Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 23. - Kelemen, Klementina Napja

Portré

Premier portré - Pogánytánc

A színészet lényege: az alázat - Nagy Mari

Az Aase-díjas Nagy Mari a beszédes némaságról, a hallhatatlan hangsúlyokról és a könnyező Máriáról

Nagy Mari Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész szerint eddigi pályafutásának a legnagyobb elismerése az Aase-díj. Igaz, hogy ezzel az epizodistákat jutalmazzák, de szerinte éppen ezekben az úgynevezett kis szerepekben mutatkozik meg a színészet lényege: a megélt pillanatban a teljes személyiség, az arányérzék és a legfontosabb: az alázat. Legújabb szerepe, Rose a Pogánytánc-előadásban is alkalmat ad ennek bizonyítására.

Az Aase-díj átvételén   |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Kezdjük egy találós kérdéssel! Mi lesz ebből: „egy fordított, egy sima”?

– Foglalmam sincs. Szabad a gazda!

Most kiderült, hogy nem tud kötni! Pedig a Pogánytánc-előadásban Rose bedolgozóként kesztyűket köt!

– A kötés tudománya nélkül lettem Rose. Sajnálom, de ezt már nem fogom elsajátítani.

– Pedig a szerepek kedvéért időnként meg kell tanulnia néhány civil foglalkozást is! A Gólem Színházban, a Szakácskönyv a túlélésért előadásában Hédi néniként főznie kell, a Pogánytáncban kötni…

– Főzni szeretek, és talán tudok is. A Rose-szerep kedvéért megtanulhattam volna kötni, de a bal karom nem bírja, legalább ötven százalékban béna. Először 16 éves koromban a testnevelésórán sérült meg. Leestem a felemás korlátról. Rosszul mértem fel a távolságot, és mellényúltam. Akkor még nem volt szemüvegem, de már rossz lehetett a szemem. Aztán az Új Színházban a Marat/Sade premierjén Huszár Zsolt esett rám, és akkor teljesen összetörtek a csuklócsontjaim. Ez volt életem legfájdalmasabb sérülése… Sajnos, kötni nem tudok, de ügyesen gombolyítom a fonalat! Így egy kicsit több háztartási munka jut nekem. De jól is van ez így, hiszen ez a Rose egy kicsit hasznavehetetlen…

Volt olyan civil tevékenység, amit direkt egy szerep kedvéért tanult meg?

Rose a Pogánytáncban  |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Amikor még nem volt ilyen rossz a kezem, egy filmszerepben kosarat is fontam. De nem vagyok válogatós. Amire képes vagyok, azt igyekszem megcsinálni. Csak azt sajnálom, hogy biciklizni és úszni nem tudok, és attól tartok, ezeket már nem is fogom megtanulni.

Mindezeken kívül a színpadon bármire rávehető?

– Azt hiszem, igen.

Nagy Mari

Jászai Mari-díjas, érdemes művész. 1961-ben született a Somogy megyei Toponáron. 1979-től 1993-ig a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja, majd szabadúszóként játszott a szolnoki Szigligeti Színházban, Budapesten a Merlinben, az Új Színházban és a Radnótiban. 2008-tól a Nemzeti Színház társulatának tagja.

A 2017/2018-as évadban a Pogánytánc, a Szent szörnyetegek, a Csongor és Tünde, a Részegek, Az Úr komédiásai, a Szindbád és A helység kalapácsa című előadásokban játszik. A Bajor Gizi Szalonban látható a Mária evangéliuma című önálló estje.

Mi volt az eddigi legnagyobb színpadi „mutatványa”?

– Mutatványnak nem mondanám, de mint Titánia A park-előadásban meztelenül álltam a színpadon. El lehet képzelni, milyen jól mutattam pucéran, 48 évesen… Még szerencse, hogy magamat nem láthattam. Amikor 2009-ben megkaptam ezt a szerepet, és amíg csak próbáltunk, eszembe sem jutott, hogy le kell majd vetkőznöm. Aztán úgy alakult a játék, hogy szétnyitottam a bőrkabátom és nem volt alatta semmi…

Ezért a szerepéért a POSZT-on megkapta a legjobb női alakítás díját!

– De nyilván nem a meztelenkedés miatt….

Amikor fiatal lányként a színház mellett döntött, gondolt arra, hogy egyszer talán majd le is kell vetkőznie?

