Ács Eszterrel hitről, bizalomról, rejtőzködésről, önismereti tréninggel felérő próbákról, a színházi jegyszedő elszántságáról
Tennessee Williams a saját családjában megélt konfliktusokat, lélektani problémákat is megírta műveiben. Úgy tartják, az Üvegfigurák című drámájában szereplő Laurát a pszichés zavarral küzdő testvéréről, Rose-ról mintázta. A sántítással kapcsolatban a szerzőnek voltak személyes tapasztalatai, mivel a gyermekkori diftéria után újra kellett tanulnia járni. A Nemzeti Színházban Laura szerepét játszó Ács Eszter köszöni: jól van. Számára ez a próbafolyamat is olyan, mint egy önismereti tréning, bár azt is elismeri, főpróbahéten ő is feszültebb, mint máskor.
Ács Eszter az Üvegfigurák egyik jelenetében
Nem lesz könnyű párhuzamot találnunk a szerep és a játszó személy között. Már csak azért sem, mert ritkán beszél önmagáról, a családjáról. Rejtőzködik? Vagy védi a magánéletét?
– Igen, igyekszem megóvni a családomat, a magánéletemet. A színész munkájának végeredménye, az előadás sikere, a szerep hitele véleményem szerint teljesen független attól, hogy ki hogyan éli az életét a színpadon kívül. Feleslegesnek tartom összekeverni ezeket a dolgokat. A színpadi játék egy varázslat, akkor és ott létező valóság, aminek nem szabad leleplezni a titkát, hasonló egy bűvésztrükkhöz. Ezért nem szeretem igazán a közönségtalálkozókat sem. Megértem, hogy a nézők kíváncsiak, szeretnek találkozni a színészekkel, mégis nehezemre esik ilyenkor az előadásról, a szerep születéséről beszélni.
Gondolom, az ilyen és hasonló interjúkat sem szereti…
– Ha kérdeznek, igyekszem válaszolni…
Néha elég szűkszavú. Például az eddig megjelent interjúkban a szüleiről leginkább csak annyit mondott, hogy színházi emberek…
– Igen, otthonról hoztam a színház iránti érdeklődésemet. Ebben a világban nőttem fel, számomra ez volt a természetes közeg. Viszont a családom nagyon féltett a színészi pályától. Mivel az is hamar kiderült, hogy ügyesen rajzolok, jó a kézügyességem, az általános iskola után Békéscsabáról Budapestre, a Kisképzőbe jelentkeztem. A képzőművészet iránti szeretetem a mai napig megmaradt, de a színház került az első helyre.
Miért féltették a szülei a színháztól? Egy festőművész élete sem könnyű…
– Pontosan ismerték a szakma nehézségeit és tudták, hogy nap mint nap mekkora áldozatokat kell hozni akkor, ha az ember hivatásként tekint a színházra. Én azonban tudtam, hogy ez az utam. Talán azért is féltettek ettől a pályától, mert túl érzékenynek, törékenynek tartottak.
Már itt is vagyunk az Üvegfiguráknál! Ebben a Tennessee Williams-darabban mondja Tom, Laura testvére, hogy ő az apjára ütött, az ő példáját követi. „Gazembernek gazember a fia!” Viszont a „színházi emberek” lánya nemcsak színész lehet! A látszatát is kerülném, hogy a munkája kapcsán a magánélete felé terelem a beszélgetést. De az biztos, jó példaképei voltak. A kézügyességéből visszakövetkeztetve lehetett valamelyik szülő díszlet- és jelmeztervező vagy díszletfestő, esetleg maszkmester… Évekig énekelt, koncertezett, gondolom zenét is tanult, mindez arra utalhat, hogy lehettek a családban zenészek vagy énekesek is…
– A művészet különböző formái mindig is jelen voltak az életünkben. Nagyon kreatív emberek között nőttem fel. Az olvasás, az irodalmi érdeklődés természetes volt. Otthon mindig szólt a zene. Ennek köszönhetem, hogy elég három-négy ütem, és felismerem a klasszikusokat…
És a könnyűzene?!
– Azt is szeretem.
Persze a saját zenekar, a Pegazusok Nem Léteznek után pontosítanom kell ezt a kérdést. Valahogy így: a színházban nem vágyna zenés szerepekre?
