„Korkut szülőhelye – a világnak köldöke”

– Az ön hivatalos neve Abitai-uly Orazbajev. Lehet-e az írói álnevét ragadványnévnek tekinteni?

– Nálunk az újszülött fülébe kiabálják a nevét, és az én eredeti nevem az Iran-Gajip volt. Érettségi előtt tudtam meg, hogy a születési anyakönyvembe Iranbeknek írtak be. Aztán az egyetemen és az irodalomban ezt a másik nevemet használtam: Iranbek Orazbajev. Később tértem vissza eredeti nevemhez. Az Iran-Gajip ikerangyalt jelent. Mivel az édesapám már 44 éves volt, amikor első gyermekeként megszülettem, ezzel a mágikus névvel áldottak meg.

– Mikor jelent meg életében először a dráma?

– Néha azon töröm a fejem, vajon mi közöm van a drámához, hiszen 1970‑ben a műszaki egyetem bányászmérnöki szakán végeztem. Diplomamunkámat Zambia geológiájáról írtam jelesre, és nyolc évig dolgoztam a szakterületemen. Szerényen azt kell mondanom mégis, hogy fiatal-, sőt gyermekkorom óta „drámával foglalkozom”, mivel a sors így hozta. Apám, Abitai tekintélyes ember volt, hosszan várt gyermekét mindig magával vitte. Akkoriban még teljesen hagyományos, nomád életmódot folytatott. Vidéken nőttem fel, négyéves korom óta lovagolok, versenyeztem is. Számunkra a nyári szezon valóságos ünnepség-sorozat volt. A Bugulu-Tagili (Szarvasos-Vadas) és a Szaryszu (Árvíz) völgyben az ártéri víz ezer négyzetkilométernyi területet borított el, ahová az ártéri szállásokhoz nyáron négy megye pásztorai vándoroltak át, 400 kilométert is megtéve. Több ezer állattartó gyűlt ilyenkor össze a különböző vidékekről. Ez most számomra a nomád kultúra utolsó életjelének tűnik: élőben hallhattam az akszakálok narratív történeteit, hősénekeit, a verseket és dalokat. Azt is tőlük hallottam, hogy a múlt század 30-as éveiben kazak földön az éhínségnek körülbelül kétmillió ember esett áldozatául. Élettapasztalatom nagy részét tehát nomád közösségekben szereztem, sajátos tudásom és szemléletem, drámai történésekre való érzékenységem is ott alakult ki. E költészetre hangolt közösség képviselőjeként gyermekkorom óta írtam verseket is, de az akkor uralkodó ideológiát soha nem énekeltem meg. Mindig kellő kritikával igyekeztem gondolkodni és kifejezni magam, úgy, ahogy azt a hagyományos nomád közösségtől megtanultam. Például 1976 decemberében a kommunista párt főtitkára, Brezsnyev jubileuma alkalmából az ország vezető lapjában megjelent a Kérdés, mit nem tehetünk meg című versem, amiben elhangzik, hogy „Vajon tényleg jó irányba haladunk-e?” E versem miatt az újság költészeti rovatának vezetőjét, a torgaji születésű költőt, Kensilik Myrzabeket kirúgták az állásából. Azóta engem is mindenhol fenyeget „Korkut sírgödre”. A szűzföld áldozatai című színdarabomat, mely a fenyegető ökológiai katasztrófáról szól, 1979. december 30-án Almatiban mutatták be, s mindössze három előadás után szemet szúrt a pártapparátusnak, és betiltották.

– Szülőhazája hatással van-e a műveire?

– Az én szülőföldem az Aral környéki Karmakshy és Kazaly vidéke közötti térség, ahol a szentként tisztelt Korkut Atya sírja található. Az ősi hiedelem szerint ez a hely, pontosabban Korkut sírja a világ köldöke, vagyis középpontja. Ott a csillagok közelebb vannak a Földhöz, mintha kézzel meg lehetne érinteni és le lehetne hozni őket. Nem véletlenül az ottani Töretamban építették föl az űrrepülőteret (a világ összetéveszti Bajkonur településsel, a hely titkosítása miatt ugyanis a neveiket szándékosan keverték össze), mert az egy ideális helyszín a rakéták földkörüli pályára állításához és az űrkabin visszatéréséhez is.