– Eszembe nem jutott a meztelenkedés! Akkor még inkább csak olyan szépségek vonzottak, mint az elegáns ruhák, a nagy érzelmek, a gyönyörű szerelmek… És persze a világmegváltás, meg a nagy gondolatok…

És Júlia?!

– Júlia szerepe soha nem vonzott. Ennek talán az lehet az oka, hogy kislányként sokat voltam a nagyanyámmal, leginkább az ő barátnőit ismertem, és ettől én is nagyon hamar öregasszonyos lettem. Azzal a gondolattal soha nem játszottam el, hogy majd a születésnapomon bált rendeznek, aztán megérkezik Rómeó és felkér egy táncra! Pedig az is milyen gyönyörű álom lett volna!

Tényleg! Hogy van a tánccal!

– A tánc sem az erősségem…

Rose, Pogánytánc

Pedig a Pogánytánc esetében muszáj táncolnia!

– Bozsik Yvette rendező-koreográfus korábbról ismeri az én képességeimet. Az előző évadban bemutatott Szent Ferenc-darabban, Az Úr komédiásaiban is dolgoztunk már együtt. Akkor úgy született meg az én kis koreográfiám, hogy a saját lehetőségeimet, a magam mozgáskultúráját felhasználva kitaláltam a magam táncát – nevezzük táncnak –, és azt Yvette elfogadta. A Pogánytánc esetében – a szerepem szerint – sincs szükség professzionális tánctudásra. Ráadásul ez a Rose csak ösztönösen táncol, elementárisan, hatalmas energiákkal. A személyiségéből következik, hogy ő azt hiszi: jól csinálja.

A szerzői utasításban az áll, hogy Rose „együgyű”. Az eredeti szereposztás szerint Agnes lett volna, a „szűkszavú”. Mit szólt a szerepcseréhez?

– Ez egy érdekes történet! Korábban nem ismertem ezt a drámát. Annyit tudtam, kik lesznek a partnerek, ki lesz a rendező. A szereposztás már az előző évad végén, 2017 tavaszán ismert volt, de csak az első olvasópróbán, 2018. január 2-án nyitottam ki a szövegkönyvet. Akkor mindjárt úgy éreztem magam, mint egy elcserélt gyerek.

Addig nem is foglalkoztatta a szerep?

– Ha olyan színdarabban kapok szerepet, amelyet korábbról nem ismerek, azt már nem szoktam elolvasni a próbák megkezdése előtt. Nem akarok prekoncepciókat gyártani. Igyekszem tiszta lappal kezdeni. Inkább megvárom, mit vár a szereplőktől, mit gondol a drámáról a rendező. Ebből a Brian Friel-drámából készült ugyan egy film is, de azt sem néztem meg, amíg próbáltunk, mert nem akartam, hogy bármi befolyásoljon vagy megzavarjon. De az első olvasópróbán, mindjárt az első felvonás után úgy éreztem magam, én nem Agnes, hanem Rose vagyok. Amikor pedig már a második felvonást is elolvastuk, azt gondoltam, én vagyok a két lábon járó szereposztási tévedés. A próba után elkezdtem keresni a korábban kiadott szereposztást, mert arra gondoltam, biztosan elírták. De nem írták el! Csak nem hagyott nyugodni a megérzésem, ezért megkerestem a dramaturgot, Kozma Andrást, és elmondtam, hogy szerintem meg kellene cserélni Agnes és Rose szerepét. Egy kicsit féltem, de már akkor majdnem biztos voltam, hogy Tóth Augusztához közelebb áll Agnes, mint hozzám. A dramaturg beszélt a rendezővel, és azt mondták, nézzük meg: működik-e a szerepcsere?! És működött. Szerepet én még soha nem kértem, s biztos vagyok benne, soha nem is fogok. Mindig elfogadom azt, amit rám osztanak.

Mindig mindent elfogadott?!