– Nem. Az igazság az, hogy én nem tartom magam énekesnek, nem szeretem a hangomat. A Pegazusok Nem Léteznek egy nagyon különleges dolog volt az életemben, de ott se tekintettem magamra énekesnőként, inkább előadóművészként. Ahhoz, hogy jól tudjak teljesíteni, éreznem kell, hogy okkal választottak engem a feladatra. Ha ezt tudom, akkor mindegy, hogy prózai vagy zenés anyagról van szó. Ha bíznak bennem, akkor olyan erőt kapok, hogy nem érzek lehetetlent. Átmegyek a falon is! Nagyon fontos, hogy higgyenek bennem.
Lehetne akár egy musical- vagy egy operettszerep is?
– Legyen!
Ács Eszter Fotó: Rózsa Erika
1990-ben született Kecskeméten. A helyi református általános iskola tanulója volt. Középiskolai tanulmányait Békéscsabán és Budapesten, a Kisképzőben, a Képzőművészeti Egyetem gyakorlóiskolájában végezte. 2012–2017 között a Kaposvári Egyetem színművész szakos hallgatója volt Vidnyánszky Attila osztályában. 2017-től a Nemzeti Színház társulatának tagja. 2011-ban alapítója, énekese és egyik szövegírója volt a Pegazusok Nem Léteznek nevű zenekarnak, amely 2019-ig működött.
A 2021/22-es évadban a Vadászat, az Ők tudják, mi a szerelem, A kertész kutyája című új előadásokban, valamint Az ember tragédiája, a Bánk bán, a Médeia, a Csíksomlyói passió, a Forró mezők, a Tizenhárom almafa, a Részegek, a Leánder és Lenszirom, A súgó és a János vitéz darabokban látható.
A filmezés nem érdekelné?
– Elmúltam harminc éves, és még nem forgattam. Biztos ennek is van valami oka, de talán ezt most nem szeretném fejtegetni. Azt tudom magamról, hogy a színházi tempóhoz vagyok szokva, tehát egy szerep megformálására jó esetben hat hetem van. Lassan adom ki magam. Idő kell ahhoz, hogy megnyíljak. A film ezzel szemben sokkal gyorsabb, pontosabb jelenlétet kíván egy színésztől. Szívesen fejlődnék ebben a tekintetben.
Amikor elsőre nem vették fel a színművészeti egyetemre – se Budapestre, se Kaposvárra – nem próbált meg valami más pályát keresni?
– Második próbálkozásra sem vettek fel, de nem volt kérdés számomra, hogy színész leszek, ez az én pályám. Végül a családom is elfogadta a döntésemet, azt mondták, csak az a fontos, hogy megtaláljam a helyem, hogy boldog legyek. Minden energiámmal a színházra fókuszáltam. Felvettek a Nemes Nagy Ágnes iskola színészképzésére. Esténként jegyszedőként dolgoztam a Katonában. Amikor csak tehettem, előadásokat néztem. Minden energiámat arra fordítottam, hogy a színház, a szakma közelében maradjak. Azt hiszem, az hozta meg számomra a változást, hogy a harmadik évben Kaposváron a felvételin Vidnyánszky Attila figyelt rám, érdekelte, amit csinálok. A figyelemről már beszéltünk, az nekem nagyon fontos.
A figyelem miatt fontos lehet a kritika is! Gondolom, olvassa, mit írnak Önről.
– Nem olvasok kritikát. Ez talán nagyképűség a részemről, de nálam jobban senki nem tudja, hogy min megyek keresztül az adott próbafolyamatban. Pontosan tudom, hogy mit rontottam el vagy éppen mi az, amit sikerélményként könyvelhetek el magamban. Bárkinek lehet véleménye a munkámról, de ha ezt mind magamra venném, akkor nem tudnék dolgozni.
Az Üvegfigurák próbái előtt megnézte a Paul Newman-filmet?
– Nem, nem. Vizuálisan nagyon érzékeny vagyok, sok mindent megjegyzek, amit látok. Nem szeretnék akaratlanul is valamilyen mintát követni. Persze, ha valaki helyett be kell ugranom, vagy át kell vennem egy szerepet, olyankor nyilván megnézem az előadásról készült felvételt, hiszen ismernem kell a mozgásokat. A felvétel hangját azonban olyankor lenémítom, mert észrevettem magamon, hogy akárcsak egy dallam, megragad a fejemben, és akarva akaratlanul úgy mondom a szöveget.
