Jámbor József: Misima Jukio modern nó-drámái

Misima Jukio az egyik legszebb adaptációját a Hanjo című nó-dráma alapján írta. Az eredeti nóban egy férfi visszatér abba a városba, ahol egy évvel korábban legyezőt cserélt az egyik gésával. Ezzel tett ígéretet arra, hogy nemsokára visszatér a lányért. Most azonban nem találja a fogadóban – a lány ugyanis megtébolyodott a hosszú várakozástól, ezért a fogadósnő elűzte. A férfi útra kel ismét, és rátalál a város közelében bolyongó, elveszettnek hitt szerelmére. Kedvese láttán a lány őrülete elmúlik. Misima átiratában, az Az elcserélt legyezők (Handzso, 1955) című átiratában^[1] viszont a történet nem végződik happy enddel. Dzsicuko, a leszbikus festőnő által Tokióba elragadott, tébolyodott lány, Hanako nem ismeri fel szerelmét, amikor a férfi végre rátalál. Lelkében ugyanis eltávolodott egymástól a benne élő emlékkép és a valóságos férfi képe. Hanako a múltban rekedt, míg Josio a jelenben keresi őt. Nem cserélhetik vissza legyezőiket. – Az adaptáció, melyet Jámbor József Misima Jukiót bemutató esszéje után teljes terjedelmében közlünk, a 2025-ös MITEM-en május 13-án kerül bemutatásra Legyező címmel, Mattia Sebastian rendezésében, aki a japán nó-színház avatott mestere, a Tadashi Suzuki által alapított togai színházi társulat, a SCOT társigazgatója. Részt vett a 2023‑as Nemzetközi Színházi Olimpia Madách-projektjében: ő rendezte az olasz egyetemisták által előadott római színt, illetve mesterkurzust tartott az SZFE hallgatói számára a Suzuki-módszerről.

2025-ben a szokottnál is különlegesebb jelentőséggel bír minden Misima-bemutató, minden előadás, amely a művei alapján készült, készül, vagy bármely módon köze van hozzájuk. Január 14-én ünnepeltük ugyanis az író születésének 100. évfordulóját, tehát ha úgy tetszik, az egész idei év Misima-centenárium, Misima-év.

Misima Jukio, a több ízben is Nobel-díjra jelölt világhírű alkotó, bár hatalmas életművet hagyott maga után, nemzetközi ismertségét elsősorban néhány kiemelkedő regényének – Egy maszk vallomása; Aranytemplom; Hullámok sűrűjében –, a 20. század legjobb japán színpadi művének kikiáltott Madame de Sade című darabjának, és leginkább modern nó-drámáinak köszönheti.

A klasszikus nó több mint hatszáz éves műfaját Misima modern szemlélettel, mai témákkal, új kérdésekkel, sajátos pesszimista filozófiával, realista-naturalista színpadi formával teremtette újjá, melynek hatása nem állt meg Japán határainál, hanem az egész világon visszhangra talált.

A hagyományos nó-dráma szakrális műfaj, melyet előzményei, a sarugaku és a népi gyökerű dengaku alapján Kiyotsugu Kanami és fia, Motokiyo Zeami kanonizáltak a 14–15. században, s amely formáját tekintve azóta lényegében változatlan. Kötött tér, végletekig stilizált mozgás és színpadi beszéd, buddhista és klasszikus irodalmi témák (pl. a Genji regénye) jellemzik, főszereplői általában történelmi figurák, szellemek (akik igen gyakran mindkét alakban megjelennek), istenek, hősök, amelyek megváltásra vágyva nyilvánulnak meg az egyszerű halandó előtt, és történeteiket gyakorta a szerelem és a halál archetipikus motívumai határozzák meg.

A nó évszázadokig különleges társadalmi státusszal bírt, közrangúak meg sem tekinthették az előadásokat, csupán szamurájok és náluk magasabb társadalmi rétegekből származó személyek élvezhették különleges esztétikáját. Csupán idő kérdése volt, hogy Misima Jukio, akinek mindenkori vesszőparipái a forma és a stílus voltak, előbb-utóbb alkotóként is kapcsolatba kerüljön ezzel a műfajjal.

Igaz, pályája elején ennek még nem voltak látható jelei. Kezdeti ambíciói a regény- és novellaírás felé terelték, és noha gyermekkorában családja révén gazdag színházi tapasztalatokat szerzett, hivatásos íróvá válva eleinte esze ágában sem volt színdarabot írni.

