Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800

JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA: 
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.

Vissza a hírekhez

Útravaló - Pozsgai Zsolt búcsúztatója Dózsa László ravatalánál

ÚTRAVALÓ

Pozsgai Zsolt búcsúztatója

Elhangzott Dózsa László temetésén 2024. január 12-én, a Fiumei úti sírkert ravatalozójában

 

 

Megint ellovagol itt előttünk egy újabb huszár a nyolcvanból. Kiválik a csapatból, és eltűnik az átlátszó időben. Ráadásul most már a parancsnok. Gyönyörű huszártiszti ruhában, érdemrendekkel a mellén. Így váltott irányt egy másik cél felé a szabadságharcos alakulatból Madaras József, Juhász Jácint, Oszter Sándor, Csikos Gábor, Szabó Sándor, Polgár Géza. És még itt vannak velünk, maradjanak is sokáig Tordy Géza, Cserhalmi György, Lőte Attila, Mécs Károly. És én most nem elsősorban Sára Sándor filmjéről beszélek, hanem egy korszakról és értékrendszerről. A magyar színház és a filmművészet olyan huszárairól, akik mindig teljes harckészültségben védték az emberi és művészeti értékeket. Akiknek személye egyet jelent az emberi és szakmai minőséggel egy olyan világban, amikor ez már egyre kevésbé fontos. De egyre csak hajtják a lovat, időnként kiválik közülük valaki, mint most Tuci, de a többiek robognak tovább, amíg csak lehet. Micsoda névsor ez, gondoljunk bele egy kicsit.

Ócska közhely lenne most azt mondani, hogy odaát újra összeállnak, bevárják egymást az égben vágtatók. Nem várják be. Nincs ilyen. Ők színészek. Szerepet játszottak és játszanak. Őszintén, hittel, teljes szakmai alázattal. Magánemberként különbözők: a hivatás és a magánélet között vergődő, botrányos alakok, vagy életük végéig csendes kapcsolatokban élők, magányosak, vagy harsányak. Színészek. Játszanak. A színpadon, a filmben - és a magánéletükben. Nem tudják a kettőt elválasztani, nem is lehet.

Minden játék.

A „játszó ember”, a „homo ludens” egy külön fajta. Arra született, hogy másokat játékra kényszerítsen, hogy a játék örömében elfelejtsék tragédiáikat, bajaikat, vagy mindez kis időre elviselhető legyen. És amíg a színész személyisége, szakmai alázata, elhivatottsága volt a fontos a színházi és filmes életben, ez a gyógyító küldetés meg is valósult. Ma fogytán van a gyógyszer, talán ezért is tart ott a világ, ahol tart.

Elnézést kérek mindenkitől, de Tucira nem tudok szomorúan gondolni. Nem gondolom, hogy a sírra kellene vetnie magát itt bárkinek is, és sikoltozva tépni a földet. Minden, ami vele kapcsolatos emlékem a színházban, vagy a magánéletben mosolyogni, nevetni késztet. Gondoskodott róla. Ráadásul barátunk nem váratlan tragédia következtében irányította más útra a lovát, elfogyott, mint a gyertya. Végig égett. Sokuknak ez nem adatott meg. Ha elfújja a lángot valaki vagy valami, még amikor éghetett volna, az gyász, tragédia – de ez a gyertya végig világított, és amikor a végére ért szép csendben kialudt. A fény halála előtti percekben ugyanolyan ragyogással égve, mint amikor meggyújtották.

Amikor- sajnos egyre többször – barátaink ravatalánál állunk úgy teszünk, hogy ez egy kivételes alkalom, mintha az emberi élet amúgy végtelen lenne, mi pedig csodálkozunk. Ez nem kivételes alkalom. Természetes, mint a születés. És érthetetlen, mint maga az élet, és maga a létezés. Ráadásul nem jöttek még vissza onnan, fogalmunk sincs, hol van, és hova leszünk mi. És amíg nem tudjuk, addig jó nekünk.

Nem tudom pátosszal, szomorkodva felidézni Tucit. Időnként meglátogattam ott, ahol a legutóbbi időszakát töltötte, egy olyan gondozóhelyen, ahol gyönyörű kert, elkötelezett nővérek, orvosok dolgoztak. És valahányszor megjelentem, és megkérdeztem valamelyik hölgyet, alszik-e, zavarhatom-e – az első reakció a mosoly volt, a kuncogás. Mit művelsz te itt a nőkkel, vén gazember?! Bemegyek a szobájába, ott masszírozza épp a vállát egy asszony, aki hangosan nevet a nagybeteg színész élcelődésein, bókjain. És Tuci cinkosan kacsintott egyet felém. Mindenki, akit kérdeztem róla, elmosolyodott. Ilyen volt egész életében. Késdobáló artista édesanyjáról éppen olyan szórakoztatóan tudott mesélni, mint valamelyik ifjúkori kalandjáról. A gondozó ház központi kertjébe kiültünk, és mivel nem nagyon hallott, üvöltöztünk. Így üvöltözte el legutóbb egyik korabeli csínytevését egy ismert színésznővel, én is üvöltözve válaszolgattam, vagy kérdeztem, békésen üvöltöztünk ott fél óráig, közben az ablakokban megjelentek a sorstársak, az udvar szélén a nővérek, takarítónők. Hallgatták, és kacagtak. Megalakult egy alkalmi színház.

Komédiás telepen született a népligetben, így hívták azt a pár házat, az artisták lakóhelyét. És ez a „komédiás” szó rajta is ragadt. Nem, nem a bohóc, az egészen más. Önmagát szerette bohócnak beállítani olykor, de ez tévedés.

