Söptei Andrea – „Az anyai aggodalomban osztozom Amandával”

Az Üvegfigurák számtalan színházi és filmfeldolgozást is megélt már. Olyan színésznagyságok játszották a mozivásznon Amandát, mint Katharine Hepburn, vagy színpadon Jessica Lange és Sally Field. Nyomásként éli meg a neves elődöket?

– Amikor megtudtam, hogy szerepet kaptam az Üvegfigurákban, hajtott a kíváncsiság: elolvastam a drámát, és megnéztem Paul Newman 1987-es filmrendezését, amelyben Joanne Woodward alakította Amandát. Bár az ő játékát természetesen megkülönböztetett figyelemmel kísértem, és valóban magával ragadó, a film nem kifejezetten tetszett. Kicsit talán már ódivatú a mozi szemlélete.

Miben talál hasonlóságot a múltba révedő Amanda és a saját személyisége között?

– A múlthoz való viszonyunk teljesen ellentétes. Amanda a dicső múlt emlékeibe menekül, én viszont inkább a régen meghozott döntéseim és azok következményei miatt szorongok. Ebben az értelemben nem tudok párhuzamot vonni kettőnk között. Amanda múltja fergeteges: rengeteg udvarló, az amerikai Dél pompás társasági élete, pazarló hangulat. Ő tehát aranykorként tekint a múltjára, olyan letűnt világként, amelynek csodálatos légköre már nem hozható vissza. Ahogyan ő viszonyul a jelenhez, azzal viszont nagyon is tudok azonosulni. Folyamatosan aggódik fogyatékkal élő lánya, Laura sorsa miatt, vajon sikerül-e révbe érnie ennek a lelkileg is sérült személyiségnek. De hasonlóan szorong fia, Tom miatt is, akiből Amanda szerint hiányzik az ambíció, ami az élethez nélkülözhetetlen. Ebben az anyai aggodalomban osztozom Amandával. Az viszont nem az együttérzésemet váltja ki, hanem irritál, ahogyan görcsösen próbál férjet szerezni a lányának, de főként ahogyan rátelepszik a fia életére. Színészként ez azért izgalmas feladat, mert nem egyetlen színt kell ábrázolni, hanem az alakításomnak egyszerre kell rokonszenvet és idegenkedést kiváltania a nézőből.

Melyik mondata írja le legjobban Amanda személyiségét?

– Az a jelenet fejezi ki őt a leginkább, amikor felveszi a sárga fátyolruháját, és megmutatja magát a lányának, beszél neki a régi bálokról, piknikekről, hosszú lovas sétákról, és arról, hogy mennyi nárciszt gyűjtetett a fiatalemberekkel, és telerakta a lakást a virágokkal. Ebben a múltban ragadt pompában teljesedik ki a legjobban. Ami egyszerre érthető és szomorú. Azt hiszem, ez az érzés most is aktuális, a nézők manapság éppen úgy tudnak viszonyulni hozzá, mint a dráma ősbemutatójakor. Most is megéljük, hogy önhibánkon kívüli okokból lecsúszhatunk, és értjük azt a tragikus és hiábavaló próbálkozást, ahogyan ebből a szakadékból megpróbálunk kikapaszkodni. Mindeközben persze fontos, hogy ebben a reménytelen folyamatban mégiscsak felcsillan Amanda életvidámsága – például amikor Jim érkezik hozzájuk látogatóba. Ez a mélyről előkapart életigenlés ad kapaszkodót mindannyiunk számára.

A nagy sikerű Médeiában már dolgozott együtt a norvég Eirik Stubøvel. Hogyan írná le a rendezői felfogását?

– Ami számomra nagy örömet okoz, hogy Eirik Stubø kifejezetten filmes játékot kér tőlünk, színészektől. Eirik rendezéseiben mindig hangsúlyos a zenehasználat, és a dinamikai változást okozó fényhatások. Az Üvegfigurákat még csak két hete próbáljuk, és a munka java része eddig asztal mellett zajlott, vagyis a szöveget elemeztük, de Eirik már adott némi zenei ízelítőt nekünk: 30-as évekbeli dzsesszt hallgattunk közösen, ami szerepel majd az előadásban is. A kis színészi gesztusok és a nézők közelsége nagyfokú koncentrációt igényel, de otthonosan érzem magam ebben a közegben.

2019-ben egyszerre próbálta a Sára asszony címszerepét, és Jágó feleségét. Emíliát az Othellóban. Akkor azt nyilatkozta, hogy szerepei férfivilágokban megjelenő nők. Most viszont egy nagyon is domináns nőt alakít. Fel kell vennie férfias gesztusokat is?

– Ha azok férfiközpontú világok voltak, az Üvegfigurák közege férfihiányos. A nagybetűs férfiről, Amanda férjéről itt csak szó van, hiszen ő évekkel ezelőtt elment, elszökött otthonról. De úgy érzem, hogy Amandának nem kell férfias vonásokat felvennie, mert a szerep lényege, hogy ő éppen attól törékeny és kiszolgáltatott, hogy őrzi a nőies érzékenységét, és így viseli anyai aggodalmai terhét. A gyermekeit elveszítő Sára asszonyról szóló darab próbafolyamata annak idején megviselt. Bár még csak ismerkedünk az Üvegfigurákkal, de tudom, hogy már csak idő kérdése, hogy rám zuhanjanak a párhuzamok, amelyek Amanda és köztem vonhatók. De ettől nem tartok, ilyen a színház.

Lukácsy György

(2021. november 30.)