Hogy mégis belevágott ebbe a kalandba, az a kor divatjának volt köszönhető. Akkortájt ugyanis a sikeres regényírók gyakorta tettek kiruccanást a színház műfajába, hogy bemutatóik tovább növeljék hírnevüket, és persze eladott regényeik számát. Misima is ezért próbálkozott meg az akkoriban népszerű nyugati stílusú, úgynevezett shingekivel („új színházzal”), de kezdetben felemás tapasztalatokat szerzett, és művei sem arattak osztatlan sikert.

A kudarc okát a forma alulértékeltségében, valamint a témaválasztás gyengeségében vélte megtalálni. Akkortájt – a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek fordulóján – nagy számban írt színházi esszéi egyikében így fogalmaz:

„Szenvedély és forma együtt alkotják a színházat, de a naturalizmus, a proletárirodalom és a háború utáni darabok egyre csak a tartalmat erőltetik, és szerzőik megvetéssel viseltetnek a forma iránt, melynek egyenes következménye, hogy elveszítik a művészi minőséget. A shingeki bűzlik a tudálékosságtól, a didakticizmustól, az elitizmustól, a leereszkedő tónustól és a jellemtelen intellektuális kisszerűségtől. Izgalmas színház nem születik addig, amíg meg nem szabadul mindezen hiányosságoktól. (…) A színháznak a botrányról kell szólnia. Olyan shingeki-darabra van szükségünk, amelynek kezdő jelenetében egy lelkész megfojt egy rendőrt.” (A színjáték esszenciája^[2])

Misima artisztikusabbá, intenzívebbé, meglepőbbé, megdöbbentővé akarta tenni a shingekit, és meg akarta akadályozni, hogy csupán egyszerű politikai szócsőként funkcionáljon. „Itt az idő, hogy a művészek visszatérjenek a művészethez.” – jelentette ki egy másik esszéjében (Egy regényíró feljegyzései, aki imád darabokat írni^[3]).

Ekkor jutott arra az elhatározásra, hogy megpróbálkozik a klasszikus nó-témák modern feldolgozásával. 1949 novemberében egy esszét publikált, amelyben egy Kóri Torahiko (1890–1924) nevű íróra hivatkozott, aki a háború előtt klasszikus nó-darabokat ültetett át shingekibe, mely eljárással kapcsolatban Misimának meggyőződése volt, hogy hatalmas színpadi lehetőségeket rejt magában^[4].

Akkoriban ugyanis nem csak ő gondolkodott a nó modernizálásán. Ahogyan Donald L. Keene írja az általa angolra fordított Misima Jukio-kötet (Five Modern Noh Plays – ’Öt modern nó-dráma’^[5] előszavában):

„A nó még mindig, időről-időre megihleti a legkiválóbb japán írókat. Néhányan megpróbáltak keverék-műveket létrehozni tradicionális témák felhasználásával, mások modern tartalmakat igyekeztek önteni a hagyományos formákba. A háborús propaganda keltette hisztéria még olyan nó-darabot is szült, amely egy tengeralattjáró életéről szólt.

Néhány ezek közül a modern játékok közül egy ideig népszerű volt, de alapvetően mégis inkább érdekességnek számítottak, és nem bírtak sem az ódon darabok nyelvének szépségével, hangulatával, sem a karakterek ábrázolásának komplexitása nem jellemezte őket, amit pedig egy modern műtől elvárunk. Az első igazán sikeres modern nó-drámák azok, amelyek Misima Jukio nevéhez fűződnek.”

Misima az 1940-es évek végén keveredett barátságba Hiroshi Akutagawával, a híres és fiatalon öngyilkossá lett író, Ryúnosuke Akutagawa fiával, aki egyben a Bungaku-za nevű tokiói színház vezető színésze és rendezője is volt. Misima arra kérte Akutagawát, hogy adjon neki klasszikus nó-szövegeket, mert izgalmas, új színházi kalandba kíván vágni: modern nó-játékok írásába az eredeti, archaikus művek alapján.

Akutagawa rendkívüli módon lelkesedett az ötletért, és megadta neki, amit kért. Egyben rávette a Bungaku-za döntéshozóit, hogy tűzzék műsorra Misima első modern nó-játékát, a Kantant (’A bűvös párna’) a színház úgynevezett „atelier-sorozatában” (az ő színházukban így hívták a stúdiószínpadi produkciókat.) Azt is elvállalta, hogy ő legyen a darab rendezője.

