Az éber álom varázsa - Eirik Stubø rendező

A legtöbb színházrajongó első találkozása Tennessee Williamsszel alighanem Elia Kazan filmje, A vágy villamosa…

– Természetesen Marlon Brandóval az erőszakos Stanley Kowalski szerepében.

Ön is ezen az 1951-es klasszikuson keresztül ismerte meg az amerikai drámaírót?

– Valamiért már kamaszként láttam az Üvegfigurákat Paul Newman rendezésében, és lenyűgözött. Ez volt az első találkozásom Tennessee Williamsszel. Igaz, azóta kissé megkopott ennek a mozinak a fénye, de ilyen a dolgok természete. Newman a feleségére, Joanne Woadwardra osztotta Amanda szerepét, amit nem tartok túl szerencsés döntésnek. Örülök, hogy a mi előadásunkban Söptei Andrea játssza majd ezt a nagyon izgalmas, ellentmondásos karaktert, ezt a férj nélkül maradt női családfőt: van benne fájdalom, de humor is.

Egy négyszereplős kamaradrámában van főszerep?

– Az Üvegfigurákban mellérendelt szerepek vannak, itt mindenki ugyanarra a témára játszik, és a darab során változik, ­hogy éppen ki a legfontosabb. Amanda a ragyogó múltba réved, a letűnt dicsőségben merül el, lánya, Laura az üvegfigurák iránti különös vonzalmában keresne kibúvót a jelen nehézségei elől, a fiú, Tom pedig a költészet világában rejtőzne el az 1930-as évek gazdasági válsága által sújtott Amerikában. Az általa meghívott vendég, Jim az egyetlen, ténylegesen a valóságban élő szereplője a darabnak. Ezért is izgalmas kérdés, amire az előadás során nekünk is adnunk kell valamiféle ­választ, hogy Tom miért tér vissza otthonába, és miért hívja magával Jimet.

A szerző eredeti neve Thomas Lanier Williams, vagyis nem csupán a kezdőbetűk utalnak rá, hogy a darabbéli Tom Wingfield amolyan művészi alterego. Az előadás szempontjából van ennek jelentősége?

– Belegondolni mindenesetre érdemes, hogy Tennessee Williams ilyen leplezetlenül vall a személyes életéről, és ez az egyezés valóban több annál, mint hogy önéletrajzi elemeket épített volna bele a művébe. Tudjuk, hogy lánytestvére, Rose volt a darab Laurájának modellje, tehát az Üvegfigurák felfogható vallomásként is. A bemutatásakor, az 1940-es években ez a szerzői megközelítés nagyon modern és eredeti volt. Ráadásul egy harsány színházi közegben mert lágy lenni. De számunkra ennél fontosabb, hogy ha elszakadunk ezektől a személyes vonatkozásoktól, egy időtlen drámát kapunk. A négy szereplő történetét olyan légkörben meséli el az író, mintha egy Csehov-drámában lennénk. A hiábavaló vágyak, az idegen érkezése a mozdulatlan, zárt világba, az atmoszférateremtés ezt a párhuzamot erősítik. Olyan ez a darab, mintha a szereplők éberen álmodnának. Azt hiszem, éppen emiatt érzem ugyanolyan időtlen klasszikusnak, mint Csehov drámáit. Ahogyan Amanda a régmúlt pompáját emlegeti, Laura csodálja a szép, de törékeny üvegfigurákat, olyan, mintha elmerülnének egy sosem volt valóságban. Csehov Ványa bácsija juthat az eszünkbe. Vagy a Cseresznyéskert különös édene, ami talán nem is létezik. Vagy ha mégis, csak a szereplők gondolataiban.

Ez a fajta elvágyódás a virtuális valóságba teszi korszerűvé az Üvegfigurákat?

– Nem kell bebizonyítanunk az aktualitását, mert tényleg időtlen mű. Ha elmerülünk egy képzelt vagy virtuális valóságban, annak megvan a maga kockázata. Ugyanakkor természetes emberi érzés, hogy valahová máshová is tartozunk, mint ahol éppen vagyunk. A színház arra ad esélyt, hogy elmerüljünk ennek a varázsában. Különben pedig akárhogy nyúlunk is hozzá egy klasszikushoz, mindenképpen a máról szólunk minden színházi előadásban.

Az Amerikai Elektrát 2018-ban láthatta a MITEM közönsége, az egy évvel később a Nemzeti Színházban bemutatott ­Médeia pedig máig nagy sikerrel megy. Mindkettőt különleges zenei világ jellemzi. Bár még tartanak a próbák, az Üvegfigurák zenéjét is hallja már?

– O’Neill drámájához jazzes hangzást választottam, Euripidész tragédiájának színrevitelekor pedig azért nyúltam fájdalomról, bosszúról szóló, modern számokhoz, mert ezek is közelebb hozzák a nézőt az ókori történethez. Az Üvegfigurákban egy 1930-as években játszódó történetet mesélünk el, így az előadás zenei anyaga is ebből a korszakból merít majd. A két világháború közötti periódus nagyon nyers és durva volt, ugyanakkor szentimentális is. Ezt a szép ellentmondást hordozza magán Tennessee Williams szövege is, és ettől él ez a dráma: nem tagadja meg az életünk rideg alaptényeit, de felmutat mellette valami érzelmes, nehezen kitapintható valóságot. A színház is képes arra, hogy a hétköznapok mögötti létezésre mutasson.

Lukácsy György

(2021. november 30.)