Alkotóművészként több mint 60 irodalmi művet írtam (írásaim 13 kötetben jelentek meg), közülük 34‑et a színházi műfajban, ebből 17 mű került színpadra. Hatvanéves jubileumom alkalmából Oral (oroszosan Uralszk) városában országos színházi fesztivált rendeztek a tisztelemre, amelynek keretében kilenc színház 12 színdarabomat mutatta be. 2017-ben, a 70. születésnapom alkalmából pedig hat darabomat adták elő Atirauban. Drámai műveim témái: Nagy Sándor, Diogenész, Dzsingisz kán, Timur Lenk, Zsalantos Bahadur, Abylaikhan, valamint a kazak történelem és kultúra olyan jelentős alakjai, mint Turmaganbet, Baimurat, Makhmabet, Abai, Esztai, Szüiünbay, Zsambyl, Fatima, Mukhtar és még mások. De műveim nem a történelemről szólnak, hanem irodalmi alkotások. Ezekben én a mai korunk előtt álló problémákra keresem a választ a művészet eszközeivel; Dosztojevszkij szavait kicsit átfogalmazva én is úgy tartom, hogy „a művészet megmenti a világot”. Alkotómódszerem fő jellemzője, hogy drámáimat kizárólag versben írom, mert a költészet az irodalom anyja, a drámairodalom csak nemrég tért át a prózai formára. Mint költő számos országos versenyen nagydíjat sikerült nyernem. Műveimre természetesen hatással voltak a tanáraim. Az életemben három személyt tartok legfőbb tanítómesteremnek: az egyik az apám, a másik a klasszikus Abaj Kunanbajev^[1] (örültem, hogy szobrot állítottak neki Budapesten), a harmadik pedig Alekszander Mezhirov^[2], a Moszkvai Irodalmi Intézet tanára. A Novij Mir világirodalmi folyóiratba e mentorom fordításában készült a Dzsingisz kánról szóló Vad komédia c. vígjátékom, de a szovjet hatalom időközben összeomlott, így nem tették közzé, s ezzel munkásságom nemzetközi népszerűsítése véget ért…

– Mit adott a Világirodalmi Intézet az Ön számára?

– A Világirodalmi Intézet mint nemzetközi művészeti laboratórium számomra nagy lehetőségeket jelentett. Negyvenhárman kezdtük el itt a tanulmányainkat, az egyes szocialista országokat és szovjet köztársaságokat két-két hallgató képviselte. Gondolkodásunk összerázódott az első előadástól kezdve. Egy hónap múlva, késő este már titkos előadásokra került sor, olyan témákat hallgattunk, mint például hogy „széteshet-e a Szovjetunió?”. A válasz az volt, hogy igen, de senki sem hitt benne, bár az előadó mélyrehatóan elemezte a hatalom hanyatlásának okait. Mindez 40 évvel ezelőtt történt, amiről többször is írtam könyveimben. Társaim is progresszív gondolkodásúak és saját hazájuk patriótái voltak. Például az egyik költő, aki Cseljabinszkból érkezett, mindig aggódott a fokozódó disszidálási hullám miatt, amit a patkányoknak a hajófenékről a fedélzetre való katasztrófa előtti meneküléséhez hasonlított. Ezt drámai művé finomítottam, erre ösztönzött Ajvazovszkij^[3] festménye, A kilencedik hullám is, aminek a reprodukcióját nagyon szerettem. Ezek alapján írtam meg a peresztrojka idején a Batkan kemenin beibaktary (Egy elsüllyedt hajó áldozatai) című színdarabomat, amit 1990-ben Yergali Orazymbetov rendezésében mutatott be nagy sikerrel a Kyzylorda Színház. A nyílt tengeren a hatalmas hajó kapitánya bejelenti, hogy baj van, s azt mondja: ha eddig nem tudtunk emberként viselkedni és élni, akkor most legalább haljunk meg emberhez méltó módon. A dráma négy szimbolikus alak: egy túlélő lány, két fiú és egy néma között zajlik. Végezetül a közönség kap a szovjet tagköztársaságok himnuszainak mindegyikéből egy-egy kottát, így esik szét a hajó.