A mű középpontjában – ugyanúgy, mint az eredeti nó-drámáéban – egy varázslatos, álombeli felemelkedés áll. A főhős, egy ambiciózus fiatalember – elszenderedvén egy varázspárnán – olyan álomvilágba kerül, ahol minden hatalmat megkap, minden vágya kielégíttetik, ám a legvégén meggyilkolják. Álmából felriadva józanabb szemmel néz a világra, felismeri a hétköznapi élet értékeit. (A klasszikus eredetiben a fiatalember elveti kisszerű ábrándjait, és Buddha útjára lép.)

A Kantant 1950 decemberében mutatták be, és ez nevezhető Misima első nagyobb színházi sikerének. Ezen felbuzdulva szerzőnk 1962-ig összesen még kilenc modern nó-játékot írt. Ezek létrejöttük időrendjében a következők (zárójelben a magyar címekkel): Aoi no ue (Aoi elmerül), Aya no tsuzumi (A néma dob), Sotoba Komachi (Komacsi a sírnál), Hanjo (Az elcserélt legyezők), Daishōgai (Díjugratás), Dōjōji (A tükör mélyén), Yuya (Juja), Yoroboshi (A vak fiú), Genji kuyō (Gendzsi herceg emlékköve).

Ezek közül az első öt a leghíresebb, köszönhetően annak, hogy az amerikai Donald L. Keene előbb említett kötetében lefordította őket angol nyelvre, és 1958-ban Alfred A. Knopf kiadásában meg is jelentették őket New Yorkban.

Ezek a darabok tulajdonképpen nem mások, mint speciális témájú shingeki-művek. Japánban mind a shingeki-, mind a nó-társulatok előszeretettel játszották és játsszák őket. Az egyetlen Daishōgai (Díjugratás) kivételével, ami eredeti mű, nem talált ki alapvetően új témákat, hanem a klasszikus nó-darabok sorából kiemelte a legismertebbeket, és áthelyezte őket 20. századi környezetbe.

Általuk Misima végre megtalálta a helyét nemcsak a japán shingekiben, hanem – amint az elkövetkező években, évtizedekben kiderült – a világ drámairodalmán belül is. Világszerte modern nó-játékai által vált legelőször és leginkább híressé. Rengeteg nyelvre lefordították őket, és számos bemutatót értek meg a világ legkülönbözőbb országaiban.

Külön kiemelendő, hogy a világ lexikonjaiban a „nó-dráma” -szócikknél szinte mindig megemlítik Misima munkásságát is, mint amely megújította a műfajt, tehát már a fogalom definiálásánál sem kerülhető meg a személye, munkássága oly nagymértékű hatást gyakorolt mind a japán, mind a világszínházra. Nyugaton nagyon sokan az ő modern nó-drámái révén hallottak először a klasszikus nóról, még jóval azelőtt, hogy e műfajt képviselő hagyományos társulatok sűrűbben kezdtek volna külföldön turnézni előadásaikkal.

József Jámbor: Yukio Mishima’s Modern Noh Plays

As we learn from the introduction of József Jámbor’s essay, Yukio Mishima wrote one of his most beautiful adaptations based on the Noh drama Hanjo. In the original Noh drama, a man returns to the city where, a year earlier, he exchanged fans with a geisha. After a long search, he finds his lost love wandering near the city, gone insane. Upon seeing her beloved, the girl’s madness fades. However, as Jámbor notes, Mishima’s 1955 reinterpretation, The Exchanged Fans, takes a turn different from happy end. In this version, the insane young woman, Hanako, seized and taken to Tokyo by Jitsuko, a lesbian painter, does not recognize her long-lost lover when he finally finds her. The image of her memories and the real image of the man have drifted apart in her soul. Hanako remains trapped in the past, while Yoshio is searching for her in the present. They can no longer exchange their fans. Yukio Mishima’s adaptation, which follows József Jámbor’s career-reflecting essay in full, will be staged at MITEM 2025 on 13 May, directed by Mattia Sebastian, a distinguished master of Japanese Noh theatre, co-director of SCOT, which is the theatre company founded by Tadashi Suzuki in Toga. He was involved in the Madách Project of the 2023 International Theatre Olympics, directing the Roman scene performed by Italian university students, as well as conducting a masterclass on the Suzuki Method for students of the University of Theatre and Film Arts (SZFE).

(2025. május 11.)