Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Fókusz: Rómeó és Júlia

Ez a Mercutio és Tybald című darab...

Rubold Ödön egy régi Rómeó és Júliáról, az akkori Nemzetiről és a rendező Sík Ferencről

Tybaldot alakította a Nemzeti 1983-as Rómeó és Júliájában, a most készülő produkcióban Montague szerepében lép majd fel. Arra kértük, idézze fel a Nemzeti legendás egykori főrendezőjének, Sík Ferencnek a rendezését és alakját.

 

Mit szólt Tybald szerepéhez?

– Bubik is, én is csalódottak voltunk. Természetesen mindketten ugyanazon ok miatt: mi akartuk Rómeót játszani. A szereposztó táblán ehelyett ez állt – Bubik István: Mercutio, Rubold Ödön: Tybald. Barátok voltunk az életben, és halálos ellenfeleket alakítottunk a színpadon. Tybald a Capulet családhoz tartozik, ő az, aki megöli párbajban Rómeó barátját, a tréfamester Mercutiót.

 

 

Kevesebbel be sem érték volna Rómeónál?

– Fiatalok voltunk, pályakezdők, tele önbizalommal és energiával, meg voltunk győződve, hogy alkalmasak vagyunk a főszerepre. Aztán az olvasópróbán odajött hozzánk Pintér Tamás kaszkadőr és vívóedző, akit a szakmában csak Oroszlánnak hívott mindenki, és azt mondta: „Babák, ez a Mercutio és Tybald című darab. Így készüljetek!” Heteken keresztül napi négy óra vívásunk volt, aztán a jelenetek megkoreografálása következett. Mire eljött a premier, mi már harcosok voltunk, igazi veronai bajvívók.

Bubik István és Rubold Ödön  a Nemzeti 1983-as Rómeó és Júliájában

 

- Az igazat megvallva, többet foglalkoztunk a vívással, mint a drámai szöveggel…

Nem lett belőle baj?

– Elterjedt a híre, hogy valami izgalmas készül Sík Ferenc vezetésével a Nemzetiben. Emlékszem, két színészóriás – akik nem voltak a Nemzeti tagjai – Kálmán György és Mensáros László is be-benézett a próbákra, és néztek minket, fiatalokat is. Mensáros Papi odahívott bennünket Bubikkal, és azt mondta: van valami büszkeség, tartás a játékotokban, aztán otthagyott bennünket. Ennyi elég volt, el voltunk ájulva! Kálmán György a főpróba után maga elé rendelte Bubikot: Kisfiam, holnapra azért a Mab-monológot is meg kéne tanulni!

 Mi volt az, amiért híre ment a szakmában a készülő Rómeó és Júliának?

– Sík Ferenc dinamikus előadást tervezett. Cserhalmi György használta a „lefúrt lábú színészet” kifejezést arra, amit ő elavultnak gondolt. Na, itt ilyen nem volt! Az egész előadás mozgalmas volt a forgószínpaddal, a tömegjelenetekkel, a vívásokkal, mintha egész Verona életre kelt volna. Az akkoriban nagyon menő Vangelis zenéje szólt. Mindennek a záloga persze a remek szereposztás volt. Rómeót és Júliát Kalocsay Miklós és Kubik Anna mellett Mácsai Pál és Peremartoni Krisztina, később Kováts Adél és Funtek Frigyes is játszotta. Őze Lajos volt Lőrinc barát, Szemes Mari, illetve Jobba Gabi a Dajka, Ivánka Csaba a kétmondatos Péter szolga szerepében is felejthetetlen volt. Sík rendezői erénye, hogy olyan szereposztást tudott kiállítani, amiben mindenki megtalálta a helyét, és mintegy maguktól „működtek” a színészek. Feri hagyta kibontakozni az embereket, ránk hagyatkozott, laza hangulatban zajlottak a próbák. Meghallgatta és beépítette az ötleteket, és amit nem tartott jónak, elmagyarázta, miért dobja ki, de soha nem bántón vagy erőszakosan.

A Főiskola után a Nemzetibe vágyott? Milyen volt ekkor ez a társulat?

– Nem, én a Népszínházba szerződtem ’82 tavaszán, olyan előadások miatt vágytam oda, mint az Én, Claudis, amelyet Iglódi István rendezett Garas Dezsővel, a Kerényi Imre által rendezett Csíksomlyói passió és a Vámos által színpadra állított Két árva. Ősszel aztán arra „ébredt” a társulat, hogy mindenestől a Nemzeti Színház tagjai lettünk.

A Malonyai Dezső, Vámos László párost ekkor nevezeték ki a Nemzeti élére a távozni kényszerülő, és a Katona József Színházat megkapó Székely Gábor és Zsámbéki Gábor duó helyébe. Egy induló, nagy lendületet vevő, remek társulat került a Nemzetibe, egybeforrva a nagyformátumú Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Őze Lajos, vendégként Bessenyei Ferenc gárdával… A rendezői kar se volt semmi: Ruszt József, Kerényi Imre, Vámos László és Sík Ferenc, aki aztán 1991-től halálig, 1995-ig főrendező volt Ablonczy László igazgatása alatt. Annak a nemzeti színházi eszménynek a képviselője volt, amelyben a nemzeti jelző valódi tartalommal bírt. Én rendkívül hálás vagyok Sík Ferinek, mert tucatnyi remek szerepet adott nekem.

Legendás figura volt, pletykák és anekdoták hőse, ugyanakkor komoly színházi életművet alkotott.

– Ahogy az igazán nagyok, ő is megosztó személyiség volt. Sokan linknek gondolták, mások nagyra  tartották, és rajongtak érte. Szeretett élni, nagyszívű, jókedvű, szenvedélyes ember volt. A színház volt a mindene. Én nem csak a bulvár részét látom a tevékenységének! Főrendező volt Pécsett, és a Nemzetiben végzett munkája mellett több évtizeden át, 1994-ig a Gyulai Várszínház művészeti vezetése is az ő nevéhez fűződik. Olyan kortárs szerzőket állított színpadra, mint Illyés Gyula, Száraz György, Hubay Miklós, Csurka István. A határon túlról Sütő Andrást és Lászlóffy Csabát, megrendezte Kodálytól a Székelyfonót, a Psalmus Hungaricust, Bartóktól a Kékszakállút… Akkoriban nem egyszer vagy kétszer mentek az efféle előadások a fürdőszezonban, mint ma, hanem akár hét-nyolc este is, és nyaranta volt, hogy tíz bemutatót is tartottak a Várban és a Tószínpadon. Jeles program volt az ő ötletéből szervezett határon túli magyar líra fesztiválja is. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen jelentősége volt mindennek a szocializmusban.

Kornya István

(2021. május 14.)