van arra, hogy szót emeljünk a saját érdekünkben.
Mondott már nemet egy rendezőnek?
– Hogyne! Ha valamivel nem ért egyet az ember, akkor szólnia kell. Vagy ha valami olyat kérnek, amit végképp nem tud elfogadni, akkor merni kell nemet mondani.
Ha például azt kérnék, vetkőzzön le, megtenné?
– Alapvetően szemérmes ember vagyok, de volt már ilyen szerepem. Emlékszem, 1984 nyarán a Gyulai Várszínházban – Módos Péter És itt a földön is című darabjában – mint Orseolo Péter magyar király álltam a „mocsárban” egy tuskón meztelenül egy szál koronában. Viszont amikor Prométheuszként egy 5 és fél méter magas oszlop tetején egy kerékre kikötve kellett volna 1 óra 10 percen keresztül Aiszkhülosz jambusaiban beszélnem, a meztelenségre nemet mondtam. Ráadásul azt is kérte a rendező, hogy vágassam le a hajam kopaszra, no, arra is nemet kellett mondanom.
Hiúságból?
– Nem. Akár brahiból is levágatom a hajam, vagy ha értelmét látom. De akkor ezzel párhuzamosan volt öt másik szerepem is, amelyekben nem lehettem kopasz.
Mit szólna egy rossz, gonosz, csúnya szerephez?
– Örömmel fogadnám. Azért vagyok színész, hogy eljátsszam a rám bízott szerepet. Az más kérdés, ha az egész előadás valami gonosz, hamis üzenetet próbálna elfogadtatni. Egyébként a színpadon sorra játszottam a negatív karaktereket, nem is értettem, amikor a sajtó megpróbálta rám erőltetni a szépfiú skatulyát.
Ma éppen Rómeó-napot mutat a naptár…
– Rómeó sem voltam! De én lehettem Tybalt, Bubik István pedig Mercutio. A mi tizenöt perces vívójelenetünkért nagyon sokan többször is megnézték a régi Nemzetiben a Rómeó és Júliát. Annyit edzettünk, mint két profi versenyző. Különórákra jártunk Pintér Tamáshoz. Olyan szenvedéllyel küzdöttünk, mint két sértett Rómeó.
Sajnálta, hogy nem kapta meg Rómeó szerepét?
– Egyáltalán nem. Pontosítok: akkor talán egy kicsit…
Eddig itt a Nemzeti Színházban leginkább az ifjúsági programok felelőse volt. Nem sértette, hogy először nem színészként szerződtették?
– Ugyan már! Miért sértett volna?! Boldog voltam, hogy azzal foglalkozhatok, amivel egyébként is szeretek. Lehetőséget kaptam, hogy egy helyen, és éppen itt, a Nemzeti Színházban folytassam azt a tevékenységet, amit már korábban máshol, más körülmények között, négy városban végeztem. A színészi munkám mellett különböző iskolákban tanítottam színészmesterséget, színpadi beszédet, rendeztem is a tanítványaim vizsgaelőadásait, dolgoztam Okány községben, az ottani fejlesztőtáborban, Csanádpalotán színjátszó tábort vezettem, és évek óta foglalkozom versmondókkal – Kubik Annával együtt – a csíkcsomortáni verstáborban. Dunaújvárosban rendeztem az Ádámok és Évák Ünnepét, ezt a Szolnokról indult, de most már országosan népszerű, középiskolás-játékot… Ezt mind a Nemzeti Színházban is csinálhattam, és emellett négy darabban játszottam is. Először 2014 szeptemberében az első világháború emlékét idéző Fekete ég – A fehér felhő bemutatóján léptem színpadra a Nemzetiben mint Tisza István gróf miniszterelnök.
Mint vendég…
– Igen, vendégként voltam Tisza István, és vendégként lettem Fejedelem a Csongor és Tündében, majd úgy ugrottam be Mécs Károly szerepébe a Vitéz lélekbe, ebben az évadban pedig így lettem a Riporter a Tóth Ilonka-előadásban. Így ismert meg Vidnyánszky Attila, ezért ajánlotta fel ezt az új szerződést.
A régi Nemzetiben 1997-ben felmondott. Nem félt attól, hogy esetleg azt gondolják a régi barátok, cserbenhagyta őket?
