Amitől még a mesemondó is elnémul…

A Nemzeti Színház mindig úton lévő társulati tagja, Berecz András novemberben vehette át – hét alkotó társaságában – a Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémiától (MMA). Ebből az alkalomból kérdeztük advent idején a távoli, mesés útjáról hazatérő ének- és mesemondót, miket tapasztalt a tengerentúlon, és meddig tart a hazatérés egy olyan embernek, aki minden bokor tövénél mesébe botlik.

Szerényen ének- és mesemondónak tartja magát, csak a magunkfajta újságírók tették hozzá mindig: Kossuth-díjas. Mostantól pedig a Nemzet Művésze címet is feltüntetjük...

– Azért tartom ének- és mesemondónak magam, mert például a műfordítást is énekesként űzöm, és filmezni, fotózni, írni is mesemondóként szoktam. A világhálón voltam én már „álomszövő” is. Ennél nagyobb bajom persze sose legyen!

A titulus indoklásában a nemzetért tett szolgálatot emelik ki. Hogyan szolgálja a mese és a népdal a nemzetet?

– Erre a súlyos kérdésre nem könnyű a válasz, de próbálom. Bajban, vészben látszik tán legtisztábban, hogy ki kicsoda, s hogy mi mit ér. Azt hiszem, Sztálin elvtárs válaszolta meg félreérthetetlenül, amikor „kis” népek – a puszta létükkel – nagyszabású terveit akadályozni merészelték. Gondolt egyet, vagonra tette őket, irány Szibéria! És legeslegelőször is kiket közülük? Az énekes mesemondókat. A vezér tudta, hogy jó magaslati pontról nagy területet meg lehet szállni, sok embert sarokba szorítani, de azt is tudta, hogy második lépcsőben a lelkét kell elfoglalni. Szellemét homályba borítani, önbecsülését, gerincét megtörni. Régies szerkezetű társadalmakban a nép lelke az énekes mesemondó. Ő a közös emlékezet, vigasztal, bátorít, ő tudja, hogyan s mit gondoltak az elődök a világról, saját magukról, bennük lakik a nép méltósága, emlékezete. Veszélyesek, mert tudományuk akadályozza a szolgává válás folyamatát. Ha nem tudják is.

De hogyan szolgálja népét a mesemondó?

– Ha sokat és sokfelé énekel, mesél, és gyűjt, igazi kíváncsisággal, amíg csak szuszog s meg nem süketül. Nagy ajándéka lesz az a hála, ami ráborul. Dzsambul Dzsabaj kazah költő, aki 1846-ban született és kishíján száz évet élt, azt mondta: minden akin – így nevezik népének énekmondóit –, amelyik széltében-hosszában megjárta a pusztákat és rongyos kunyhótól díszes jurtáig mindenütt dalolt már, és még a többiek búját-örömét is meg tudta hallgatni, az „a maga araszával méri meg hazáját”. Addigra meséi, dalai, már nem csak az ő tulajdona, hanem egy egész népé. Ő így tud szolgálni. Érdemelném-e az akin nevet, nem tudom, de majd negyven éve én is úton vagyok, gyűjtök, kérdezek hegyen-völgyön, kaszálón, mesélek, dalolok söntéstől szószékig, ovitól színházig mindenütt… és az MMA erre a szép kitüntetésre érdemesnek tartott. Köszönet!

Az utóbbi időben járt Kanadában és New Yorkban is, ahol Berecz István táncművész-koreográfussal tartottak „Apja-fia” előadást. Milyen élményekkel tértek haza?

– Sokkal és szépekkel. Torontóba a magyar református gyülekezet lelki pásztora, Vas Zoltán hívott meg. Egyik szép történetnek ott jártam végére. Egy kitűnő zenész barátom, aki Torontóban született, hazaköltözött Magyarországra. Ő a világ legkedvesebb kidobó legénye amúgy, amellett megtanulta a hegedűkészítést is, mesterfokon. Egyszer meghallotta, hogy a régi torontói magyar templomot, ahova annak idején járt, le kell bontani, mert már a gyülekezet nem tudja fizetni az adót, s tán a környék is kezdett veszélyes lenni… kapta magát, idehazulról odahaza repült. Hát épp a bontásnak fogtak neki! Végigjárta pincétől padlásig a bontásra ítélt, kedves templomot, és egyszer csak a szeme megakadt egy lépcsőn. Azon a lépcsőn, amin gyermekként mászkált, s gurult le egy párszor. Ami a gyülekezet cipőjéről a port, sarat fogta fel, hólét nyelte el, s amit még a nagyszülők is tapostak. A bontók segítségével szépen felszedte, repülőn haza hozta, idehaza hozta, mert meglátta-hallotta benne a hegedűt. Mikor lecsiszolta, budapesti műhelyébe beköltözött a régi, kedves templom illata. Na és ebből a templomillatú kanadai juharból készített egy híres mesterhegedűt. Annyira jól sikerült, hogy a kiváló hegedűművész, Kelemen Barnabás mutatta be. Ez a bemutató egyébként Torontóban, az új magyar templomban volt. Faragó Thököly Márton, ez a teljes neve lépcsőfaragó barátunknak, odaajándékozta a hangszert a torontói magyar református gyülekezetnek. Arrafelé ezen a hegedűn szólalnak meg ma is a zsoltárok. Én is énekelhettem vele.