Az Üvegfigurák Laurájaként egy sérült személyiséget kell alakítania. Nem riadt meg, amikor megkapta ezt a szerepet?
– Egyáltalán nem! Sőt! Nagyon jól esett, amikor megtudtam, hogy a rendező, Eirik Stubø engem választott ki erre a szerepre. Ismert, korábban is dolgoztunk már együtt, 2019-ben az általa rendezett Médeiában.
A nyelvi különbség nem nehezíti meg a közös munkát?
– Ezt nem tapasztaltam. Vannak olyan alapvető emberi tulajdonságok, amelyek teljesen függetlenek a nyelvtől, a kultúrától. Ha például azt mondom – bármilyen nyelven –, hogy szerelem, azt mindenki pontosan érti.
De vannak olyan kulturális különbségek, amelyek bezavarhatnak. Amerikai szerző, skandináv rendező, magyar színészek…
– Nekem legfeljebb az volt először szokatlan, hogy Eirik nagyon más tempóban működik, mint azt eddig itthon tapasztaltam. Egyáltalán nem sürget bennünket, lassan, figyelmesen dolgozik. Ez egy repertoárszínházi működésben nagyon szokatlan.
– Apróságnak tűnhet, de a kulturális különbségek megmutatkoznak a babonáinkban is. Az Üvegfigurák szereplői a felkelő Holdat nézik, és akkor kívánnak valamit…
– Igaz, mi a csillaghullás idején bámuljuk az eget.. De nem hiszem, hogy lényeges különbség lenne, ha a Holdtól vagy a csillagoktól várjuk a csodát. Álmodozás ez is, az is. Nincs jelentősége.
Pedig így akartam rátérni a színházi babonákra!
– Például?!
Például mi van akkor, ha leejti a példányt?
– Természetesen rálépek, ha véletlenül leejtem a szövegkönyvem, de nem babonának mondanám ezt, hanem színházi hagyománynak, és ezt igyekszem tiszteletben tartani. Olyan ez is, hogy a színpadon nem fütyülünk. Most már semmi jelentősége, de amíg így adtak jelet a zsinórpadláson dolgozó kollégáknak, addig zavaró lett volna a füttyszó.
A premierajándékokról is beszélhetnénk. Milyen süteménnyel készül?
– Tényleg szeretek sütni. Persze csak akkor sütök, ha van elég időm és kedvem is. A premierajándékom még nem tudom mi lesz, de ezt is egy szép és fontos színházi hagyománynak tartom. Ez jó, hogy szóba került, mert így legalább elmondhatom, hogy Blaskó Péter milyen nagyszerű ebben a műfajban is! Tőle eddig még mindig nagyon kedves és szívhez szóló üzeneteket kaptam, nagy becsben tartom ezeket a kártyákat. De most ebben a darabban nem játszunk együtt.
Tennessee Williams talán a nővére betegsége miatt sokat foglalkozott a lélektannal. Az Üvegfigurák, de más előadások esetében is fontos a lélektani hitelesség. A színművészetin tanultak pszichológiát?!
– Nem volt ilyen tantárgyunk, de talán nem is ez a fontos. Vegyük például a nagy klasszikusokat, gondolok itt olyan mesterekre, mint Shakespeare, Dosztojevszkij vagy Csehov, ők mindent tudtak az emberi lélekről. Egy-egy drámájuk esetében elsőre talán nem tűnik egyszerűnek a lélektani folyamatok megértése, de biztosak lehetünk abban, hogy oka van minden általuk megírt szituációnak. Ezek a zsenik megkérdőjelezhetetlenek számomra. Persze mi szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a munkánk része az is, hogy megfejtsük ezeket a kérdéseket. A jó próbafolyamat felér egy önismereti kurzussal, olyankor az ember folyamatosan analizálja önmagát is. Mikor megpróbálok megismerni valakit, megfejteni a titkát, megérteni az igazságát, olyankor közelebb jutok a saját személyiségemhez is.
