Beugrással kezdte - Szabó Sebestyén László Orseolo Péterről, a letört gitárnyakról, a gyerekkori Kuckóról és a pucér Trepljovról

Szíve szerint trubadúr lett volna. Színész lett, de nemcsak színdarabokban játszik, hanem verseket ír, zenét szerez, tanít és rendez. És még csak 33 éves. Márciusban a mozikban is feltűnik majd, a Most vagy soha című filmben. De most a színházról és a legközelebbi premierjéről beszélgettünk. Sík Sándor István király című darabjában Orseolo Pétert alakítja Szabó Sebestyén László.

Az István király két próbája között beszélgetünk. Hogy haladnak? 

– Haladunk-haladunk. Ahogy látom, a rendező, Berettyán Nándor olyan nyelvet keres, úgy próbál fogalmazni, hogy az előadás zárt, intim és expresszív jelenetek váltakozására épüljön. A történet szerint István király vívódik, hogy kire hagyja az országot, mert fia, Imre herceg meghalt. Emiatt nagy a feszültség és a széthúzás az egész országban. Kaposvári hallgatók – Bakos-Kiss Gábor harmadéves osztálya – is szerepelnek a darabban, ők a megosztott magyarságban a pogányokat és a keresztényeket képviselik. Berecz István koreográfus vezetésével táncokkal és regős énekek segítségével a magyar útkeresést, a magyar nép lelkét jelenítik meg. Mi a darabból indulunk ki, ami nem mindig egyezik a történészek elképzeléseivel. Például Sík Sándor egy nagyobb korszakot néhány napra sűrít össze. 

Orseolo Péter – akit ön játszik – milyen érdekeket képvisel?

– Orseolo István ismeretlen nevű lánytestvérének a fia, aki egy száműzött velencei dózséhoz ment feleségül. Keresztény, viszont nem magyar, velencei, ezért mindenki idegenként tekint rá. Orseolo tűzzel-vassal harcol a pogányság ellen. Istvánnak azért esik rá a választása, mert – szemben a pogány Vazullal – benne látja a nyugat-európai keresztény irány folytatását. Magyarország akkor maradhat fent, ha kereszténnyé válik. A keresztény és a magyar „nem kettő, hanem egy”. Azt viszont István nem látta előre, hogy Orseolo trónörökössé jelölésével polgárháborúba taszítja az országot. 

Ha történelmi szerepet játszik, akkor hozzáolvas?

– Igen, ez most is így volt. Olyankor új motívumokat találok a szerephez, a figura viselkedéséhez, külsejéhez. Az egyik szereplő azt mondja, hogy Orseolónak „még a lélegzete is idegen”. Ilyenkor az embernek elindul a fantáziája. Mitől más ő? Másként kommunikál, másként viszonyul az emberekhez, hogyan, mi miatt? 

A darab rendezőjével, Berettyán Nándorral együtt játszik a Bánk bánban, az Egri csillagokban és más darabokban. Most ez a színészkolléga instruálja rendezőként.

– Dolgoztunk együtt korábban is ebben a felállásban, értjük egymást. Tavaly a Karinthy Színházban rendezte a Szarvaskirályt. A Nemzetiben A súgót – saját művét – 2020-ban mutattuk be. Abban játszom és a zenét is én szereztem hozzá. 

Mióta foglalkozik zenével? 

– 12 évesen kaptam egy gitárt, de nem nyúltam hozzá, csak miután egyszer a kisöcsém véletlenül fellökte, és letört a nyaka. Rögtön kikértem magamnak, és mondtam, hogy csináltassuk meg. Így is lett. Utána elkezdtem gitározni. A következő hangszer egy koboz volt, amelyet édesanyám vett magának, kisajátítottam, és magamtól megtanultam rajta játszani. Ennek is hasznát veszem. A Hazatérés című darabhoz összegyűjtöttem felvidéki népballadákat, amelyeket koboz kísérettel adok elő, de Tinódiként is pengetem a kobzot az Egri csillagokban…

Mikor lépett először színpadra?

