Délelőtt Marx, este István király

A Nemzeti Színház új bemutatója, a Marxtőkéje – így, egyben! – kapcsán a Marx szerepét alakító Rátóti Zoltánnal a próbaidőszak alatt találkoztunk. Ilyenkor még minden változhat, a próbák során alakul, formálódik a színpadon megjelenő Karl Marx alakja is. Viszont az előadás alcíme – „Tetemrehívás 2 részben, valóságrajz, amiben nem minden az, aminek látszik” – azt sejteti, ne számítsunk hagyományos történelmi drámára. A beszélgetés elején az a kérdés, hogy ismertük-e vagy félreismertük Marxot, csak azért vetődik fel, hogy mindjárt el is vessük.

Hogy ismerjük-e vagy félreismerjük Marxot?! Ezt a kérdést nyilván nem tudnám megválaszolni. Nincs is értelme a készülő bemutatónk kapcsán erről beszélni. Ez az előadás nem egy életrajzi dráma. Senki ne számítson kronologikusan felépített múltidézésre. Bízzuk csak a nézőkre, ki mit gondol Marxról, én ezt most nem fogom, nem tudom és nem is akarom befolyásolni.

Nem riadt meg ettől a szereptől, amiről mindjárt a politika is eszünkbe juthat?

Az a néző „baja”, ha mindjárt mindenről a politika jut az eszébe. Nem szeretem, ha egy színházi előadás aktuális politikai üzeneteket fogalmaz meg. Bármelyik színpadi játékban lehetnek utalások a jelenre, vagy az is előfordul, hogy ezt csak a néző látja bele, mert választ talál benne az éppen őt foglalkoztató kérdésekre.

Itt, a Nemzeti Színházban is több valóban élt, ismert történelmi személy szerepében láthattuk már. Gondolok például Morus Tamásra vagy István királyra. Róluk kevesebb arckép maradt fenn, mint Marxról, külső megjelenésük alapján mondhatjuk, ők kevésbé ismertek, viszont a megítélésük ma már egyértelműbb. Ők az elfogadottabb hősök. Most pedig lesznek majd a nézőtéren olyanok, akik azonnal felismerik Marxot, esetleg elismerik, mások viszont nem. Ez is megnehezítheti a színészi feladatot.

Az idősebbek többsége ismerheti Marx életrajzát, mások talán most figyelnek fel rá. Az 1989-90-es évekig még utcák, terek viselték a nevét. A nézők között természetesen lehetnek olyanok, akik rajongtak érte, elhitték, a maguk módján hirdették is tanait. Természetesen voltak és ma is vannak, akik nem értenek egyet azzal, amit Marx képviselt. A történészek, a tudomány emberei rengeteg könyvet, tanulmányt írtak már a marxizmusról, A tőke tanulmányaiban megfogalmazott gazdaságtudományi, politikai elképzelésekről. Színészként nekem nem a tudománnyal kell foglalkoznom. Számomra elsősorban a szerep, a szövegkönyv, a rendező mutatja az irányt és indítja el a fantáziámat. Vidnyánszky Attila egy különleges szövetet terített elénk, amikor először beszélt nekünk erről az előadásról. Mintha egy teret és időt átfogó hatalmas látomás részesei lennénk. Az előadás felmutatja az előzményeket, kiolvasható ebből az eszme születése, továbbélése, de hatása és félremagyarázása kapcsán is felvillant nagyon sok jellegzetes képet ez a mindent átfogó „tetemrehívás”.

Ezelőtt a szerep előtt mikor „találkozott” először Marxszal? Nyilván volt úttörő, gondolom, KISZ-tag is, a főiskolán pedig kötelező volt a pégé, meg a tudszoc. Hogy vizsgázott ezekből a marxista tantárgyakból?

Erre a kérdésre sem tudok válaszolni… De talán úttörőkoromban az őrsi gyűléseken még nem kerülhetett szóba Marx. A középiskolában már volt az órarendünkben világnézetünk alapjai. Azt a tantárgyat az orosztanár tanította nekünk. Úgy emlékszem, keményen nyomta a marxista tanokat. Persze akkor ez nem nagyon érdekelt minket. Viszont azon kevesek közé tartoztam, aki az oroszt – mint nyelvet – szerettem, szívesen tanultam. Számunkra a főiskolán nem volt jelentősége sem a politikai gazdaságtan, sem a tudományos szocializmus című tantárgyaknak. Mi a színművészetin leginkább csak a szakmával foglalkoztunk. A színészi pályára készültünk. Nem volt téma a marxizmus.

De most a Marx-szerepre készülve biztos a kezébe került A tőke. Talán el is olvasta?

