A Liliomfi című vígjáték címszereplője egy színész, a darab története pedig a vándorszínészet hőskorát idézi meg. A szerző, Szigligeti Ede nagyon jól ismerte ezt a világot, hiszen ő maga is az atyja akaratával szembeszálló és színésznek álló ifjú volt, akárcsak Liliomfi.
A mű a reformkorra jellemző lelkesedéssel ábrázolja a szabad színészéletet. Olyan fogalmak is bekerültek a párbeszédekbe, melyeket leginkább az egykori teátristák használtak. Lilliomfi például gyakran így szól társához, Szellemfihez: „szellemdús kortinahúzó” (vagyis a festett díszlet ügyes mozgatója), vagy ruhatárát bemutatva sorolja: „… egy szőke paróka, egy pár ritterkesztyű, cipő és pordupé, mely ha arany volna, testvérek közt is megérne száz pengőt.” Mintha a színház kulturális jelentőségét, ismeretterjesztő, tanító jellegét hangsúlyozná Gyuri pincér, amikor a korábban látott előadások emlékét idézi. Például így próbálja rávenni a fogadós lányát, Erzsikét a szökésre. „Egerben láttam sok darabot, azokban az apák éppen úgy ellenkeztek, mint a te zsarnok apád: mi történt? Az okos leány elszökött a szeretőjével.” De ebben az esetben a lány nem akar megszökni, ezért arra jut a szerelmes ifjú: a város a hibás, mert nincs színház. „Így van ez, ha nem jár színházba a leány, semmi regényes, semmi költőiség nincs benne.” Végül persze a fiatalok megkapják az atyai áldást.
Liliomfi és Mariska is összeházasodhat. Igaz, az eredeti darabban a színészi lét szabadságát kedvelő főhős leendő feleségével visszatér a nemesi-polgári világba. Ebben bizony felismerhető némi megalkuvás. A vitatható befejezés ellenére – elsősorban a fordulatos cselekmény, a váratlan helyzetek, humoros jelenetek miatt – nagy siker lett Pesten az akkori Nemzeti Színházban 1849. december 21-én tartott bemutató. A sikernek volt még egy összetevője. A magyar történelem sötét időszaka ez – pár hónapja bukott el a szabadságharc, folyik a megtorlás. Szigligeti e reményvesztett világ ellen írja meg „vigasz-vígjátékát” – és ezzel politizál. A közönség pontosan értette ezt.
Az eredeti dráma népszerűségét bizonyítja egy korabeli plágiumbotrány is. Az Európa-szerte rendkívül népszerű bohózatgyáros, Johann Nestroy Umsonst! (Hiába! vagy Ingyen!) címmel, 1857. március 7-én a Theater an der Wien színpadán bemutatott énekes-táncos művének története lényegében egyezik a Liliomfiéval. Amikor ez kiderült, a szellemi tulajdon jogtalan felhasználása miatt Nestroy kártérítést fizetett Szigligetinek.
Először 1915-ben mutatták be némafilmként a magyar filmgyártás atyjának, Janovics Jenőnek a rendezésében, 1954-ben pedig Makk Károly vitte filmre Darvas Ivánnal a címszerepben. A némafilm elveszett, Makk alkotása a magyar film egyik klasszikusa. A darabot pedig – különféle átiratokban – újra és újra műsorra tűzik a magyar színházak.
Szigligeti Ede
Nagyvárad, 1814 – Budapest, 1878
Ügyvéd apja a papi, majd a mérnöki pálya felé terelte volna a fiát, aki inkább a színészetet választotta. Az apa azzal fenyegette, hogy kitagadja, és megtiltotta neki, hogy a színi pályán a családnevét használja – így született meg Szathmáry Józsefből Szigligeti Ede.
1834-ben lett a Budai Színkör tagja. Szépen énekelt, jól táncolt, ügyesen rajzolt, több nyelven beszélt, angolból, franciából, németből fordított. Színészként nem volt igazán sikeres, inkább csak kisebb szerepeket kapott. Viszont mint színpadi szerző hamar népszerű lett. Több mint 100 eredeti drámát írt. Szinte minden színpadi műfajban alkotott.
Ő teremtette meg a magyar népszínművet is.
A Nemzeti Színháznak alapításától, 1837-től a haláláig tagja. Itt is bemutatkozott mint színész, ellátott titkári, rendezői és dramaturgi feladatokat, majd 1873-tól haláláig igazgató volt. A korabeli színházi élet meghatározó személyiségeként tisztelték. Tanított a Színművészeti Akadémián. Rendszeresen publikált színházzal, drámairodalommal kapcsolatos cikkeket, tanulmányokat, könyveket. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak is.
Barabás Miklós litográfiája, 1844 | forrás: ELTE Egyetemi Könyvtár
Lukácsy György
(2026. Szeptember 22.)