New Yorkból is hozott egy történetet?

– Ott István fiam volt a vezető, én csak a sarkában voltam. Gyermekkorában én mondtam, gyere már, kisfiam, most pedig ő, hogy egy kicsit szedd a lábad, édesapa! Az egyik idegenvezetés alkalmával betértünk a Brooklyn híd alatti, igazi New York-i olasz étterembe, faljunk valamit. A csinos, olaszos kis helység Old Fulton névre hallgat. Leültem egy széparcú nő fényképe alá, István szemben. Kértünk először is egy kis olasz bort. Néztük közben, hogy mit néznek rajtunk azok a sötétebbecske micisapkás bajuszkirályok ott a sarokban. Mondom Pityunak, ezek – drága Istvánkám, ne nézz oda! – ha nem egyéb, délolaszok. Már jön is az egyik, kérdi angolul, kik s mik vagyunk. Magyarok, mondtuk mi, hát nem látszik rajtunk?! Dehogynem – azt mondja, hallatszik is! De tudja-e a kedves szomjas apuka, hogy ki alatt ücsörög? Nem én, de talán Pityu, bemutatom szépen, ő a csopivezető. Hát az az igazság, hogy Pityu se tudta. Na azt mondja a micisapkás, hogy az ott a fejem felett Albánia magyar származású királynéja, Apponyi Géraldine, és hogy mi, albánok rajongva szeretjük őt! Fény derült a titokra, a New York-i Old Fulton olasz éttermecskének albán a tulajdonosa.

Nagyszerű lehet, amikor az apa a fiával együtt lép fel.

– Sőt, a fiaival, van egy bővebb „apja-fia” műsor is, amikor Misi zongorázik és Marci is velünk énekel. Azt pedig talán fel se fogom, hogy a mai világban egy fiú – mint István – könnyedén belé áll az apja nyomába, és azon jól essék neki elindulni. Egyébként igen messzire. És szabadon. Istvánnal, mint mindig, most is erősnek éreztem magam. Amit én nem tudok elénekelni, mesélni, ő elfurulyázza, eltáncolja. Pont úgy, ahogy én szeretem. Ketten négy műfajban ugyanazt ünnepeljük. Azt, hogy sáros utak végén eredetiséggel találkoztunk. A magyar műveltség aranyfedezetével New Yorkban gondoskodtunk róla, hogy az amerikai közönség is megsejtse mindezt. Az volt a célunk, hogy ők is érzékeljék, milyen véresen komoly nekünk a játék, s hogy eszményképünk a tréfába csomagolt okosság, a szabadság, mely szabályokkal is könnyedén fel tudja vértezni magát. Ez úgy tűnik, szinte rendező elve a hagyományos magyar műveltségnek, akár farag, hímez, akár táncol, énekel. Lettek hamar még jamaicai, brazil barátaink is!

Tavaly ugyancsak adventben beszélgethettünk, és akkor számolt be szenvedélyes munkájáról: magyar meséket fordítanak japán nyelvre Watanabe Kaoru egyetemi oktatóval. Ennek az „átültetési” munkának a gyümölcse érett be a nemrég bemutatott Teaszertartás/Angyalfütty című előadásra?

