Az 1909-es vígszínházi ősbemutató óta Molnár Ferenc Liliom című drámáját számtalanszor állították színre. A Nemzeti Színház előadásából megtudhatjuk, hogyan viszonyul egy mai fiatal ehhez a klasszikus szöveghez. Fejes Szabolcs, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendező hallgatója beszél arról, ami szerinte elavult, ami korszerű és ami örök a Liliomban.
A Liliomból született számtalan színházi előadás, 1945-ben Carousel címmel sikeres Broadway-musical készült, aminek hollywoodi filmváltozatát 1956-ban mutatták be. A rendezésre készülve elmerült a darab különböző feldolgozásaiban?
– Színházban kevés Liliom-előadást láttam, de a különböző értelmezésekről nagyon sokat elárul a díszlet, ezért sok színpadképet megnéztem. A különböző terek megmutatják, milyen világba helyezik a rendezők Liliom történetét. Meghagyják a korában a városligeti kikiáltó – vagy inkább csirkefogó – Liliom és a cselédlány, Juli szerelmét az eredeti körülmények között, aktualizálják vagy elemelik. Mivel kíváncsi voltam a különböző feldolgozásokra, megnéztem Babarczy László, Mundruczó Kornél, Bodó Viktor, ifjabb Vidnyánszky Attila és Michael Thalheimer előadásainak képeit. Sőt, nemrég Debrecenben csináltunk felolvasószínházat, és az egyik próbánkat beosztották abba a terembe, ahol Szabó K. István rendező próbálja a Liliomot, ezért láttam az ő makettjét is.
Mit árul el az ön által tervezett tér a mű értelmezéséről?
– A mi díszletünket Kondor Béla festményei ihlették. Az ő háborúról szóló képei különös és nyomasztó gépezeteket ábrázolnak, és erről jutott eszembe, hogy Liliom életének képeit is egy nagy életgépezetbe kell összegyúrni, ami ez a körhinta. Ez a gépezet folyamatosan pörög: egyszerre városligeti körhinta, otthon, vasúti töltés és a mennybéli szín. Ez utóbbi nem válik le a reális világunkról, hanem folyton velünk van.
Egy térben játszódik az élet és a másvilág?
– Molnár Ferenc mondataiból is arra következtethetünk, hogy a Liliomnak igenis lehetséges egy realista olvasattól eltérő értelmezése. Amikor például a ligeti körhinta üzemeltetője, Liliom „főnöke”, Muskátné elmondja, hogy új verklit vett, Liliom csak annyit mond: „Tudom. Ide hallatszik.” Ha szó szerint értjük ezt a párbeszédet, akkor képtelenség, amit Liliom állít, hiszen ő a szerelmével, Julival Zuglóban lakik, Muskátné körhintája pedig a Városligetben van. Nincs az a hangos verkli, ami Zuglóig hallatszik. Molnár ezzel azt üzeni, hogy a verkli Liliom fejében szól és költözhet akármilyen messze a körhintától, attól még a zene nem hallgat el.
A nincstelenek jellegzetes figurái voltak a századfordulónak. Ma korszerűek ezek a karakterek?
– A nincstelenségre nem kizárólag anyagi értelemben gondolok. Számomra a Liliom a felnőtté válás története, pontosabban annak képtelensége: amikor nincs jövőkép. Ez manapság szerintem meghatározó jelenség. Molnár Ferenc néhány szereplőt kifejezetten a munkájával azonosít: a Julit Liliom halála után feleségül venni készülő esztergályos nevét például nem is ismerjük. Aztán ott az orvos, a rendőr, a kapitány, a fogalmazó, a detektívek: velük szemben Liliomról annyit tudunk, hogy ő egyik sem. Nincs szakmája. A sok szorgalmas hangya között egyetlen tücsök ciripel. Húszévesen szórakoztató, elbűvölő fickó, elköteleződésre képtelen, mégis mindenki vele akar lógni, harminc évesen ugyanakkor ez az állapot már nem olyan szexi. Ekkor már sokkal vonzóbb az a Hugó, aki fiatalon leveleket hordott ki, majd eljut odáig, hogy nyit egy kávézót. Liliom ránézésre sokkal potensebb, férfiasabb, mint Hugó, de a férfi valódi erényei nem a külsőségekben vagy a nagyotmondásban méretnek meg, hanem a felelősségvállalásra való képességben. Egy fiúból úgy lesz férfi, hogy először megtanul felelősséget vállalni magáért, utána megtanul felelősséget vállalni a társáért, majd a szűk családjáért, a tág családjáért, és a kivételesen erős férfiak pedig másokért, és mások családjaiért is képesek erre. Ezek azok a lépcsőfokok, amikre Liliom sosem volt képes fellépni, és azért nem tudott a gyermekének igazi apjává válni, mert ő maga is egy nagy gyerek maradt egész életében.
Molnár darabjában Liliom a másvilágról visszatér egykori élete helyszínére.
– Ez valamiféle küszöbállapot. Molnár Ferenc 1907-ben a Pesti Naplóban írta meg először a vásári kikiáltó és a cselédlány szerelmének történetét: Az altató mese című tárcanovellában jobban kifejtette ezt a köztes teret élet és halál között, ahová Liliom jut a halála után. Ahogy Ficsur mondja: „Mer a másik világon csupa igazság van. Ahol pedig igazság van, ott csak köll kapitánynak lenni.” Mintha a túlvilág egész életükben jelen volna: folyamatosan készülnek róluk a jegyzőkönyvek, amelyek mind előkerülnek a nagy „felkérdezés” órájában.
Negyedéves színiegyetemi hallgatóként milyen a Nemzeti Színházban bemutatkozni?
– Nagyon megtisztelő, és persze nagy kihívás. Sokat segít, hogy már egy éve megtudtam, hogy a Liliomot rendezhetem, s így volt időm felkészülni. Szalánczi Ágota dramaturggal – ugyancsak a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatójával – dolgoztuk ki a végleges szövegkönyvet. A színészek kíváncsian álltak hozzám, és láthatóan érzik, hogy nagyban számítok rájuk a karakterek építésében. Belőlük, a személyiségükből és a meglátásaikból alakulnak ki a szerepek. Ez az előadás nem attól fog működni, hogy én milyen frenetikus rendezői világot teremtek köréjük, hanem attól, ha Liliom és Juli őszintén egymás szemébe tud nézni…
L. Gy.
(2025. március 17.)