Volt már a kezemben A tőke, de nem olvastam. A szerepre készülve pedig nem látom értelmét ilyen nehéz, bonyolult gazdaságtudományi elemzéssel foglalkozni. Egyébként sem szoktam a próbák előtt elkezdeni az adott drámáról írt szakirodalmat tanulmányozni, vagy a szerző összes műveit elolvasni. Előbb látnom kell a szövegkönyvet, meg kell ismernem a rendező szándékát, nekem csak utána kezdődhet a felkészülés.

Eddigi szerepeit áttekintve volt már misszionárius, szerzetes, boldoggá avatott pap, vértanú, szent, és maga Péter apostol. Ehhez képest most Marx igazát kellene keresnie, aki azt hirdette: „a vallás a nép ópiuma”. A tőke arról is szól, hogy szerinte meg kell szüntetni a nép illuzórikus boldogságát. Mit lehet az ilyen kettőséggel kezdeni, ha délelőtt a próbán Marx, este az előadáson pedig István király?

Ha ez a munkarend, akkor délelőtt Marxot kell próbálni, este István királyt kell eljátszani… Engem most inkább az foglalkoztat, hogy Marx esetében mi történhetett, miért lett a vallásos fiatalember felnőttként istentagadó. Elgondolkodtató ez a pálfordulás. Az viszont már egészen félelmetes, ahogy az egész világot szerette volna megváltoztatni. Olyan ez, mintha azt képzelte volna magáról, hogy Istennél nagyobb hatalom és erő birtokosa, azt hitte, megvalósíthatja ördögi tervét. Az egész világot szerette volna istentagadóvá tenni. Azt hirdette, az illuzórikus boldogságot jelentő vallás megszüntetése is kell ahhoz, hogy el lehessen érni a valóságos boldogságot.

A boldogság kapcsán most beszélhetnénk a színház jótékony hatásáról is! Az elektronikus könyvtárban megnéztem, de A tőke szövegében még csak a színház szó sem szerepel.

Színészként én hiszek abban, hogy az igazi színháznak van jobbító hatása. Nem azt mondom, hogy egy-egy jó előadás után hirtelenjében csoda történik, azonnal szebbé, jobbá válik a világ. De alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk a világról, magunkról, a saját döntéseinkről, vagy csak megpihenjünk egy kicsit. Ha A tőke szövegében nem is szerepel a színház szó, azért az életrajzából tudjuk, hogy fiatalabb korában írt verseket, fennmaradt tőle valami félig kész regény, és a drámaírással is megpróbálkozott. Hogy pontosan miért adta fel a szépirodalmat, erre a kérdésre talán csak az életrajzának kutatói tudnának válaszolni.

A tőke előszavát azzal fejezte be Marx, hogy maga is vallja Dante, a „nagy firenzei jeligéjét”: „Segui il luo corso, e lascia dir le genti!”, magyarul: „Menj utadon, s ne bánd, hogy mit beszélnek!” Ez a mondat alkalmat adott két kérdésre is. Kezdjük a végén! Mennyire foglalkoztatja, hogy egy-egy előadás kapcsán mit beszélnek, mit mondanak a kritikusok?

Semennyire... Pályakezdőként, fiatalabb koromban még érdekelt, mit írnak a munkánkról, jobban odafigyeltem, hogy mások mit mondanak rólam. Ma már nem foglalkozom ezzel. Persze ha lenne igazán jó, szakmai szempontból igényesen megírt kritika, azt talán szívesen olvasnám. Szerencsére vannak barátok, kollégák, akiknek adok a véleményére, de alapvetően hiábavaló okoskodásnak tartom a „sok dumát”.

„Menj utadon…” Ha most nem kellene próbálnia, merre menne tovább ezen az úton?

Egy nagy váltással most például Assisi felé venném az irányt, hogy megnézzem Szent Ferenc ereklyéjét. Halálának 800. évfordulója alkalmából jubileumi évet hirdetett a pápa. Ennek köszönhető, hogy ha jól emlékszem, februárban a ferences szerzetesek átvitték a kriptából a bazilika altemplomába a szent üvegkoporsóját. Ott egy hónapig a nagyközönség is láthatja Szent Ferenc földi maradványait. Erről most lemaradok, de mostanában újra Hermann Hesse róla szóló könyvét lapozgatom. Korábban ebből már olvastam fel részleteket a magyarföldi Fatemplom Fesztiválon, és a jubileumi év alkalmából a könyv alapján szeretnék összeállítani egy estet. (A színész az őrségi település polgármestere volt 2006 és 2011 között, és a templom építését kezdeményezte – a szerk.)

Szokott csak úgy, a maga örömére, a szakmai munkától függetlenül olvasni? Mi volt a legutóbbi könyvélménye?

