Ha napjainkban szóba kerül Blaha Lujza neve, általában a nagy színházteremtők egyikeként említjük Déryné, Jókainé Laborfalvi Róza vagy Fedák Sári társaságában. De ha kibontjuk életútjának izgalmas fejezeteit, sorra vesszük pályájának máig visszhangzó sikereit, aligha lehet kétségünk afelől: a száz éve távozott művésznő a magyar színjátszás legdiadalmasabb ikonja.
Már kisgyerekként indult el a színészet útján: énekes színészként bujdosó huszártiszt édesapa és színésznő édesanya gyermekeként vándortársulatuk állomáshelyén, Rimaszombaton született 1850. szeptember 8-án. Az édesapa színpadon vesztette életét a kassai kolerajárvány áldozataként. Mostohaapja, Kölesi Antal győri díszletfestő révén továbbra is a színház világában nevelkedett, többek között a Petőfi szívét is meghódító színésznő, Prielle Cornélia dajkálta. Kevés gyerekszínész mondhatja el, hogy már négyéves kora körül színpadon játszott, s hogy nyolcévesen már kritikát írtak róla: „Dicsérettel kell ma megemlítenünk a kis Kölesi Lujzát, ki Mari, a gyáros leányának meglehetős nagy szerepét meglepő színpadi otthonossággal, természetességgel s minden akadozás nélkül játszá, miért méltán megtapsoltatott. Ajánljuk szüleinek a kisgyermek további kiképeztetését, mert ily rejtett bimbókból nyílnak később a büszke rózsák.”
Vándorszínészettől a Nemzetiig
„Dalos Lujzi”– ahogy becézték – „drámai művésznő” akart lenni, s az orsolyita apácák zárdai iskolájában társa is akadt, aki ugyanerről álmodozott: „Győrben, fölmenve egy padlásra, nagy tragikai szerepeket tanulva, versenyt vagdaltuk magunkat a földhöz Jászai Marival”. A gyerekévek azonban nem voltak felhőtlenül romantikusak: „Két dologra vágytam: Cipóra és Cipőre. (...) Annyit tudok, hogyha belesülök, nem kapok vacsorát. Ezt apa minden nap tízszer is elmondta.”
A pályán szépen haladó, asszonnyá lett teátrista Debrecenben futott be: Szigligeti Ede, a Nemzeti Színház akkori igazgatója előbb titkárát, Paulay Edét küldte el, majd maga is elutazott az alföldi városba, hogy megnézze Blaha Jánosnét, aki ekkorra már elveszítette férjét, a katonakarmestert, azt az embert, aki énekesi karrierjét megalapozta.
1871. május 7-én volt az első fellépte a Nemzeti Színházban a Tündérlak Magyarhonban című daljátékban, majd egy nem mindennapi megtiszteltetés következett: ősszel az ő játékával nyílt meg Budán a Várszínház.
A Nemzeti Színház akkor még zenés darabokat is játszott. Blaháné nemcsak azzal dicsekedhetett, hogy ő volt az első országos hírű operettprimadonna, de kiválóan teljesítette küldetését is: a pesti német színházakkal szemben ő vitte sikerre a magyar nyelvű operettjátszást.
Rendkívüli diadalát azonban egy másik zenés műfaj, a népszínmű hozta meg: „Valamennyi népszínműben ő a királyné parasztruhában (...) A „Huszárcsíny” markotányosnéja, a „Tündérlak” Marcsája, a „Csikós” Rózsija s a többi mind, mind oly nekivalók, mind oly egész, oly kedves bennök, hogy aki látta, s hallotta, sohase megy ki a fejéből. A „Háromszéki lányok” Katicája, a székely katona-lányok eredetiségével lep meg, mely székelyes kiejtésében épp oly határozottan nyilatkozik, mint gyönyörű dalaiban” – írta a Vasárnapi Újság. A pályája végén bemutatott Matyólakodalom pedig meglepő módon a „dokumentumszínház” irányába vitte a hamis idillt megjelenítő műfajt: egy mezőkövesdi esküvő történetét vitték színre, s Blaháné játékát az a matyóasszony „segítette” a főpróbahéten, akinek a menyegzőjét hitelességre törekedve feldolgozták.
A „nemzet csalogánya”
Onnan kezdve, hogy az 1875-ben átadott Népszínház átvette a Nemzetitől a népszínművek játszását, az oda szerződő Blaháné neve egyet jelentett a népszínművel, s a magyar dallal, magyar lélekkel. Neki köszönhetően élte fénykorát a műfaj, melynek felvirágoztatásánál jóval nagyobb az érdeme: minden méltatója tárgyilagos tényként közli, hogy ő tette a német Pestet magyarrá, a századforduló előtt a németajkú lakók zöme gyakorlatilag egy nemzedék alatt nyelvet váltott: „Oda kell sorolnunk azok közé a nagyjaink, államférfiak és városépítők közé, akik a modern magyar Budapestet megalkották, mert a város nemcsak kövekből és emberekből áll, hanem szellemből is. Blaháné azok közé tartozott, akik Budapestbe magyar lelket leheltek. (…) csodálatos varázzsal, mely egyéniségéből kisugárzott, meg művészetének, dalainak hatalmával meghódította a magyar nyelv, a magyar lélek számára Budapest népét. (…) A Bach-korszak germanizáló iránya után a Blaha Lujza dalai hatalmas lendületet adtak a magyar zenének és ez a hatása kisugárzott az egész országra. A 70-es és 80-as évek folyamán egyik előmozdítója volt a magyar szellem terjedésének a fővárosban és a vidéken” – méltatta 1926-ban bekövetkezett halálakor gróf Klebelsberg Kunó, a Bethlen-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere.