– Nem. A barátaim vagy meghaltak – Sík Ferenc, Ivánka Csaba –, vagy már nem voltak ott – Bubik István, Kubik Anna, Funtek Frigyes. Szerencsére az akkori igazgató, Ablonczy László esetében a mai napig van módom kiküszöbölni a barátságunkon akkor esett csorbát… Mennem kellett. Új impulzusokra, új lehetőségekre vágytam. Kíváncsi voltam, miként élem meg, ha más emberek közé, más környezetbe kerülök. Aztán nekem is kemény lelki, szellemi teher volt már akkor a „szakma” bojkottja. Hat éve úgy éltünk, úgy dolgoztunk a Hevesi Sándor téri Nemzetiben, hogy minden, amit csináltunk, az csak rossz lehetett. Biztosan működött bennem a menekülési ösztön. Önvédelem is van a világon.
Ez most visszatérés vagy újrakezdés?
– Eltelt húsz év. Más épület. Más társulat. De ez a Nemzeti Színház! Hál’ Istennek itt csupa olyan darabban játszhattam már eddig is, amelyek fontosak, értékesek, komoly tartalmat hordoznak, túlmutatnak a színházi létezésen, és amelyeknek társadalmi jelentősége is van. Azóta, hogy eljöttem a régi Nemzetiből tényleg sokfelé játszottam, nagyszerű szerepeim is voltak, de hiányoztak azok a témák, azok az igazán nagyszabású előadások és ügyek, amelyeket azzal a régi legendás nagy csapattal csináltunk.
Az egyik legendás előadás volt a régi Nemzetiben az Advent a Hargitán. Amikor 2013-ban Békéscsabán megrendezte, mi volt az erősebb: az új feladat, vagy az emlékezés, a tisztelgés az 1986-os premier rendezőjének emléke előtt…
– Amikor elvállaltam az Advent a Hargitán rendezését, benne volt abban a kiváló rendező, Sík Ferenc barátom iránti tiszteletem, de Sütő András, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Bubik István iránti tiszteletem, szeretetem is… És még folytathatnám a névsort, mert mindazoknak tartoztam ezzel, akik valamiképpen részt vettek az 1986 utáni több mint 270 előadásban. Ezzel a darabbal nagyon sok magyar városban vendégszerepelt a társulat. Sajnos, az egykori részvevők közül már csak kevesen vagyunk, így feladatomnak éreztem ezt a rendezést.
Ez volt az első rendezése…
– Profi színházi körülmények között valóban ez volt az első rendezésem. Hadd tegyem hozzá, hogy egy nagyszerű csapattal dolgozhattam. A hely és az idő is megfelelő volt, ráadásul Békéscsabán, Sík Ferenc szülővárosában állíthattuk színpadra újra ezt a remekművet. Éppen itthon volt Párizsból Funtek Frigyes is, aki az ősbemutatón Zetelaki Gábor szerepét játszotta. Éreztem rajta és mondta is, hogy méltó az előadásunk ahhoz a régihez.
Rendezőként követte a nagy elődöt, vagy most megadatott a lehetőség az újabb értelmezésre?
– Annak idején Sík Ferenc színházi eszközökkel díszítette fel Sütő Andrásnak ezt az igen erősen balladisztikus kamaradarabját. Nagy díszletek készültek, komoly statisztériát mozgatott, jöttek a betlehemesek, látványos volt, varázslatos. De készült egy kamaraváltozata is, mert így tudtuk kisebb helyeken előadni, ezzel lehetett tájolni. Bevallom, mi színészek, jobban szerettük ezt a kamaradarabot, mert tömörebb volt, összeszedettebb, érthetőbb. Nagyobb figyelmet kapott a szerző által megfogalmazott gondolat. Tehát most, amikor én rendezhettem meg Sütő András darabját, semmit sem Sík Ferenc ellenében tettem, még akkor sem, ha azóta bizonyos hangsúlyok megváltoztak. Akkor még politikai tett volt, hogy egyáltalán megjelenhetett Magyarországon Sütő írása, hogy kimehettünk hozzá Erdélybe… Kubik Annával és Funtek Fricivel kerestük fel Marosvásárhelyen, de csak a kertben beszélgethettünk, mert tele volt a lakás lehallgató készülékekkel. A szerző a budapesti premierre sem jöhetett el.
Hol van már az akkori Nagy-Romlás?!
– Sokat változott a világ, de nézzünk csak körül – kihaló falvak, magukra maradó öregek, elvándorló fiatalok, széthulló családok –, mi ez, ha nem Nagy-Romlás?!
Mi lehet az oka, hogy mégsem szerepel Sütő András drámája a színházak műsorán?
