CSONGOR ÉS TÜNDE

Vörösmarty, a magyar romantika legnagyobb költője. Mindössze ötvenöt év adatott neki, életműve nemzeti örökség és világirodalmi érték. Leghíresebb versei a Gondolatok a könyvtárban, A vén cigány és a Szózat, amely nemzeti imádsággá lett. A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, magyar nyelvészeti munkák társszerzője, dramaturgiai és kritikai műveiből fejlődött ki a hazai színikritika. Kortársai a „nemzet ébresztőjeként” emlegették.

A költői hivatás közéleti funkció volt azokban az időkben, párhuzamosan a nemzet haladó erőinek törekvéseivel növelte naggyá Vörösmarty esztétikailag a magyar epikát és lírát.

Vörösmarty harmincéves korában írta a Csongor és Tündét, a legzeneibb hangzású magyar színjátékot. Életében nem láthatta színpadon, 1879-ben Paulay Ede rendezte meg először a Nemzeti Színházban. Pedig Vörösmarty ezt a művét első pillanattól színpadra szánta, a sajátos jegyekkel rendelkező magyar drámairodalom megteremtésének igényével. A 20. század elején Schöpflin Aladár 1907-es írása, A két Vörösmarty, majd Babits Mihály kettős tanulmánya (Az ifjú Vörösmarty, A férfi Vörösmarty) irányítja a mű olyan értékeire a figyelmet, amelyekkel a 19. századi kritika nem tudott megbarátkozni. „Ezen a ponton – mikor íme életkérdésévé vált – teszi fel magának a fiatal Vörösmarty az életfilozófia örök nagy kérdését; hol van a boldogság, melyben az ember kielégülhet? Erre a kérdésre oly könyvvel felel, mely kétségkívül a magyar irodalom főművei közé tartozik, s mely a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közt is méltán foglalna helyet: a Csongor és Tündével” – írja esszéjében, A férfi Vörösmartyban (1911) Babits Mihály.

Vörösmarty költői alkatának eredendően drámai a karaktere: a fékezhetetlen őserő és a romboló ösztönt uralni képes művészi tudatosság feszültsége, a tökély lázálma és a formaképzés fegyelme. „Nála a romantika nem a szertelenségek hajszolását jelenti, hanem az Ázsiából szakadt magyar fajtának önmagára ébredését, az európai és idegen kultúrák által tudat alá temetett színpompás fantáziának vulkanikus, sőt merném mondani tragikus végű kitörését” – írja Németh Antal, aki a Nemzeti Színház igazgatójaként 1935 és 1944 között háromszor is megrendezte a Csongor és Tündét.

Drámairodalmunk egyik alapműve Vörösmarty műve a Csongor és Tünde, amely Az ember tragédiájával és Bánk bánnal alkotja a klasszikus magyar drámai triászt. Színházaink műsorán folyamatosan szereplő alkotás, az előadások stílusa korszakról-korszakra változik a mesei ábrázolástól posztmodern kompozíciókig. A Csongor és Tünde színpadra állítása próbatétel elé állítja a színházművészeket: megtalálni azt a kortárs színpadi formát, amely méltóképpen és szenvedélyesen közvetíti ezt az ősi mitológiákból szőtt többdimenziós tündérmesét a boldogságkeresésről. Hol a boldogság? Vörösmarty költői válasza erre a kérdésre: a rideg, szomorú, gyászos éjben „ébren maga van csak az egy szerelem.”

Kulcsár Edit