– Pontosítok: általában elfogadtam a rám osztott szerepet. Eddig egyetlen kivétel volt: a Médea. Még 2003-ban történt. A Kolibri Színház műsorra tűzte a Médea gyermekei című darabot. Elkezdődtek a próbák, és hiába küzdöttem a feladattal, be kellett ismernem, hogy nem vagyok képes arra a szerepre. Sehogy sem tudtam értelmezni a gyermekgyilkosságot. Az évek során sok csúfságot, gonoszságot magamra vettem már a színpadon, de ez olyan borzasztóan taszított, hogy kénytelen voltam nemet mondani. Egyébként jól sikerült az előadás, nem a drámával vagy a rendezéssel volt baj, én nem bírtam magamra venni ilyen súlyos terhet.

Nehéz teher az „együgyű” szerepe is! Amikor ezt kérte, nem félt attól, hogy beszorul ebbe a skatulyába?

– Nem gondolom, hogy emiatt beskatulyáznának, vagy rám égne az együgyűség.

Nyilvánvaló Rose szerényebb szellemi képessége, viszont nem válhat nevetségessé! Az egyensúly megtartása sem lehet könnyű. Ezt hogy csinálja?

Bánsági Ildikóval a Pogánytáncban   |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Nem akarom az együgyűt játszani, csak egy olyan embert igyekszem mutatni, aki hasonló korú, mint én, viszont úgy viselkedik, mint egy 16 éves. Mást képzel, mást mutat magáról a világnak, mint amilyennek lennie kellene. Talán ezért van az, hogy mindenki úgy bánik vele, mint egy gyerekkel, ezért féltik, ezért vigyáznak rá. Az ilyen lélekben visszamaradottakra mondták nálunk a faluban, Toponáron, hogy egy kicsit hibás. De ő is csak egy ember. Kinek ne lenne ilyen vagy hasonló ismerőse?!

Rose is olyan, mint egy ismerős?

– Rose esetében is, mint minden más szerepben, igyekszem megtalálni az embert, az ismerőst. Például a Don Quijote-előadásban mint Kulcsárné sem akartam más lenni, mint egy egyszerű ember, egy parasztasszony az összes szeretetével és minden mérgével. Vagy Mirigyként sem a mesebeli boszorkányt akarom eljátszani, hanem azt az öregasszonyt, aki soha nem volt boldog, akit soha nem szerettek, és féltékeny lesz, irigyli Csongor és Tünde szerelmét. Sok ilyen nő létezik.

Kulcsárné a a Don Quijote-ban  |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Egy korábbi interjúban mesélte, hogy annak idején, amikor Kaposvárról Budapestre költöztek, több olyan szerepet kapott, amelyet mások visszaadtak. Miért vállalt mindent? A színházi jelenlét vagy a megélhetés miatt?

– Miután eljöttem Kaposvárról, sokáig szabadúszó voltam. Örültem, ha valakinek eszébe jutottam, és kaptam feladatot. Az esetek többségében nem is tudtam, hogy azt korábban másnak szánták. Természetesen szükség volt a bevételre is, de ha mérleget kellene készítenem, azt hiszem, a színházi jelenlét mindig is fontosabb volt számomra, mint a pénz. Ez a színház iránti rajongásom már gimnazista koromban elkezdődött.

Ezért olyan talányos az életrajzában, hogy bár a színházért rajongott, mégis – kétszer is – a bölcsészkarra jelentkezett?!

– Gimnazistaként állandóan ott lógtunk a kaposvári színházban. Minden előadást megnéztünk, volt, amit többször is. Természetesen diákszínpados voltam, az ünnepségeken állandóan verset mondtam, Somogy megyében minden szavalóversenyen szerepeltem. Gyakran nyertem is. Ennek ellenére volt bennem valami bizonytalanság. Nagyon sokáig csak verset mondtam, a drámákban nem mertem megszólalni. Klujber László tanár úr, aki a diákszínpadot is vezette, mindig azt mondta, pódiumképes vagyok. Nem akarta elhinni, hogy esetemben ilyen távol lehet egymástól a versmondás és a színpadi játék. Emlékszem: Christopher Fry Nem ritka a főnix című komédiájában kaptam egy szerepet. A próbákon ugyan jelen voltam, mindent megfigyeltem, de nem játszottam, azt se tudtam, hová tegyem a kezem-lábam. Aztán a főpróbán, mintha valaki megnyomott volna rajtam egy gombot, mindent tökéletesen megcsináltam.

A korábbi nyilatkozataiból tudom, hogy az első színházi élménye a Hamupipőke volt, a főszerepben Pogány Judittal. A nagy példakép mit szólt ahhoz, hogy kollégák lettek?

