Hugo Glendinning—Camera Press/Redux
Alig két éve, 86 évesen hunyt el a 20. század második felének egyik legjelentősebb ír drámaírója, Brian Friel, aki nemcsak Írországban, de szerte a világban az angol nyelvű dráma „nagy öregjének” számított. Az író halálakor Írország államfője, Michael D. Higgins „az ír irodalom és gondolkodás egyik óriása”-ként méltatta, míg Enda Kenny ír miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy „a Ballybegben játszódó legendás történetei a világ minden szegletébe eljutottak, Dublinból indulva egészen Londonig, a Broadway-ig és a mozivászonig”.
A magyar színház csupán a 21. század elején fedezte fel ezt az egyedi hangú, szuggesztív erejű életművet, elsősorban a 2003-ban megjelent kortárs ír drámaválogatásnak köszönhetően, amely címét is Friel legismertebb drámájáról, a Pogánytánc-ról (Dancing at Lughnasa) kapta. A kötet szerkesztője és a darab fordítója, Upor László szavai szerint Friel „a legnagyobb drámaíró-tekintély Írországban, [akit] színpadi intelligenciája és pontos építkezése, erős társadalmi érzékenysége és humanizmusa, gyengéd humora és finom karakterrajzai” miatt tisztelnek.
(Knockmoyle, 1929. január 9. – Greencastle, 2015. október 2.) Ír dráma- és prózaíró, az észak-írországi Knockmoyle-ben született, tízéves korától Londonderryben élt családjával. Már iskolai tanárként színműveket írt, az Ellenség köztünk (The Enemy Within) című darabját 1962-ben az Abbey Theatre tűzi műsorára, az 1964-es Philadelphia, itt vagyok! (Philadelphia, Here I come!) című művének nemzetközi sikere nyomán teljesen a színháznak szenteli életét.
Stephen Rea színésszel közösen 1980-ban megalapította a Field Day Theatre Companyt. Legismertebb műve az 1992-ben írt Pogánytánc, amelyért három Tony-díjat is kapott. E drámájából 1998-ban mozifilm is készült Meryl Streep főszereplésével.
Frielt tagjai közé választotta az amerikai, a brit és az ír irodalmi akadémia. Elnyerte a Laurence Olivier-díjat, a londoni Evening Standard díját, valamint a New York-i Drámakritikusok Körének díját is.
Műveire ugyanúgy jellemző a rendkívül pontos pszichológiai és társadalmi ábrázolás, mint a fojtott titkokkal, vágyakkal teli ír lélek ősi múltjából merítő mágikus atmoszférateremtő erő. Nem véletlen, hogy gyakran emlegetik őt az „ír Csehov”-ként is, aki a 20. század Írországában zajló változásokat a nagy orosz drámaíró mélységével és érzékenységével igyekezett megfogalmazni. Mivel Csehov és a klasszikus orosz irodalom fontos szerepet töltött be Friel alkotói pályája során, nem véletlen, hogy saját színdarabjai mellett számos fordítást és adaptációt készített Csehov és Turgenyev műveiből.
Friel sorsa önmagában is hordozza az ír történelmi és kulturális szétszakítottságot, meghasonlásokat, traumákat, hiszen egy Írországtól elválasztott észak-ír városban született, élete nagyobb részét viszont már a független Ír Köztársaságban élte le. Drámáinak alapvető témája az ír nyelvi és kulturális identitás változásai és dilemmái, a múltfelejtés és otthontalanság életérzése, amely egyúttal egyetemes emberi kérdéseket is felvet. Bertha Csilla Az ír dráma száz éve című tanulmányában így fogalmaz: „Hagyomány és modernség, múlt és jelen, emlékezet és valóság viszonyának egész 20. századot átható dilemmái ott feszülnek a drámáiban, aminthogy ott a nyelv értékőrző, valóságalakító szerepe és a gyarmati szellemi-lelki kilakoltatás utáni otthonkeresés keserve”.
Friel történeteinek visszatérő helyszíne Ballybeg (eredeti ír nevén Baile Baeg, azaz „kicsi falu”) – amely a szerző által kitalált fiktív falucska, ugyanakkor Írország „mikrokozmosza”.
Annak ellenére, hogy Brian Friel neves drámaíróként elismert tagja volt a brit, az amerikai és az ír irodalmi akadémiának, és pályája során számtalan díjat és kitüntetés kapott, mindig megmaradt vidéken élő, szerény értelmiséginek. Egy 1972-es díjátadás alkalmával tartott beszédében önmagáról így vallott: „Nős vagyok, öt gyermekem van, falun élek, túl sokat dohányzom, egy kicsit horgászok, sokat olvasok, sokat aggodalmaskodok, különféle dolgokba keveredek, aztán mindenképpen megbánom azokat, és remélem, hogy rátalálok arra a vallásra, filozófiára és életérzésre, amely segít nekem abban, hogy egy kicsit kevésbé féljek a végtől, mint most”.
Kozma András, dramaturg
(2018. február 16.)