– Véleménye szerint milyen az írók, költők státusza a mai Kazahsztánban? Milyen volt régen, és milyen most, a függetlenség időszakában?

– Ezzel kapcsolatban egy kazak közmondás jutott eszembe: „bir apam bir apamnan szoraki” – ’egyik nővérem rosszabb, mint a másik’” (magyarán mondva: „Egyik kutya, másik eb” – B. K.). Őszintén szólva a többi művészhez hasonlóan vágyódom a múltba. Az életem idézőjelekben zajlik. Számomra annak, hogy függetlenség előtt vagy után, nincs nagy jelentősége… Sokszor kérdeznek az írók státuszáról, tekintélyéről. Erre én azt kérdezem vissza, hogy volt-e egyáltalán valaha státuszuk az íróknak és költőknek? Ha igen, akkor melyik társadalomban volt? A kommunista korszakban, úgy tűnik, az írónak nyilvános tekintélye volt, de a diktatúra félt attól, hogy az írók kimondják az igazságot és hogy senkitől sem félnek. Minden korban csak egy bizonyos számú író szolgálta ki az adott társadalom ideológiáját, a többi „mezítlábast” a hatalom nem támogatta. Az emberek nem félik Istent. Ez ebben a Korkut-darabban is látványosan megmutatkozik. Mi, alkotóművészek sem vagyunk jobb helyzetben: társadalmi harmóniát akarunk, de nem tudjuk, mit tegyünk. Az emberek már nem olvassák a költők és írók műveit, vagy csak nagyon kevesen. Viszont a hadíszok [Mohamed próféta szavait és cselekedeteit rögzítő gyűjtemény] egyike így szól: „Amikor a világvége közeledik, énekesek, amatőrök uralkodnak majd…”

– Ön szerint fontos a drámai műfaj és a színház?

– Ennek megválaszolására nem én vagyok hivatott. Az emberiség történetében a görög Ezópustól kezdve Shakespeare-ig már sok okos ember adott választ erre. A színház szent, különleges művészeti intézmény, amelynek nincs versenytársa. Valószínű, hogy a dráma és a színház, amíg csak emberiség él a Földön, mindig fontos marad. Ezt a modern globalizáció egy kicsit sem befolyásolja. A Teremtő Isten mindenható, az emberi élet, az elménk és a természetünk viszont korlátozott. Kazimir Malevics szuprematista fekete négyzete nem véletlenül született. Az ötlet és a művészi téma korlátozott keretein nem léphetünk túl. Ebből kimenekülni szinte lehetetlen, ha mégis megpróbáljuk, ez számomra olyannak tűnik, mint Korkut Atya kilógó lábujja a sírból. Ami a mai színházat illeti, a kazak közönségnél enyhe fellendülést tapasztalhatunk, különösen a fiatalok sokan érdeklődnek, amit nagyon jó jelnek tartok.

– A Korkut legendájának létrejötte Kazahsztán függetlenné válásával van összefüggésben? Vagy van más oka is annak, hogy e mitikus témával kezdett foglalkozni?

– Az irodalomban mindössze 33 téma van, amiről írni lehet. Ezek olyan duális fogalmakkal hozhatóak kapcsolatba, mint a jin-jang, a fekete–fehér, a jó–rossz, a szerelem három pillére, és így tovább. Mindezek a tiszteletreméltó Shakespeare műveiben egytől egyig megtalálhatóak, s a többi drámaíró is csak ezekhez nyúlhat. De a Korkut-téma esetében személyes indítékaim is voltak. Apám négy kolhozt szervezett és vezetett Korkut földjén, becsületes ember volt. Elégedetlen volt azzal, hogy a vezetőség megsértette a kommunista párt alapszabályát, ami előírta, hogy a főtitkár csak négy évre választható. Ez először Sztálin esetében történt így, Brezsnyev pedig még nála is hosszabb ideig maradhatott meg ebben a tisztségben. A párt kormányzott, mindenütt privilégiuma volt, az állampolgárok viszont rabszolgává váltak. Apám, aki szerette az igazságot, a pangás éveiben gyakran mondogatta: „Qayda barszan da Korkuttin köri” – azaz: Bárhová mész, Korkut sírgödrét találod!