Nem érezte túlságosan kimódoltnak, mesésnek az Üvegfigurák történetét?
– Az Üvegfigurák felvállaltan önéletrajzi ihletésű mű, ezért nem kérdőjelezhetem meg a hitelességét. Viszont az illuzórikusság hatja át az egész történetet. Olyan ez, mint amikor nem merjük bevallani a saját kudarcainkat, inkább elhisszük a hazugságainkat.
A drámában Jim – mint egy igazi pszichológus – megállapítja, hogy Laurának kisebbségi komplexusa van. Majd azzal vigasztalja, hogy mindenkinek van valami hibája, valami defektusa. Az Ön esetében, ha lenne, mi lenne ez a hiba?
– Minden. Nagyon sokáig csak a hibáimat érzékeltem. Semmivel nem voltam elégedett. Semmit nem szerettem magamban. Csak mostanában kezdtem – így, ahogy vagyok – elfogadni magam.
Talán mert szeretik?! És így szeretik!
– Mindig is szerettek. A családomtól, a barátaimtól mindig megkaptam a szeretetet, mindig számíthattam rájuk. De most talán már jobban ismerem magam, mint fiatalabb koromban. Könnyebben el tudom fogadni, amin egyébként sem lehet változtatni.
Bölcsebb lett?
– Erről most Marilyn Monroe jut eszembe, aki mint Vad Virág azt mondja a Van, aki forrón szereti című filmben: Elmúltam 25 éves, az már egy negyedszázad, kezdek gondolkodni…
Azt is mondja Jim Laurának, hogy mindenkinek van olyan tulajdonsága, ami egyedivé, különlegessé teszi őt. Eszter esetében mi lenne ez a különlegesség?
– Semmi. Azt hiszem, nincs bennem semmi olyan tulajdonság, ami miatt különleges lennék. Persze vannak erősségeim, de attól még nem vagyok különleges.
Pedig az érdekes kettősség, hogy színésznő és költő! Több dalszöveget is írt már!
– Igen, írtam néhány dalszöveget még a Pegazusok Nem Léteznek számára. Van olyan, amit elég jónak tartok, persze olyan is, amit most már magam sem értek. A dalszövegeim csak a zenével együtt értelmezhetőek. De a vers egészen más, az nagyon nehéz műfaj.
Az Üvegfigurák története szerint Jim egy gimnáziumi előadáson még hőstenor volt. Laura dedikáltatni akarta a műsorfüzetet. Ma is divat még az autogramok gyűjtése?
– Azt hiszem, ma már nincs ennek olyan divatja, mint volt régen. Megszűnt az a kultusz, amely övezte az egykori nagyokat, Kállai Ferencet, Tolnay Klárit, Sinkovits Imrét vagy Latinovits Zoltánt…
Az Ön esetében kik voltak azok a kedvencek, akik miatt csodálta a színészek munkáját?
– Sok mindenkit kellene most felsorolnom…Ha mégis meg kellene neveznem most valakit, legyen mondjuk Vivien Leigh. Az Elfújta a szél egyébként is megjelenik az Üvegfigurákban. Érdemes megfigyelni ennek a filmnek egy-egy jelenetét, minden a helyén van, a színészi játék, a díszlet, a jelmez, a fények mind varázslatos egységet alkotnak, pedig az akkori technika meg sem közelítette a mostani lehetőségeket. A 1930-as, ’40-es években készült filmeket tényleg a legnagyobb ámulattal nézem, igazi mesterművek.
Öntől kértek már autogramot?
– Igen, kértek már tőlem, és adtam is autogramot.
De nincs rajongói oldala!
– Ez igaz, nincs rajongói oldalam, de nem is fontos. Nem az ismertség, az elismertség miatt fontos nekem a színház. De ha már szóba jött a rajongói oldal: érdekes vagy inkább riasztó, ami a közösségi oldalakon történik. Az internetnek, az okostelefonoknak köszönhetően soha ennyit nem tudtunk egymásról korábban, mégis talán még soha nem volt ilyen magányos és elveszett az ember.
– Minden. Nagyon sokáig csak a hibáimat érzékeltem. Semmivel nem voltam elégedett. Semmit nem szerettem magamban. Csak mostanában kezdtem – így, ahogy vagyok – elfogadni magam.