– Sütő kiváló alkotó, nagyszerű ember, felelősen gondolkodó értelmiségi volt, tényleg csak a legnagyobb tisztelettel tudok róla beszélni. Értékes örökséget hagyott ránk mint író és drámaszerző, de szerintem elsősorban „költő” volt. Az Advent a Hargitán tulajdonképpen rím nélküli vers. Ezt a szöveget nem lehet átírni, vagy saját szavainkkal helyettesíteni. Nem könnyen adja meg magát. Találgatok: talán ezért nem merik műsorukra tűzni a színházak, pedig gyönyörű költemény.
Mondok egy verset! Ady Endre: Magyar jakobinus dala. Annak idején ezzel felvételizett a Szkéné Színházba. Többször nyilatkozta, hogy ezt az egy verset tudta. Ez igaz?
– Áááá… Nem! Ez volt az a vers, amelyet a legnagyobb biztonsággal tudtam.
Pedig az iskolában volt memoriter, és gondolom, iskolai ünnepségeken is kellett verset mondania.
– Jaj, nagyon sokszor kellett verset mondanom, de nem szerettem. Nem a versekkel volt bajom, sőt: nagyon is sokat olvastam, kívülről tudtam, de inkább csak magamnak mormoltam. Biztos volt bennem valami kamaszos ellenállás. Ehhez is fel kellett nőni. Az biztos, hogy rajtam nagyon sok jó és rossz élethelyzetben segítettek a versek. Élni segítettek! Ezért tartom fontosnak az olvasást, a versmondást.
Az egyik csíkcsomortáni verstáborukban részt vett diáklány blogjában olvastam, hogy tanárként először a saját vers megtalálásáról beszél a fiataloknak.
– Ez a legfontosabb: megtalálni a magunk versét. Nem azt kell választania egy versmondónak, amelyik tetszik, mert lüktet a ritmusa vagy szépen csilingelnek a rímei, esetleg valaki más azzal nyert szavalóversenyt. A saját, nehezen megfogalmazható érzéseimet, gondolataimat kell felismernem a versben. Mintha helyettem írta volna – jobban, pontosabban, árnyaltabban – a költő, mindazt, ami engem is foglalkoztat. Ennek felismeréséhez önismertre van szükség, és persze irodalomismeretre is.
Megtalálta már a maga versét?
– Sok olyan vers van, amelyet sajátomnak érzek. Nagyon szeretem például Baka István költeményeit. Gyakran eszembe jut – talán a saját gyermekeim, a tanítványaim, a fiatal kollégák és egyáltalán a jövőnk miatt – A megszületőnek című verse.
Elmondja?
– A befejező sorokat idézném: „…amiért megszületned, élned / érdemes, bennünk nem leled meg; / hogy újra mondd az anyanyelv / minden szavát, meg kell születned, / hogy a világot elnevezzed: / a szépet szépnek, a szerelmet / szerelemnek, az igazságot / igazságnak, és magadat, / akiben élőbb lesz az élet: / minden jövendő kezdetének.” Nagyon fontos: „…akiben élőbb lesz az élet…” A mi generációnknak szerencséje volt. Mi nem éltünk meg világháborút, mi ’56-ban kisgyerekek voltunk, ’68-ban sem voltunk még katonakorúak. Azt szeretném, ha gyermekeinknek sem kellene megélniük semmilyen borzalmat. Még akkor sem, ha tudjuk, ezek a nagy kataklizmák megerősítik az embert. Szívből drukkolok, hogy a mai fiatalok meg tudják fogalmazni a saját, érvényes világukat. Képesek legyenek értelmezni az igazságaikat. Ehhez kellenek a versek, a komoly kérdésfelvetések, az elgondolkodtató irodalmi alkotások. Ha kérdeznek, elmondom a véleményemet – de csak, ha kérdeznek. Bízom benne, hogy tudnak valamit hasznosítani abból, amit tőlem hallanak. De a saját világukat nekik, maguknak kell megnevezniük, megteremteniük. Szerencsére itt a színházban ehhez minden lehetőség adott.
Ezek a gondolatok is túlmutatnak a színházon!
– Történelmi időket élünk. Az egész európai létezés – ki merem mondani – komoly veszélyben van. Féltem a nyelvünket, a hitünket, a kultúránkat, a szokásainkat, a hagyományainkat. Én ragaszkodó ember vagyok: nagyon szeretem a hazámat, a szülőhelyemet, és nem szeretném, ha bármiről is le kellene mondanunk, ha elvtelen alkalmazkodásra kényszerülnénk.
Filip Gabriella
fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2017. február 22.)