– Azt hiszem, Pogány Judit is csak sokkal később, az újságokból tudta meg, ha olvasta egyáltalán a velem készült beszélgetéseket, hogy számomra ő volt az első csodálattal nézett színművész. Amikor én az érettségi után a színházba kerültem, előbb súgó voltam, aztán csoportos szereplő lettem, majd végigjártam a szamárlétrát: színész III., színész II., színész I…

A színművészetit meg sem próbálta?!

– Már gyakorlatos színész voltam, amikor jelentkeztem, de mindjárt az első rostán kiestem!

Mert?!

Nagy Mari  |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Ez is egy hosszú történet. Lázár Kati, akivel nagyon jó barátok lettünk, biztatott, hogy jelentkezzek a színművészetire. Azt mondta, szerinte felkészült színész vagyok, de később szükségem lehet még a végzettséget igazoló papírra. Nekem akkor egyáltalán nem hiányzott a főiskola, hiszen olyan nagyszerű emberektől tanultam, mint Jordán Tamás, Lukáts Andor, Gothár Péter, Babarczy László, akik igyekeztek intellektuálisan is felkészíteni erre a pályára. Az akkori kaposvári színház tényleg a csúcson volt. Ott igazi műhelymunka folyt. Azt hiszem, kicsit irigyek voltak, akik ebből kimaradtak. Talán velem is az lehetett a legfőbb baj a felvételin, hogy a kaposvári színházi nyelvet beszéltem.

Mégis eljött Kaposvárról!

– Ez volt életem egyik legfájóbb, de talán az egyik legjobb döntése. Akkoriban forgattuk Gothár Péterrel A részleg című filmet. Arra az időre kiadtak a színházból, nem kaptam újabb szerepeket. Közben itt Pesten egyedül maradt az anyósom, az apósom meghalt. Végül is családi döntés volt, hogy költözünk. De talán ösztönösen bennem volt az is, hogy lehet még máshol is dolgom ebben a világban.

Nem volt szerződése! Nem volt társulata! Nem ijedt meg a nagy­várostól?

– Dehogynem! Szerencsére azóta megszerettem ezt a várost. Szép lassan jöttek a feladatok is, majd társulati tag lettem, 2008-ban pedig a Nemzeti Színházba kerültem. Ide még Alföldi Róbert hívott az Új Színházból. Aztán amikor az igazgatóváltás történt, Vidnyánszky Attila azt mondta: számít rám, és mivel őt is ismertem, vele is dolgoztam, igent mondtam az ajánlatára.

Budapesten lett rendező is!

– Jaj, nem lettem én rendező, csak rendeztem. Ez még az Új Színházban kezdődött. Gosztonyi tanár úr, Gosztonyi János, aki tanított a főiskolán és az Új Színház stúdiójában is, látta, hogy sokat beszélgetek, szót értek a fiatalokkal, azt javasolta, hogy tanítsak a stúdióban. De mivel nem voltak módszertani ismereteim, hiszen én a gyakorlatban sajátítottam el ennek a mesterségnek az alapjait, azt mondta: ha van kedvem, rendezzek a fiataloknak. Ezután kért fel az akkori igazgató, Márta István egy gyerekdarab színrevitelére. Ez volt Zalán Tibor mesejátéka, Az angyalok a tetőn. Így lett a beszélgetésekből tanítás, a tanításból rendezés…

Nagy Mari  |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Fia, Viktor Balázs is színész lett. Pedig le akarta beszélni erről a ­pályáról!

– Nem akartam lebeszélni, csak nem erősítettem meg, nem biztattam, amikor úgy döntött, a színházat választja. Persze, ha jobban belegondolunk, számára nem is létezett másik lehetőség. Még meg sem született, amikor már a színpadon volt – a hasamban, a szívem alatt. A kaposvári színházban nőtt fel. Onnan nézve csodálkozott rá a világra. Hiába próbáltam volna lebeszélni: nem volt más választása. Pedig több művészeti ággal is foglalkozott. Tehetségesen zenél. Ügyesen rajzol. Jól ír. Érettségi után felvették az Eötvösre, majdnem szabad bölcsész lett. Három félévet el is végzett az egyetemen, aztán mégis otthagyta, és jelentkezett a színművészetire. Elsőre felvették! Színész lett, és már rendez is.