– Nem hivatalosan még kisgyerekként otthon, Debrecenben. A Kuckó Művésztanyában kezdtem, édesanyám amatőr társulatában, amelyet akkor alapított, amikor hatéves voltam. Egy ideig ódzkodtam attól, hogy színpadra lépjek, aztán 1999-ben volt egy reneszánsz műsor, ahol annyira megtetszettek a dalok, hogy én is szerettem volna részt venni az előadásban. Így is lett.

A darabokat édesanyja, Szentgyörgyi Rozi rendezte?

– Igen. Régen nagy létszámú társulat volt. Gyerek- és ifjúsági színháznak indult, aztán felnőttek is beszálltak. Akkor még az embereknek volt ilyesmire igényük. Mindenkinek volt rendes foglalkozása, tanárok, fogorvosok jöttek, akik szerettek együtt lenni, együtt játszani. A helység kalapácsát talán százszor is előadták Debrecenben. A Kuckóval sok helyen jártunk az országban és a határon túl is. Többnyire színészként vettem részt a társulatban, énekeltem, zenéltem, de egyébként mindent mi csináltunk. Az előadásokat bárhol be tudtuk mutatni. Két vagy három autó csomagtartójába bezsúfoltuk a jelmezeket és a díszleteket, és úgy turnéztunk. 2011-ig játszottam a Kuckóban, amíg fel nem vettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. 

Hogyan élte meg, hogy a Kuckóból rögtön az egyetemre került?  

– Az egyik legnehezebb időszakom volt. Elszakadtam a családomtól, a társulattól, a barátaimtól, a várostól. Több hónapig nagyon szenvedtem. Az egyetemről is majdnem elküldtek. 

Akkoriban sokat harcolt saját magával?

– Persze, még most is. Folyamatosan őrlődőm, hogy helyesen cselekedtem-e, megfelelően teszem-e a dolgom, mit lehetett volna jobban csinálni.

Már az egyetem idején elkezdett rendezni. Melyik volt az első előadása?

– Ötödévben Adieu Paure Carneval címmel állítottam színpadra egy koncertszínházi előadást a provence-i vándorzenész Miquèu Montanaro Keleti szél nevű formációjának az albumából. Legalább tíz nyelven énekeltek a színészek. A francia, héber, arab, görög, spanyol és okszitán nyelvű szövegeket megtaláltam, és lefordíttattam, de kabil nyelven beszélő emberre sehol sem akadtam. Megtisztelő, hogy Montanaro is eljött az előadásra, a végén beszállt zenélni is. Sajnálom, hogy csak háromszor játszhattuk, de képtelenség volt a színészeket egyeztetni. 

De a rendezést nem adta fel…

– A következő rendezésem Tamási Áron Énekes madara volt Gödöllőn. Abban főleg nemzetis kollégák játszottak. Úgy terveztük, hogy sok helyre elvisszük az előadást, de a bemutató után a Covid miatt zárást rendeltek el. Az Énekes madarat már csak azért megérte színpadra vinni, mert tavaly nyáron Erdélyben, Mikházán a Csűrszínházban játszottuk, a saját „helyén”. A nézők sírtak az előadás végén, és álló tapssal ünnepeltek. Aztán jött Herczeg Ferenc darabja, a Kék róka, majd Zentán a János vitéz. Nemrég a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a Szarvas József és Rátóti Zoltán harmadéves osztályának – ahol tanársegéd vagyok – rendezhettem egy vizsgadarabot, Merülő Saturnus címmel. 

Nyolc éve végzett az egyetemen, korban még elég közel áll a hallgatókhoz. Hogyan tanítja őket?

– Nem bújok semmilyen szerepbe, közvetlen vagyok velük, hiszen jövőbeli kollégákkal dolgozom együtt. Próbálom felidézni, hogy nekem mi hiányzott az egyetemen. Azt hiszem, jó viszony alakult ki köztünk.  

