Engels a legidősebb gyerek egy kilencgyerekes, keresztény konzervatív családban, majd Marxszal a közös eszme érdekében lemondanak Istenről, forradalmat szerveznek... Hogyan lehetséges ez? – teszi fel a kérdést a Marxtőkéje című előadásban a Marx barátját és harcostársát, Friedrich Engelst alakító Vecsei H. Miklós, akit a különösen szenvedélyes próbafolyamatról is kérdeztünk.
Amikor megtudta, hogy Engels szerepét alakítja majd egy Marxról és a marxista szellemi hagyatékról szóló előadásban, nem érezte, hogy darázsfészekbe nyúlnak?
Sokszor és sokféleképpen taglaltuk a második világháború óta eltelt időt. Tulajdonképpen az azóta felhalmozott traumák és rendezetlenségek alakítják a mai napig nemcsak a társadalmat, a megosztottságot, hanem a személyes és családi kapcsolatokat is. Szerintem nagyon fontos szemlélődés tárgya, hogy hogyan lehetséges, hogy egy eszme, amit huszonéves fiatalok alapítottak meg – gondolok itt Marxra és Engelsre – a mindenki egyenlő, tulajdonképpen krisztusi elvén, végül hogyan tudott kétszázmillió halálos áldozatot követelni, és miért lehet releváns mégis az újmarxista tanok elterjedése a világunkban újra.
Egy színésznek nyilván meg kell értenie, közel kell férkőznie az általa játszott személyhez. A próbafolyamat jelen szakaszában milyen igazságot talál Engels szerepében?
Engels a legidősebb gyerek egy kilencgyerekes, keresztény konzervatív családban, jómódban élnek. Jó tanuló, sportol, verset ír, zenél és komponál, ógörög irodalmat, majd Hegelt olvas, rumozik, szivarozik, sörözik a barátaival, húsz nyelven olvas, feltalál egy keveréknyelvet, kamaszkorában gatyára vetkőzik és nappal egy lámpással a kezében kiabál az utcán, hogy „embert keresek”, erős szociális érzékenységgel egész életében rengeteget adakozik, mai pénzben átszámítva milliárdokat költ csak Marxra, a munkásosztály életkörülményeibe belehelyezkedve megírják a Kommunista kiáltványt, a közös eszme érdekében lemondanak Istenről, forradalmat szerveznek... majd egy szinte megfejthetetlen fordulat folyamán szinte sátáni mondatok és gondolatok szállják meg őket, nem átalják arra sarkallni a tömegeket, hogy terror és erőszak legyen az eszközük. És most csak nagyon felületesen soroltam fel pár dolgot az életéből, életükből, de talán ebből is látszik, hogy shakespeare-i karakterekről van szó, és tulajdonképpen hálás vagyok, hogy megadatott egyszer az életemben, hogy velük foglalkozzam. Nemcsak a történelmi átlátás miatt, hanem húsba vágóan emlékeztetnek az akkori döntéshelyzetek a mai geopolitikai szituációkra.
Amikor Friedrich Engels szerepét építette, inkább filozófust, politikai aktivistát vagy barátot látott benne?
Vidnyánszky Attila költői színházától talán már megszokott módon nem feltétlenül koherens szerepíveket kell itt várni, inkább felvillanásokat. Miközben ő próbálja felfesteni ezt a gigantikus anyagot Szabó Réka dramaturggal közösen, figyel arra is, hogy mindenkinek hagyjon kidolgozható részeket. Ezért tulajdonképpen tőlem függ sok esetben, hogy mennyit tudok megmutatni Engels helyzetéből és viszonyaiból. Ehhez rengeteget olvasok és minél több könyvet szerzek be antikváriumokból a munkához, annál szürreálisabb, hogy milyen nagyívű életekkel és elmékkel van dolgunk. Ki hitte volna, hogy Engels szívélyesen levelezett Szemere Bertalannal vagy éppen Frankel Leóval, vagy hogy Marx Kossuthról is elmarasztaló cikket írt a Times magazinba...
Engels gyakran Marx árnyékában jelenik meg a történelemben. Színészként hogyan lehet megmutatni az ő önálló személyiségét és gondolkodását?
Mindketten szenvedélyesen hittek a forradalomban és az általa megvalósuló új világban. Szinte feldolgozhatatlan mennyiségű életművet hagytak hátra mind a ketten, mindezt úgy, hogy szinte minden alkalommal kiegészítették egymás írásait. Engels felnézett Marxra, és élete végéig az ő pénzéből élt a Marx család. Úgy gondolom, hogy Engels valamennyivel később tért rá a marxi szélsőségek és agresszió útjára, de onnantól viszont mindent megtett, hogy szolgálja őt, az eszmét, és a teret adjon még kidolgozandó gondolatoknak. Ha klasszikus színházi formáról beszélnénk, lehetne ő Hamlet Horatiója, de mint említettem, jóval kakofónabb és kevésbé klasszikus ívekben gondolkodó színházi nyelvet álmodott meg az alkotócsapat. Remélem, hogy ez a forma visszaadja majd a forradalom szinte lavinaszerű elterjedését és működési mechanizmusát.
Engels egyszerre volt gyáros fia és a kapitalizmus kritikus teoretikusa. Hogyan jelenik meg ez a belső ellentmondás az alakításában?
Két hét van még a premierig, zavarban vagyok, hogy az alakításról kérdez. Talán csak nem szeretem ezt a szót. Nem hiszem, hogy alakítottam volna bármikor bármit. Megélni szeretek és helyzetbe kerülni. De valóban, feltették az életüket arra, hogy felszabaduljon a proletariátus, ugyanakkor ő maga nem tudta elengedni a burzsoá életkörülményeket. Ez természetesen végigvonul a darabon.
Az ön olvasatában Engels inkább ironikus megfigyelő vagy szenvedélyes forradalmár?
Abszolút szenvedélyes szereplő. Ha elolvassa az ember a négyezer levélből álló levelezésüket, nem is tud mást gondolni. Itt inkább az a fő kérdés, hogy ha az ember az egyenlőség nevében letaszítja Istent és a művészetet a kultúrából és a kapcsolatainkból, helyébe pusztán a szabadság és egyenlőség jelszavát téve, akkor annak mi a következménye. Alkalmas-e erre az ember? És mivel többször és újra látjuk, hogy nem... akkor hol a hiba? Elméletben akár működhetne is. A próbafolyamat elején két hétig csak beszélgettünk, sőt veszekedtünk. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy mindenki kicsit marxistaként kezdte meg a közös gondolkozást, hiszen a tanok felületes ismerete nagyon csábító és emberarcú. Hosszú napok teltek el annak a vizsgálatával, hogy mik a közös pontok a kereszténységgel. És nem telt el tíz év, amíg Marx kimondva is a sátán és terror felé fordul. Mi ez a csavar? Hogyan lehetséges ez? Szinte mágikus rejtély, amire én még nem találtam meg a pontos, egzakt választ, de nagy szenvedéllyel keresem, és csak ismételni tudom magamat: hálás vagyok, hogy ezzel foglalkozhatunk, remélem megértik majd ezt a kérdéskört a nézők, és komplexebb ismeretanyaggal szemlélik majd a kultúra alakulását, a belső szakralitásuk világi helyét, valamint a mindennapi hírekből ömlő geopolitikai folyamatokat és játszmákat.
Lukácsy György
| Fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2026. március 26.)