„Blaskó nemcsak a szavak által, de egész testével, mozdulatainak hol súlyával, hol könnyedségével jeleníti meg Peer kusza életének mozzanatait. Nők, kalandok, csalás és tréfa, hazugság és megbánás… Ki volt Peer? Hol van és hol volt Peer? Gomböntő miért vádolja önmaga iránti hűtlenséggel? Van-e idő megtalálni önmagát? Milyen volt a manóság, az élet…? Ahogy a hangokra figyel, ahogy meglepett és boldog Solvejg feltűnésekor vagy ahogy eltaszítja a futó szerelem árát számonkérőt, ahogy új utakra indul, hajóra száll, viharba kerül, egy monstre előadást varázsol elénk, sok szereplővel, impozáns díszletek között, pedig csak egymaga van a különböző találkozásokat megjelenítő partnerével. A színház csodáját látjuk, pontosabban lényegét, pusztán a gesztus, a hang, az átélés embert, életet, történetet teremtő erejét, a képzeletünket felgyújtó varázslatot. Blaskó hangszínei, melyek mintha Ibsen ihletett, költői állapotából fakadnának, már-már a zeneiség hatását keltik…”
(2023. október 13.)