A gyakornoki éveit az Örkény Színházban és a Nemzetiben töltötte.

– Bagossy László, az Örkény Színház főrendezője volt az osztályfőnökünk. Ő vitt minket oda, ahol beugrással kezdtem – A viharban, amit ő rendezett, én játszottam Ferdinandot. 

Beugrással kezdte a pályáját?

– Igen, izgalmas volt. Nagyhegyesi Zoltán játszotta Ferdinandot, aki elszerződött az Örkényből. Mondták, semmi gond, van időm, legalább két hónap. Aztán szóltak, hogy Zoli lesérült, és már a következő előadásban is nekem kellene beugrani. Így lett a két hónapból két nap. 

Miért szerződött végül a Nemzetibe?

– Több oka is volt, de legfőképpen azért, mert szerettem volna Vidnyánszky Attilával dolgozni. 

2016 óta tagja a Nemzeti Színháznak, ahol a Csongor és Tünde című darabban lépett először színpadra, de akkor még más szerepben, mint ma. 

– A Csongor és Tündében még egyetemistaként kezdtem játszani a színházi gyakorlat keretében. Kezdetben a Dimitri nevű figura voltam, aki a mi előadásunkban egy csillagok között élő valaki, aki folyamatosan figyeli az eseményeket. Eredetileg Olt Tamás játszotta az egyik ördögfiókát, Kurrahot, de egy délutáni előadás előtt beteg lett, és nem tudta vállalni a szerepet. Teltház volt, hatszázötven nézőt vártunk, többen vidékről jöttek, nem akartuk lemondani az előadást, így beugrottam helyette. Mivel Dimitriként végig színpadon voltam, tudtam, hogy Tamásnak mikor mit kellett csinálnia. Kiváló súgónk, Gróf Kati ritmusban mondta a fülemre a verses szöveget. Két előadást csináltam meg így Tamás helyett, s miután ő Kaposváron lett művészeti vezető, átvettem tőle a szerepet. Természetesen már „füles” nélkül.

Az elmúlt nyolc év alatt sok helyen megfordultak az előadásaikkal. Mihez kell alkalmazkodniuk, ha nem az anyaszínházban lépnek közönség elé?

– Olyankor az ember kiélezettebb helyzetbe kerül, amit én kifejezetten szeretek. Ebbe nőttem bele, mert a Kuckóval mi kétszer ugyanazon a helyen nem léptünk fel. Az utazások során egészen más a hangulat is. Minden évben játszottunk a kapolcsi fesztiválon. A Liliomfi ott volt a legjobb szabadtéren, a csillagos ég alatt. Nagyon sok mindent hozzáadott az előadáshoz. A Woyzecket a Nemzetiben szűk térben játsszuk, aminek zárt, nyomasztó hangulata van. Ha kivisszük szabadtérre, ott egyszerűen nem működik, elvész a feszültség. A Covid előtt sokat jártunk külföldre is, Tel-Avivban, Moszkvában, Szentpéterváron, Mariborban, Csíksomlyón, Kolozsváron léptünk fel a Woyzeckkel, a Rocco és fivéreivel, a Csíksomlyói passióval.

Már az egyetem alatt és nemzetis színészként is részt vett a Sztalker Csoport munkájában. A formációt ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós színész-rendezők alapították.

– Egyetemisták voltunk, amikor 2015-ben az Ódry Színpadon bemutattuk az Athéni Timónt, amelynek főszerepét Hegedűs D. Géza alakította, a többi szerepet Attila és az én osztálytársaim játszották. Következő fontos munkánk a Liliomfi volt a Budaörsi Latinovits Színházban. Azt igazi örömjátékként éltük meg. 

Aztán végeztek, és volt, hogy hét különböző színházból jött össze a csapat próbálni, játszani. Miért tartotta fontosnak, hogy az anyaszínházban játszott szerepein kívül sztalkeres feladatokat is elvállaljon? 