Gondolom, a fia megnézi, milyen a színpadon az édesanyja! Kritizálja is?

– Mindig nagyon finoman, nagyon kedvesen fogalmaz. Elmondja, hogy milyennek látott, aztán azt is, ha valamit másképpen csinálna. De soha semmi olyat nem javasol, ami a rendezés ellenében félrebillentené az előadást. Volt már, hogy megjegyezte, ennek vagy annak a mondatnak nagyobb a súlya, mint ahogy én mondtam.

Hogy lesz nagyobb súlya egy mondatnak? Nagyobb hangsúllyal? Nagyobb szünettel?

– Ezt a súlyt nem lehet sem hatásszünettel, sem nagyobb hangerővel elérni. A gondolat erejére van szükség. Nem szabad elengedni egy hangsort csak úgy a levegőbe, ott kell lenni teljes szívvel, teljes lélekkel mögötte.

Kinek az ötlete volt a közös munka, a Mária testamentuma?

– Zsótér Sándoré! Vidnyánszky Attila ajánlotta fel az önálló est lehetőségét, hiszen ő már tudta, hogy az Új Színházban játszottam monodrámát, Kornis Mihály Kádárnéját. Egyszer csak Zsótér felhívott azzal, hogy talált egy drámát, jó lenne, ha eljátszanám ezt a hatalmas szerepet, és az lenne a fantasztikus, ha a fiam rendezné. Balázs fiam a Színművészeti Egyetemen két nagyon okos ember, Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor osztályába járt. Tőlük intellektuálisan is sokat kaptak a fiatalok.

Nem volt nehéz, amikor a fia mondta meg, milyen legyen az anyja?

– Amíg csak fejben ment az alkotás, amíg otthon beszélgettünk, addig semmi gond nem volt. Aztán amikor beültünk a térbe, akkor hihetetlenül zavarban voltam, rettenetesen rossznak, tehetségtelennek éreztem magam. Kétségbe esetten néztem a fiam. Három napig csak motyogtam. Attól féltem, hogy egy világ omlik benne össze, ha látja, milyen görcsös, milyen nehézkes az anyja. De ő csak mosolygott, nyugtatgatott: „Ne idegeskedj, mama! Nincs semmi baj. Tudod, csak próbálunk….” Lassan aztán megszoktam ezt a helyzetet.

Amikor elerednek a könnyei, a bibliai Mária Jézust siratja, vagy Nagy Mária színésznő a fiát?

– „A fiam ki volt feszítve a fán…” Mindig ennél a mondatnál kezdek sírni. Azt hiszem, így van felépítve dramaturgiailag a szöveg. Itt van a tetőpont vagy a mélypont. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor ki sír: Mária, vagy a színésznő, vagy az édesanya. A fiam erre azt mondta: „Mama, az a jó, ha nem tudod! Nem is szabad eldöntened, hogy ki sír?! Ez már Brecht!”

Az is elég abszurd, hogy éppen most, egy ilyen jelentős szerep után lett Aase-díjas!

– A Rózsavölgyi Szalonban is ezzel fogadtak a kollégák! Ott Szabó Magda Őz című darabjának játszom a főszerepét. Nekik is feltűnt, hogy itt vannak ezek a nagy szerepek, és éppen most kaptam meg a legjobb epizodistákat jutalmazó Aase-díjat. De én úgy örültem ennek az elismerésnek, mint még soha más díjnak vagy kitüntetésnek. Egy nagy szerep esetében, ha kicsit lelkileg megbicsaklik a színész, azt a következő jelenetben helyrehozhatja. De egy epizódszereplőnek nincs másik lehetősége. Abban az egyetlen, számára megadatott pillanatban kell, muszáj jónak lennie. Az epizódszerepekben mutatkozik meg igazán a színészet lényege: a megélt pillanatban a teljes személyiség, az arányérzék és a legfontosabb: az alázat!

Nagy Mari és Viktor Balázs, a Mária testamentuma rendezője  |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A fia a színművészetin volt már Peer Gynt! Lenne az ő Aase anyója!

– Boldogan! Éppen ezt írta a fiam is egy sms-ben, amikor megkaptam a díjat: „Gratulálok, mama! Most már csak el kellene játszanunk!”

 

Filip Gabriella

(2018. február 16.)