Jon Fosse A hit misztériuma című könyvét olvastam legutóbb. Persze ez sem teljesen független a szakmai munkámtól. Természetesen érdekel mindaz, amit a hitről ír a szerző, de őt is a színháznak köszönhetően ismertem meg. Személyesen akkor találkoztam vele, amikor 1997-ben az első bemutatója volt Magyarországon. Akkor még senki sem gondolta, hogy Nobel-díjas lesz. A gyermek című drámáját mutattuk be a Budapesti Kamaraszínház társulatának tagjaival, és abban én is játszhattam. Azóta figyelem a norvég szerző pályafutását, olvasom a könyveit. Ez a legutóbbi, A hit misztériuma a magam vallásossága miatt is fontos olvasmány volt. A könyv egy beszélgetésen alapul, de kisebb esszék sorával válaszol a szerző a hittel, vallással, Istennel, a katolikus egyházzal kapcsolatban felvetődő kérdésekre. Szó esik benne irodalomról, művészetről és persze Fosse vallásosságáról is.

A hitét megerősíthette az is, hogy a tavalyi jubileumi szentévben járt a Vatikánban…

A Magyar Művészeti Akadémia szervezésében több művészeti rendezvényünk is volt a tavalyi szentévben Rómában. Az MMA alelnökeként én nyithattam meg az Ég és Föld a színpadon – Jezsuita díszlettervek című tárlatot.

A Katolikus Rádióban beszélt arról, hogy részt vett a római magyar közösség miséjén a Szent István-körtemplomban. Ennek kapcsán említett egy filmtervet is. Mikor láthatjuk?

Az a megtiszteltetés ért, hogy ott lehettem ezen a szentmisén, és én olvashattam fel a Példabeszédek könyvéből. Ennek köszönhetem, hogy megismerhettem Szentmártoni Mihály jezsuita atyát. Igazi karizmatikus személyiség, akiből erőt meríthetünk. A teológiai tanulmányok mellett pszichológiát is hallgatott, klinikai pszichológiából doktorált, egyetemi oktató lett, ma már a római Gregoriana Pápai Egyetem nyugalmazott professzora, de természetesen ellátja a papi feladatokat is. Nagyon nagy hatással volt rám az atya tudása, bölcsessége, elhivatottsága. Sokfelé szolgált a világban, de Magyarországon nem. Már Rómában megfogalmazódott bennem, hogy be kellene mutatnunk itthon is az atyát. Amikor Turi Attilának, az MMA elnökének beszéltem erről a találkozásról és a lehetséges filmről, ő tréfásan megjegyezte, hogy így legalább a szentévben nemcsak mi viszünk ajándékokat Rómába, de hozunk is onnan valami szépet. Buglya Sándor Balázs Béla-díjas rendező, operatőr, aki szintén az MMA tagja, örömmel vállalkozott a Szentmártoni atyát bemutató dokumentumfilm elkészítésére. Úgy tudom, a felvételeken már túl vannak, a vágásnál tartanak. Még nem tudom, mikor mutatják be a filmet.

Térjünk még vissza a saját útjára! Mi lesz a következő színházi feladata?

Miközben színészként itt a Nemzetiben Marx szerepére készülök, rendezőként is van egy komoly feladatom. A Pesti Vigadóban, a Sinkovits Imre Kamaraszínpadon mutatjuk majd be a Szilárd Leóról szóló drámát, Vajda Katalin Láncreakció című alkotását.

Az a premier is a Magyar Művészeti Akadémia rendezvénye lesz?

Az MMA csatlakozott a magyar tudomány éve kapcsán meghirdetett programhoz. A Magyar Tudományos Akadémia alapításának 200. évfordulója alkalmából az MTA és a Nemzeti Színház közösen kezdeményezte, hogy szülessenek új magyar drámák a magyar tudósokról. Olyan alkotások, amelyek megmutatják a kiválasztott személy életét, munkásságát és kétségeit, küzdelmeit is. Az MMA természetesen támogatja ezt a programot. Ez a Szilárd Leó-darab lesz az első saját, itt születő bemutató a Sinkovits Imre Kamaraszínpadon.

Miközben a Nemzeti Színházban a Marxtőkéje előadását próbálja, elkészült az új lemeze – újra dalszerzőként és énekesként jelentkezik…

Milyen igaz – ez a lemez címadó dala. A Csodalépés és a Köztünk marad után ez a harmadik közös lemezünk Müller Péter Sziámival, aki a szövegek szerzője.

Mennyire lehetnek sajátjai ezek a dalok?

Régi barátok vagyunk Sziámival. Sokat beszélgetünk a bennünket foglalkoztató dolgokról. Nem úgy dolgozunk, hogy én megzenésítem Sziámi szövegeit, hanem ő tölti meg az én dallamaimat, akkordjaimat szavakkal, gondolattal, érzelemmel. Nem szoktam megmondani neki, hogy egy-egy zenei ötlet esetében mire gondoltam, mit éreztem. Ezt ő megérzi és megfogalmazza – nekem írta ezeket a dalokat, így rólam is szólnak, sajátjaimnak érzem azokat.

Filip Gabriella

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2026. március 26.)