– Számunkra az volt a legfontosabb, hogy egymással dolgozhassunk. Úgy éreztük, hogy együtt szabadon, sokkal felszabadultabban tudunk játszani. A darabok általában úgy készültek, hogy Attila feldobott témákat, amikre mi improvizáltunk. Sokat merített belőlünk, nagyon épített a színészekre, mi pedig bátran mutattunk neki ötleteket, mertünk kísérletezni. A Míg fekszem kiterítve volt az első önálló előadásunk, amikor nem állt mögöttünk kőszínházi támogatás. Aztán jött a Vízkereszt, azzal is jártuk az országot. 

Dolgoznak még együtt? 

– Még a Covid előtt tartottunk egy társulati ülést, ahol Attila azt mondta, hogy egy ideig szüneteltetjük a közös munkát. Szerettünk együtt játszani, talán majd egyszer folytatjuk. De a nemzetis Woyzeck is tulajdonképpen Sztalker-előadás, most is játsszuk, örömmel ajánlom mindenkinek.

Hallottam egy sztorit arról, hogy egyszer ruha nélkül szaladgált a nézők között. Hogy volt ez?

– Ja, igen, ez jó történet. A kaposvári nemzetközi színházi táborban történt, ahová sok-sok országból jöttek színészhallgatók. Mindig volt egy kijelölt csoportvezető, akinek egy adott témára kellett tíz nap alatt összeállítani egy performanszot, amit a tábor végén megmutattunk egymásnak. Egyik évben a Sirályt kaptuk. Ifj. Vidnyánszky Attila összerakott egy etűdöt, amelynek egyik részében én játszottam Trepljovot, Arkagyina, a híres színésznő fiát. Az volt a feladatom, hogy anyaszült meztelenül szaladjak keresztül az udvaron – miközben azt üvöltöm: „new forms!” –, menjek be az épület sarkán lévő ajtón, ott a rektorhelyettes szobájában öltözzek fel, és a következő jelenetben belülről fröcsköljek művért az ablakra. Igen ám, de a kijelölt ajtó be volt zárva… Elindultam a másik irányba, mert tudtam, ha ott beszaladok az épületbe, akkor egy körfolyosón feljutok a szobába. Mindezt pucéran. Előtte a rektornak megesküdtünk, hogy semmi galiba nem lesz. Éppen beértem a szobába, hallottam a végszót, ami után fröcskölnöm kellett a vért. De nem jött! Úgy gondoltam, ha a fecskendőt neki dobom az ablaknak, akkor az szétdurran, és kifröccsen a vér. Hozzávágtam, és betört az ablak. Ebben a pillanatban belépett a rektorhelyettes hölgy, és tágra nyílt szemekkel azt kérdezte: „Ugye, nem sérült meg senki?” Mondtam, hogy nem, aztán meztelenül, sírva-röhögve elmenekültem a szobából.  

Amikor így meztelenül szaladgált a folyosókon az ajtót keresve, nem gondolkozott el azon, hogy „nekem tényleg ez a szakmám”? 

– Hát, ezért választottam. Ki más csinálhat ilyet úgy, hogy nem csukják le? 

Az István királyon és a sok előadáson túl, amikben játszik, milyen feladatok várják még ebben az évadban? 

– Felkértek, hogy Kormos István A Pincérfrakk utcai cicák című művéből rendezzek egy előadást Győrben. Nem lesz egyszerű, mert nincs rá sok idő, de megoldjuk. Április 6-án lesz a bemutató. Szeretek gyorsan dolgozni. Ha szorít az idő, minden próba koncentrált és hatékony. Így készült a János vitéz is. Zentán most játsszák majd megint.  

Olyankor odautazik, nézi az előadást? 

– Nem tudok menni, mert én is játszom. És én is a János ­vitézt.

Ozsda Erika

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2024. február 27.)