1986-ban Almatiban forradalom tört ki a szovjet birodalom ellen, ugyanúgy, mint 1956-ban Magyarországon. A demonstráló kazak fiatalokat kegyetlenül megverték, ily módon akarták kioltani a lélek tüzét. Írtam egy színdarabot Men işpegen iw bar ma? – azaz: Van-e olyan méreg, amit még nem ittam ki? címmel, amelyben kritizáltam a helyi soviniszta hatalmat, és megpróbáltam meggyőzni az ifjúságot arról, hogy létezik igazság, jönnek még jobb idők. Abaj Kunanbajev, a híres kazak költő környezetében élőket szerepeltetve a gyarmati korszak elszenvedőinek a félelmeiről írtam. Ezt követően kezdtem el dolgozni a Korkut legendáján. Erre ösztönöztek a Szir-darja vidéki legendák, Korkut hagyománya, korunk problémái, az értékválság stb. Arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a teremtés törvénye a legsúlyosabb, kegyetlen és szigorú törvény. Ha nincs az embernek lehetősége arra, hogy ezt érvényre juttassa, gyengének fog bizonyulni a halállal szemben.

– A Korkut legendáját többször is játszották különböző színpadokon. Hány változata van a műnek? Hogyan jött létre a kazak és a litván művészek együttműködése a most Budapestre készülő előadás létrehozása során?

– A Korkut legendája a peresztrojka idején született. Egyetlen verziója van, amelyért 2001-ben Kazahsztán Állami Díjával lettem kitüntetve. A darabot négy kazak színházban adták elő. Bár egy a téma, s a szövegen is alig változtattak, a rendezők művészi látásmódja nagyon eltér egymástól, a színpadi díszletet, a jelmezeket és a színészi képességeket is beleértve. A színdarab 2011-ben jelent meg a Kazak Írószövetség orosz nyelvű Prosztor folyóiratában, Valerij Mihajlov fordításában, Zakljatyije Korkuta – Korkut könyörgése címmel, ami nagyon megtetszett Jonas Vaitkusnak, a híres litván rendezőnek. Az egyik nemzetközi fesztiválon megszólította kazak kollégáit, hogy szeretné megrendezni a művet kazak színpadon. Egy különleges projekt keretében került bemutatásra a darab, amelyet az Auezov Kazak Állami Akadémiai Dráma Színház vezetője, Yerkin Zsuasbekov támogatott. Szorosan együttműködtünk Jonas Vaitkus-szal, hiszen ő egy világszínvonalú színházi szakember, aki különösen behatóan tanulmányozta a színpadi mozgás, a tánc, a díszlet és színházi jelmez kérdéseit. Új művészi megoldásokat keresve a kettős képernyő használatával is kísérletezett. Fáradságos munkája eredményeként egy nagyon különleges változatot sikerült létrehoznia. A Korkut legendáját Almatiban, a Gabit Muszrepov Ifjúsági Akadémiai Színházban 2002 óta játsszák Zsanat Hadzsiev rendezésében, amelyről nem mondhatom, hogy gyengébb lenne Vaitkus változatánál. S Kuiandik Kaszimov verziója a nyugat-kazahsztáni Orali Színházban csaknem akkora sikert ért el, mint Vaitkus rendezése.

– Hogyan fogadták ezt az alkotást a hazai és külföldi szakemberek és a nagyközönség?

– Feleségem, Daryga Kadir-Kozsa néhány évvel ezelőtt egész archívumról gondoskodott, amikor az agyvérzésemet követően betegeskedtem. Ő mint újságíró évek óta foglalkozott a munkásságommal, amiről semmi tudomásom nem volt. Attól kezdve segíteni akartam neki, és beleegyeztem, hogy az életemet interjú formájában feldolgozzuk. Ez egy 1450 oldalas kérdés-felelet Az Ezeregyéjszaka meséi formájában. Minden velem kapcsolatos dologról szó van benne: a kihívásokról, elismerésekről, az életről, a kreativitásról és így tovább. Akkor tudtam meg, hogy a Korkut legendájának nagyon nagy sikere volt külföldön is. Nemzetközileg elismertté vált, több színházban is színre vitték. A közönség és a kritika is üdvözölte.