– Igen, igazi jó ízletes gyümölcs volt. Tatekawa Shinohara rakugo mesemondóval könnyű volt a párbeszéd. Hajlékony eszű, derűs ember, kiváló előadó. Több felejthetetlen pillanat közt most hirtelen az jut eszembe, mikor Oshima Kimie, rakugo mesekutató, aki az előadást követő beszélgetést vezette, kérdezte tőlem, miben látom a mese erejét? Elmondtam, többek közt abban, hogy előadás után, mikor fáradt vagyok és hazaszaladni volna kedvem, sokan körbe vesznek, és bajaikat örömeiket, belső tusakodásaikat tárják fel, s szinte tőlem várják a megoldást, a feloldozást, olykor hajnalokig… Régi megfigyelésem, hogy a mese kulcskarika, sokak titkos szekrénykéjét nyitogatja. Valószínű, hogy nem énnekem mondják, engem nem is ismernek, hanem – a mesének. A zárkózott, de szíven talált ember olykor hihetetlen mélységben megnyílik. Ilyenkor szinte tapintom a mese erejét. Sokszor el is gyengülök ezekben a helyzetekben, de nem akarok híres művész lenni, aki csömört kap s menekül az emberektől. Hát ez volna tán mesterségem legszebb ajándéka! Tatekawa meghallgatott figyelmesen, s vagy fél óra múlva, mintegy mellékesen, mondott egy mesét. Volt egy ember, aki cseresznyét evett, s hogy a magját is lenyelte, hát cseresznyefa nőtt ki a fejéből. Virágozni kezdett. Jöttek csodálni az emberek, egyre többen. Letelepedtek alá, muzsikáltak, énekelgettek alatta, rajongva vették körbe. A fickó evvel annyira jól lakott, hogy a virágzó cseresznyefát kitépte a fejéből. Erre az egek megnyíltak, a felhők összeszaladtak, megindult a zápor. A cseresznyefa helyébe tó keletkezett. Arra jött egy horgász. Sikeres napja volt. Na, az már hozott öt másikat, az öt pedig huszat, mindenki odajött horgászni, mert a tó rakva volt hallal. A komának elege lett, felszökött, és a saját feje búbján csillogó tóba belé vetette magát. Azóta se látták. Ez a rakugo mese olyan messzire elvitt, hogy abba most nem is érdemes belekezdeni. Ízelítőnek megjárja. Ha a mesemondó az, aki magot eszik és virágzó cseresznyefát növeszt az emberek örömére, akkor itt pompás utalás hangzott el.

Mi ez a rakugo műfaj?

– Vagy három éve fedeztem fel a műfajt. Az Isten bolondja műsoromhoz keresgéltem világirodalmi párhuzamokat, úgy bukkantam rá. A 9. század körül buddhista szerzetesek eltűnődtek, hogy hogyan lehetne a szent szövegeket széles rétegekkel megismertetni. Azt sütötték ki, hogy humorral. Feltalálták a rakugo műfajt, mely ma is él és virágzik. A 12. században egy kódexben már a tapasztalatokat is összefoglalják. Régen arról csak álmodni mertem, hogy Magyarországra hívhassak rakugo mestereket, most pedig megvalósult. Sőt, a Károlyi Gáspár Református Egyetemen a diákok már tanultak is róla! Előadták a maguk rakugo meséit. Elmentem, ezt is megnéztem.

A sok utazás után mit jelent önnek a hazatérés?

– Újra ismerkedek a családommal. Ők is meg-megcsudálnak. Hozom a történeteket, és faggatom az itthoni újakat. A gyerekeké mindig felvidámít. Tekla unokám azt mondta, hogy szeret egy fiúcskát az oviban. Azt mondja „ő a legrosszabb”. De hát miért pont őt? „Mert azt súgta nekem: Teki, nekem egy dinó nőtt ki a fejemből.” És te? Te erre mit mondtál neki? „Azt, hogy jobb, ha dinó nő ki a fejedből, mint ha csiga az orrodból.” Teki az, aki az óvoda fölszentelésekor elbújt a szekrény mögé, mert „most még nem akar szent lenni”. Ilyen nyelvi emlékekkel vértezem fel magam, s kuncogok is rajtuk eleget, mikor úton vagyok, s magányban. Misi fiam zongorája egyre inkább az unokáké is. Zsombor nemsoká a fényes pedált fogja nyalni-falni, mindig ezzel kezdik! Botond már a pedáltartót kínozza, „motojos fűjésszel szejeli”. Tekla Misi ölében ülve próbálgatja a billentyűket, Hanga pedig hegedülni kezdett, neki a zongora már kísérő hangszer. Szóval ez a zongora létra is. Jön, kapaszkodik fel az ifjúság rajta. A mesemondó… az „álomszövő” pedig elnémul, mikor nézheti ezt a forgatagot. Azontúl, hogy családomnak örülhetek, kedves hegyvidékemhez, roskadásig megrakott asztalomhoz is oda-odaülök, félbe hagyott munkáimba bújhatok, egymásra pakolt nyitott könyveimbe belé szippanthatok. Megjegyzem, hátizsákos gyalogbéka vagyok és ez is frissen tart.

Sokat filmezi közvetlen környezetét, állat- és növényvilágot a városban, város peremén. Miért?