Komédiás, akinek egész életében ott él örök házasságban a tragédia és a komédia. Minden tragikus élethelyzetében van komédia, és fordítva. „Van egy vasdarab a koponyámban, és időnként megfordul” mesélte, és dőltünk a nevetéstől. Komolyan lehet venni olyan embert, aki a Balettintézetben levelezőn érettségizik le? Levelezőn balett? Milyen lehet az? Vagy amikor azt mesélte, nagyon rossz kisfiú volt, édesanyja rendszeresen verte, és ha elfáradt a verésben, megkérte valamelyik szomszédot, verje tovább a gyereket. Kacagtunk, pedig ha ez valóságos, igazi tragédia lapul a mélyben.

Ilyen egy igazi komédiás. Mi dolgozhattunk együtt a Madáchban, rendezhettem, szenzációs személyiséget kölcsönzött egy darabomban a szereplőnek. Az egyik főpróba előtt komolyan félrehívott. Kérlek, életbe vágó telefont várok, nagy a gond, ugye nem baj, ha a színpadon felveszem egy kis időre? Persze, Tuci, ez természetes, mondtam részvéttel. Majd eljött a csörgés, felvette: „ És milyen évjárat? Hány kilométer van benne?” mert hogy közben autókereskedő is volt. A Madách komoly színésze ott trónolt az autópiacon a standján, mint királya a használt autóknak, és ünnepeltette magát a néppel. Komédiás. Vannak „tragédiás” színészek is, akik félreértik a szakmát, és egy-egy szerepbe, vagy szakmai csalódásba képesek belehalni. Pedig az egész játék. Komoly játék, gyönyörű játék, de játék. Azt hiszem Tuci előbb lőtte volna főbe magát, ha régebben kudarcot vall egy szerelmi együttlét során, mintha megbukik egy színházi előadásban. És így is van ez jól. Nem kell belehalni a színházba, a maiba meg különösen nem.

„A muzsikusnak szívből van a lelke” énekelte egyszer Újpesten, le kellett állítani: dalból, Tuci, dalból, nem szívből. Nem mindegy? Kérdezte, és igaza volt. Neki szívből volt a lelke. Sok mindent lehet mondani erre a csibészre, de azt, hogy ne szerette volna végletekig feleségeit, fiait, unokáit, valódi barátait – ezt eddig nem cáfolta senki. Hogy ne imádta volna a családot, a nőt, a gyermeket, akár sajátja, akár nevelt gyermeke, azt nem lehet mondani. Amikor a családról üvöltöztünk a gondozóházban, és könnyek törtek elő, azok nem színészi könnyek, azok valódiák voltak. A hála és boldogság könnyei.

Azokban a szerepekben, amelyekben én láttam, valódi nagy betűs színészt láttam. A Nemzetiben, a Madáchban, vagy Újpesten , ahol megadták neki nagyszerű emberek a lehetőséget, hogy azt a színházi stílust, amit már máshol nem talált meg, ott megvalósíthassa. Hála, és köszönet nekik.

Nem mindenki volt ilyen szerencsés. A Madáchban együtt lehettünk, amikor kiderült: a veretes, színészt próbáló prózai színháznak vége, jön a kereskedelmi színház. Sok kiváló színésznek tört ketté a pályája. Próbálták máshol folytatni, vándor társulatokat alapítottak, tanítani igyekeztek valahol, vagy otthagyták a pályát. Tuci a társaival kétségbeesetten kereste a lehetőséget az értékek átmentésére. Tudom, mert vele voltam akkor is.

És láttam csillogni a szemét, amikor fiát nézte a színpadon. Vele örülhettem, amikor zokogva a boldogságtól közölte, unokája született. Láttam a boldogságát, amikor a Kegyelmes Úristen megadta neki ajándékként a házasságot Gabival, úgy mesélt két nevelt lányáról, úgy mutatta a családi fényképeket, mint egy rajongó kamasz. Az is maradt. A komédiás, aki a legkomolyabb helyzetekben egyszer csak váratlanul megemeli a „pepijét”, a hiúságból hordott fejbúb-parókáját és megint szakadni kell a nevetéstől. Úgy hívták a nevelt lányai „Tyúkapó”, és ebből is látszik, mindig a gyermek fogalmaz a legpontosabban. Nincs ennél pontosabb szókép erről az időszakról.

Olykor a betegség is - egy élet utolsó szakaszában – Égi ajándék. Elriasztja magától a látogatókat. „Jobb is már neki” mondjuk. „Nem bírok már bemenni hozzá, és látni” mondja más. És a maguk szempontjából igazuk van. De én ezt nem éreztem. Valahányszor az ágya fölé hajoltam, és láttam az örömét, hogy jöttem - és hangosan adomáztunk a folyosón – ugyanazt a Tucit láttam mindig. Pedig ő is, én is tudtuk, hogy lélekben már csomagol.

Én az elmúlás természetes szépségét láttam rajta. Mert az elmúlásban is van szépség. Igaz, fájdalmas, megrendítő szépség.

Tudtam egyszer eljön a búcsú. Kezet fogtunk, elindultam a lépcső felé, utánam szólt. Oda csoszogott, és a kezét nyújtotta még egyszer. Nagyon komolyan, szépen, könnyek, érzékenység nélkül. Kemény, férfias kézszorítás. Itt volt a vége.

Tyúkapó, színész, szeretett és szerető ember – fogalmunk sincs hova mentél.

De akárhova is mentél– nem menekülhetsz önmagadtól, megmaradsz örök Komédiásnak.

Bennünk egészen biztosan.

Dózsa László  ::  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

2023. december 18
Meghalt Dózsa László

(2024. január 14.)