Ashirbek Szigay kazak színházi kritikus ezt írta: „Victor-Marie Hugo szerint a dráma a költészet csúcsa. Igen, a Korkut legendája versben írott tiszta költészet. Annak ellenére, hogy sok színész játszik a színdarabban, én monodrámának tekintem. Korkut monológja minden nézőt arra ösztönöz, hogy gondolja át az életfelfogását, világszemléletét. Filozófiai magasságokba emel”. Talaszbek Aszemkulov, a tehetséges kazak műkritikus szerint „A szerző, bár archaikus témát választott, mai problémákra, mai aktuális kérdésekre utal. Miközben a néző egy legendás eseménnyel ismerkedik, olyan érzése van, mintha az abban szereplő alakok ismernék a mi mai életünket».

A Korkut legendája 2002-ben, Zsanat Khadzsiev rendezésében díjat nyert Kazanyban a Törökajkú Országok VI. Nemzetközi Színházi Fesztiválján. A Korkutot alakító Baltabai Szeitmamitov nyerte el a legjobb színész díját. A színházi kritikusok erről szóló írásait feleségem tette közzé említett könyvében. Abban olvashatjuk például a török R. Ecin asszony véleményét: „A hősének általában egy nép történetéről szól. Korkut legendája más… Ebben a színdarabban individualizmus, ösztönök, világnézet és mágikus-misztikus elemek ötvöződnek.

Szüiündik Szaitov baskír színházi kritikus véleménye szerint „Korkut egy nagyon régi, egzotikus alak, klasszikus mitológiai forrás. A Korkutról szóló tucatnyi változat közül a kazak nép legendája egészen különleges, lényegesen eltér annak írott változataitól. A Korkut legendája különleges költészettel írott színdarab! De egészen más, mint a török ​​népek szokásos szillabikus versformája. Iran-Gajip művészi versnyelvének sajátossága a kifinomult többszólamúság, a többrétegű filozófiai tartalom. A 20. századi költészetre jellemző szillabotonikus rendszerre épül. Színdarabjának fő eszméje, hogy a mi világunkban az Igazság az egyedüli érték. Korkut nem istenség, de istenszerű személy! Létrehozta a kobuzt!”

Néhány évvel ezelőtt, szintén Kazanyban, a XII. Nemzetközi Színházi Fesztiválon a Jonas Vaitkus által rendezett Korkut legendáját a latin-amerikai, amerikai, európai és a FÁK-tagországok színházi kritikusai a legjobb előadásnak minősítették. A vita során Kristina Matvienko litván színházi szakíró így értékelte: „Megdöbbentünk, hogy ebben a Korkut legendája előadásban a Teremtő Isten fogalma mennyire egységessé válik, közös nevezőre hozva ezt a mi sokszínű, egymástól eltérő, megosztó, változatos kultúránkat, beleértve a színházművészetet is. E nagyon kockázatos kérdést Vaitkus egy másik kultúrán, valláson és mentalitáson keresztül világította meg: mik is a legmélyebb történelmi gyökereink, hol a helyünk, mennyire ismerjük a múltunkat?”

Az interjút Babakhumar Khinayat készítette és fordította

“Korkyt’s Birthplace – the Navel of the World”
Kazakh Poet Iran-Gaiyp Is Interviewed by Babakhumar Khinayat

The production titled The Legend of Korkyt, to be presented at MITEM 2019 on 30 April and preceded by a related professional programme on 29 April with the participation of the author, is based on the work of the renowned Kazakh poet and playwright, Iran-Gaiyp (Abitaiuly Orazbajev). His answers to historian Babakhumar Khinayat’s questions reveal Iran-Gaiyp’s career as a writer, his public activity as well as his reflections on the events of the historical period following the break-up of the Soviet Union, which directly affected Kazakhstan just turning independent. In connection with The Legend of Korkut the writer says that even by choosing this ancient and archaic topic he wanted to voice the most important questions of contemporary man. And this so that the audience, following the legendary events of the plot, should feel as if these mythical creatures summoned from the distant past were aware of the lives of their descendants today.

(2019. március 15.)