– Igen, esténként a Rákos-patak mellett nyargalok, lopakodok. Múltkor a késő esti csendben két vidrát láttam, sajnos filmre nem tudtam őket rögzíteni. A Szilas-patakban egy komolyabb méretű folyami rákot kaptam lencsevégre. A hódokra már picit kezdek haragudni, annyi kedves fámat kidöntötték a Népszigeten. Nagyon érdekel a vadállatok kényszerű közeledése az emberhez, a városhoz. Nem csak a hargitai medvéké, hanem a kabócáké, gémeké… A szürke gém be szokott az utcánkba is repülni. Háztetőkről vizsgálja a zuglói életet. A varjakat ez nagyon bosszantja. Ők mindig észreveszik, az emberek nemigen. Szépen, lomhán szokott magasba emelkedni, mikor megunja a károgást.

Az egyik ilyen természetből ellesett pillanatot be is építette a Fel a medvére, a fa nem játék című műsorába.

– Beépítés után kiáltott. Ebben a műsoromban úgyis mindent kifordítok a bőréből, visszásan viselkedik benne minden, s mindenki. Ez a bizonyos pillanat az volt, mikor egy szitakötőpár vagy fél méterre tőlem leszállt egy hatalmas béka feje búbjára. Szülőszobának nézték. A szitakötők az apukás szülést pártolják, ott van a hím a petelerakásnál is, fogja az asszonyt! Persze a nyakánál. Biztos ott szereti. Na. Leszálltak a béka fejire! Hát egyszer csak a nőstény szitakötő a tojócsövét rágörbíti a béka szájára! Pokol kapuja! Éber oroszlán bajsza! A béka nem sokat csodálkozott ám ezen a bódult bandán. Hamm, bekapta őket! Ez volt a valóság, amit az objektív rögzített. Igen, de megkértem Baranyai Ádám barátomat, a Nemzeti Színház videósát, hogy segítsen ennek a tócsabeli esetnek a meseváltozatát elkészíteni, játsszuk le visszafelé! És a mese – szegény szitakötőcsemeték helyébe – íme, megszületett: egy csóktalan béka boldog szerelmespárt lehelt erre a boldogtalan világra, a saját feje búbjára!

Adventben mutatta be a Betlehemi pásztortánc című műsorát, amelynek főszereplője a Megváltó Jézus.

– Talán inkább a Megváltó gyermek Jézust ünneplő pásztorok a főszereplők. Az én bolondos felemnek jobb, ha szentségeknek csak a küszöbéig gyúródik el. Onnantól már nem érvényes a tótágas, ez az ő határa. Tehát a betlehemi pásztorok, s köztük is leginkább Csintalan itt a főhős. Ő az, aki betlehemes játékaink szerint üres kézzel érkezik az Istengyermek elé. Figyelemfelkeltő, nem rögtön érthető figura. Van előzménye a világirodalomban. Pindarosz, mikor két és félezer évvel ezelőtt hóna alatt lantjával Delphoiba ment, kérdezték tőle, hogy hogy merészel ajándék nélkül Apolló oltára elé állani. Nyugalom, gyerekek, ne kínozzátok magatokat, majd lesz valahogy. Na, ő olyan szép himnuszt rögtönzött Apolló oltáránál, hogy a papok rögtön be is tessékelték, az ajándékhozók legnagyobb ámulatára maguk közé fogadták őt. Megüdvözülve, mintegy az angyalkarban foglalhatott helyet. A mi üres kezű, „tiszteletlen” Csintalan pásztorunk is, mikor rákerült a sor, az alvó kisdednek, ripsz-ropsz egy jó pásztortáncot járt el. Alig tudták megfékezni. Áldozati tánc ez a javából, csak szemérmesen. Tánc a Megváltónak. A színpadon Appelshoffer Janié volt ez a hálás szerep, ifj. Szerényi Béla furulyaszavára, a kis betlehemi jászol előtt.

A betlehemi pásztorjátékok egyik fő motívuma az ajándékozás. Berecz András szerint mi az ajándék lényege?

– Azt hiszem, a gondoskodás. Az, hogy figyellek, segítelek, jóban-rosszban, mert tisztellek, szükségem van rád, szeretlek. Az ajándék nyugalmas békeidőben ugyanaz, mint nehézség, háborúság, szenvedés idején, vagy csak egyszerűen hosszú úton – a segítségnyújtás. Nem állnak messze egymástól. Magasba emeli azt, aki kapja s tán még inkább azt, aki adja. Ünnepek fénypontja tud lenni, ha nem borítja el azt.

Lukácsy György

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2024. december 17.)