Az alábbi szöveg Verebes György kiállításának megnyitóján hangzott el a Nemzeti Színházban, 2025. március 23-án. Írta és elmondta Verebes Ernő, színházunk dramaturgja, a művész testvére. A kiállítás képei a Nemzeti Színház második és harmadik emeletén láthatók.
„Ülni és hallgatni akarok,
és hallani akarom,
amit az Isten bennem mond”
(84/85 Zsolt. 9)
„A játék és a szentség gondolata mindig átnyúlik egymásba.
Ugyanígy van ez a költői képszerűsítés és a hit fogalmaival is.”
(Johan Huizinga)
Képekről, szavakkal. Verebes György képeiről, ismerve kézmozdulatokat, eszmét, napszakot, éj-szakot, hogy mikor, s miként festhette ezeket a képeket.
Vajon a festő megfestő?
Tudás és sejtés nem eltérő, csak egymást kiegészítő fogalmak. A sejtést messze meghaladó sejtetés viszont már olyan tudást feltételez, mely mélyreható, magabiztos és egyértelmű. Eckhart mester szavait idézve: „Megpillantok valamit, ami értelmembe fénylik. Érzem jól, hogy ez valami, de hogy mi lehet, fel nem foghatom. Csak annyit sejtek, hogyha megragadhatnám, a teljes igazságot ismerném meg.” Ezt a fajta ismeretet, mely e képek létrehozása mögött is áll, az ábrázolás teszi egyértelművé, a sejtetés eszközeivel.
Ők, ezek a saját kezeik által alkotott, felszívódni vágyó szómák, vagyis testek, ezeken a festményeken, mint megszemélyesíthető tudatállapotok vannak jelen, létezésük paradox módon éppen hiányukból ered. Mert egy félisten térben elképzelhetetlen, szavakkal leírhatatlan. Ő ugyanis nem ismeri a hol és mikor fogalmát. Így nem tudhat minősíthető emberi tulajdonságokról sem, habár nagy ókori mesélők, legendáikban, igyekeztek különböző jellemvonásokkal felruházni őket. De ennek ellenére, ezek az antropomorf szellemek, lévén, hogy nem hajlandók velünk szembenézni, értékrendünk szereplőivé is csak közvetett módon válhatnak. A félistenek létezése egyrészt azért archetipikus, mert attól függetlenül, hogy számunkra idegenek, nagyon is állhatatosak, másrészt viszont azért, mert halálosan arisztokratikusak. Ők tehát, azon kívül, hogy mítoszok büszke tartozékai, jelen-intenzitások is, tudathatáraink elvámolatlan kincsei, a mai napig velünk élő Isten-királyok leszármazottai, akik saját kezeikkel festették meg saját arcukat, mielőtt saját arcaikkal elfordultak volna saját corpusuktól, meghagyván azt a teremtés teherhordozójának. Az a tér, ahol kezek és arcok között e homályba ágyazott testek lüktetnek, most úgy egészül ki a mi kíváncsi tekintetünk által, mintha saját valónkat néznénk egy képlékeny tükörben. S akkor egyszeriben, az izomrugók kioldásával megmozdul a törzs, táncolni kezd a világ terhét cipelő középszer, metaforává, a kimondatlanság testes csendjévé nemesül, és a bennünk fel-felbukkanó szellememlékek kézzelfogható jelenlétét idézi. (Mondhatnánk déja vu, de ez az érzet nem elégíti ki a közösségi szellem által egyetemesen megélt időt).
Vajon mivé is lettek ők, állandó távozással és állandó visszatéréssel megvert és megáldott alakok, mivé tette őket a történetük után születő történelem fémforgácsokból összetákolt installációja, mely akkor keletkezett, amikor az első tudatára ébredő ember felnyitotta a szemét és megállapította, hogy nem azt látja, ami van, hanem az van, amit lát. Így hát azzá lettek ők is, amivé lenniük kellett ahhoz, hogy most előttük állva, s egyszer talán visszaálmodva őket, ismeretlen önmagunkkal találkozzunk.
Verebes Ernő
Verebes György Munkácsy Mihály-díjas magyar festőművész, Magyarország érdemes művésze, zenész, a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője, a Magyar Festészet Napja Alapítvány elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. 1965. október 30-án született Zentán.
Verebes Ernő költő, drámaíró, dramaturg, zeneszerző. Munkásságát - egyebek között - a Magyar Színikritikusok, a Magyar Művészetért és Szenteleky Kornél Irodalmi Díjjal is elismerték. Zeneműveit a volt Jugoszlávia tagköztársaságaiban, Magyarországon, Ukrajnában, Olaszországban és Japánban adták elő. Színdarabokhoz írt zenéit több szerbiai és magyarországi, illetve kárpát-medencei színház felkérésére komponálta. 1962. február 5-én született Zentán.
(2025. március 24.)