Mindenki azt mondja, hogy a Csongor és Tünde „nehéz”. De nekem sosem ez jutott róla eszembe, hanem az, hogy mennyire közel áll hozzám, amit Vörösmarty a szerelemről gondolt. Pontosabban, amit és ahogyan a szerelemről, még pontosabban a szerelem eszményéről írt. Olvasva is az ragadott meg mindig, hogy milyen hatalmas érzelmek kavarognak ebben a műben. Azt tűztem ki célul magam elé, hogy olyan Tündévé váljak, akinek a szerelme Csongor iránt égi ugyan, mégis átélhető és valóságos, akkor is, ha térben és időben elképesztő távolságokat kell bejárnom, hiszen Tünde az öröklét felől, kozmikus dimenziókból közelít egy földi ember, Csongor szerelméhez. Tünde úgy mond le a halhatatlanságról, hogy nem tudja: vajon Csongor övé lesz-e a végén.Nagy kockázatot vállal, de a szerelembe vetett hite mindennél erősebb…
Folyton az járt a fejemben a szerepre készülve, hogy Vörösmarty drámája valójában költészet és nem színház. Hogyan lehet majd ezt a költői szöveget jelenetekké alakítani? Ráadásul, ha van hálátlan szerep a Csongor és Tündében, akkor Csongoré és Tündéé az. Mirígy, Balga, Ilma, a Tudós, a Kalmár, a Hadvezér és még sok szerep mind egyértelműen valamilyen: gonosz, cserfes, vidám, életrevaló, dölyfös stb… Ezzel szemben a két címszereplő álomszerűen kereső, megfoghatatlan. A feladat, a kihívás az, hogy ezt a két hőst olyanná formáljuk, hogy azonosulni lehessen velük, az éteri figurákat emberivé is tegyük, minden „égit” és „dicső szépet” le kell tudnunk hozni a földre. Hogy a kozmikusban, meseszerűben, patetikusban, eszmeiben az is megcsillanhasson, amitől egy mai fiatal önmaga szerelmének a távlataira és valóságára ráismer. Vörösmarty műve olyan, mint egy nagy álom. És az álomban minden megtörténhet…
(2016. március 8.)