Természetesen a mozgókép sem maradt ki az életéből: kétszer forgatott, de mindkét film kuriózum. Nem maradhatott ki az első magyar filmből: a Táncban ő járta a csárdást, majd 1916-ban a pályakezdő Korda Sándor irányításával megörökítették utolsó nagy alakítását, Szigligeti Ede A nagymama című vígjátékának címszerepét.
Színházi jubileumai országos ünnepekké terebélyesedtek. Ezek sorában megint csak ő mondhatja el egyedül, hogy a színpadi ünneplésekor játszott színdarabba beírtak egy jelenetet, melyben felsorakozatták a leghíresebb szerepeit, melyet a korszak vezető színésznői formáltak meg, s akik két szalagot adtak át a színen a következő feliratokkal: „A magyar színművészet ezredéves aloé-virágának – a mezei virágok” valamint: „A napraforgók – a napnak.”
Bibliográfiája sem mindennapi: már a 25 éves művészi jubileumát díszes Blaha-albummal ünnepelték. A magyar irodalom színe-java hódolt előtte, hogy csak a legnagyobbakat soroljuk: Ady, Jókai, Krúdy, Mikszáth, Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Móricz, Nagy Endre, Szép Ernő, Juhász Gyula, Pósa Lajos, Márai... 1920-ban jelent meg a naplója.
Blahánét a magyarság a nemzet nagyasszonyaként tisztelte, a Pestre érkező magasrangú vendégek számára pedig Pest kihagyhatatlan „nevezetességének” számított. Nézői között ott volt a walesi herceg, azaz a későbbi VII. Eduárd, Rudolf trónörökös, Ferenc József, a művészvilágból Ibsen is. Az uralkodóktól rangos kitüntetéseket kapott: Ferenc József koronás arany érdemkeresztjét, valamint Milán szerb király Natália-aranyérmét, amelyet a háború idején tartott jótékonysági hangversenyéért érdemelt ki.
Mindeközben az első mai értelemben vett sztárrá nőtte ki magát: a népszínházi bálok bálanyája, a cigányzenészek szövetségének védasszonya, a balatoni yachtélet szereplője. A reklámipar elsőként használta ki népszerűségét: melltű, szappan, krém, púder névadója is lett. Már életében, 1920-ban róla nevezik el azt a teret, amely azóta is őrzi emlékét, s ahol az a Népszínház állt, amely 1908-tól 1965-ös lebontásáig-felrobbantásáig a Nemzeti Színháznak adott otthont – a „nemzet csalogánya” mindkét teátrum társulatának tagja volt. Amikor 1926-ban tüdőgyulladásban meghalt, a Felvidéktől Erdélyig gyászolták. Temetésének monumentalitását Kossuth Lajos gyászszertartásához hasonlítják: a sajtó százeres tömegről adott hírt.
A hódolat oka
Halála után pár hónappal már színdarabot mutattak be életéről, egy évvel később megalakult a Blaha Lujza Emlékbizottság, Blaha Lujza-emlékérmet alapítottak. Teátrumok vették fel a nevét: elsőként Újpest mára lebontott színháza, majd a Paulay Ede utcában lévő egykori Revü-Színház, amely a mai Újszínház épülete. 1954–1960 között a Fővárosi Operettszínház kamaraszínháza (Dohány utca 42.) is Blaha Lujza Színház néven működött. Emlékezetére szobrot állítottak többek között szülővárosában, Rimaszombaton, és az újpesti Blaha Lujza színházban, Balatonfüreden a Tagore sétányon máig emlékpad hirdeti nagyságát.
Ezek után jogos lehet a kérdés: mi váltotta ki a teljes nemzet rendkívüli hódolatát?
Elsőként a személyiség varázsáról kell szólni. A szabadságharc leverése után, a megtorlások keserűségében megtörteknek éppúgy szükségük volt hitet adó pozitív példára, mint a kiegyezésben bizakodóknak: elementáris erővel sugározta az életörömet, derűje ráadásul természetes bájjal, teátrális elemektől mentesen áradt a színpadról. Mindehhez operai szépségű hang társult, ami rendkívüli tartást adhatott énekének, abban a zenés műfajban, amelyben szerényebb hangi adottságok is elegendők, jellemzőek voltak. S végül, amiről a legkevesebb szó esik: nagy hatású színészi erővel is bírt. Egyik méltatója írta: Blaháné attól a legjobb színésznő, hogy mindent „kétszer játszik el”, azaz dalszövegeit, prózáját is erős mimikával erősíti, értelmezi. (Ez akkoriban nem volt még jellemző). Ez a gesztusrendszer ráadásul hétköznapiságával, természetességével újdonságnak számított.
Művészi nagyságának összegzéseként idézzük Jókai Mór méltatását: „Nevezték őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen nagy drámai művésznő! Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitűnőbb drámai színésznők egyike. (…) A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés és annak minden változatait kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arckifejezés, eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség. (...) Mint népszínművek királynéja egész országot teremtett maga körül, saját színműirodalmat fejlesztett ki, jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.”
Mikita Gábor
színháztörténész, a miskolci Színészmúzeum vezetője
| fotók: OSZMI
(2026. január 18.)