„A művészet visszavezet a valósághoz” – interjú Declan Donnellannel és Nick Ormeroddal

Mitől aktuális a barokk spanyol dráma klasszikusa? Mi a különbség a film és a színház között? Miben rejlik a színházi olimpia sajátossága – ezekről is kérdeztük a MITEM-re Madridból érkező Az élet álom című előadás brit alkotóit. Declan Donnellan rendező és Nick Ormerod díszlet- és jelmeztervező legújabb előadása arról is szól, hogy vajon különbséget tudunk-e tenni álom és valóság között?

– Annak ellenére, hogy rokon művészeti ágként emlegetjük őket, kevés rendező tud kiteljesedni a film és a színház világában is. Milyen hatásra kalandoztak először a mozi világába?

Declan Donnellan: Mindig is izgatott bennünket a film világa, 1992-ben készítettük el a The Big Fish című rövidfilmünket. A mozi világához egy felkérésre fordultunk. Guy de Maupassant Bel Ami című regényének filmadaptációjával bíztak meg minket, de mire mi csatlakoztunk a produkcióhoz, az már jól elő volt készítve, hiszen a forgatókönyv és a forgatás körülményei már biztosítottak voltak. Ez számunkra nagy könnyebbséget jelentett, hiszen egy film előkészületei általában másfél évet vesznek igénybe. A filmünkben Budapest játszotta Párizst, és bár a forgatás alatt nem volt módunk megnézni a magyar fővárost, ismerjük, hiszen jó néhány alkalommal jártunk már Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor rendező barátaink meghívására Magyarországon.

– Elsősorban a színészi játékról beszélünk, amikor a két műfajt hasonlítjuk össze. Mi a legfontosabb különbség színházi és filmnyelv között?

DD: Utálom felnagyítani ezt a különbséget, mert az eltérések ellenére mindkét műfajnak ugyanaz a lényege: a megelevenítés. Ez az azonosság sokkal fontosabb, mint a film és a színház sajátosságaiból fakadó apróságok.

– A nemrég magyarul is megjelent Színész és célpont című könyvében olyan könnyed stílusban fogalmaz a színészetről, mintha egy színész írna régi tapasztalatairól a naplójában. Több évtizedes megfigyeléseinek eredményét olvashatjuk a könyvben, vagy megjelenés előtt beszélgetett színészekkel?

DD: Kizárólag a saját megfigyeléseimre támaszkodtam. Egy darab színpadra állítása helyett jóval inkább arról szól, hogy miben rejlik a színészi játék varázsa. Rendezőként bizonyos értelemben felelősséggel tartozunk a színészeink iránt, és ezért nem kerülhetjük meg a színészi játékkal kapcsolatos kérdések átgondolását. A színész időről időre segítségre szorul, és meg kell próbálni megtalálni ennek a módját. Már csak azért is kell az alakításon és a színészi feladaton gondolkoznunk rendezőként, mert adódhat úgy, hogy a színészen a közös játék segíthet egy adott pillanatban. Azt hiszem, minden emberi lény színész. Ahogyan idősebbek leszünk, ez csak egyre jobban fejlődik. Ez az egyik legnagyobb felfedezés az életünkben, és Shakespeare meglehetősen fiatalon megragadta ezt. Calderonra és a művére utalva: az élet szerintem nem álom! Az egyetlen elérhető „működési mód”, ha az életünket az alakítás irányítja. Ez nem azt jelenti, hogy az életben hazudunk, ahogyan a színészi alakítás sem hazugság! Az édesanyánktól úgy tanulunk, hogy utánozni kezdjük, hogyan is kell élni, a hangját, a mozdulatait, a játékait. Ha elsajátítjuk a szabályokat, „színpadra állhatunk”. Veszélyesnek tartom az igazmondás és a színészi játék közötti szembeállítást. Hazudni nem jó dolog, de az alakítás az emberi létezésünkből fakad.

– Decemberben volt Calderon drámájának, Az élet álomnak a nagy sikert hozó bemutatója Madridban. Ez az előadás látható majd a Színházi Olimpián. Hogyan esik egy brit alkotópáros választása egy klasszikus spanyol drámára?

Nick Ormerod: Amikor kiválasztunk egy darabot, nem azért tesszük, mert van egy koncepciónk, és tudjuk, hogyan is fogjuk színpadra állítani. Ebben az értelemben nem intellektuális koncepcióval közelítünk a munkánkhoz. Azért választunk ki egy-egy szöveget, mert szeretjük, s mert van egy előérzetünk vele kapcsolatban. A 17. századi Calderon drámájának gazdagsága és titka lassan enged közelebb magához. Ezzel együtt annyit már előre tudhattunk, hogy ezzel a szöveggel nem vállalunk nagy kockázatot, hiszen ez Calderon legtöbbet játszott darabja Angliában, mondhatjuk, hogy a spanyol Hamlet. Vagyis bátran támaszkodhattunk rá. Tele van meglepetésekkel. Azt hiszem, ez a darabválasztásunk kulcsa: olyan szövegekkel szeretünk foglalkozni, amelyektől azt reméljük, hogy meglepnek bennünket.

– A darab főhőse Segismundo királyfi, aki a teljes elzártságból és jogfosztottságból egymás után kétszer is a hatalom csúcsára jut. Az álom és valóság, a kételyek között hányódó drámai hős története sokféle értelmezésre ad lehetőséget. Mi foglalkoztathatta Calderont ebben a témában, és mi az izgalmas ebben korunkban?

DD: Bennünket az izgat Calderon történetében, ami örök emberi: márpedig a virtuális valóság mindig velünk volt. A képzeletünknek köszönhetően mindig is találtunk egy kijáratot egy másik létforma felé. Érdekes módon az igazi művészet mindig vissza tud vezetni bennünket a valósághoz. Az emberi természet nem változik, csak a technológia. Ez utóbbi persze félelmetes pers­pektívákat tud nyitni.

De a valósággal való kapcsolatunk meglehetősen „érintőleges”. A világot álmodjuk, de időnként felpofoznak bennünket, és ilyenkor fel kell ébrednünk. Talán nem az álom a legjobb hasonlat annak a megragadására, ahogyan az életünket elgondoljuk. Olyan világ vesz körbe minket a fogyasztói társadalomban – a reklámok révén –, amely az örökkévalóság ígéretével kecsegtet bennünket. Calderon álomvilága ebből a szempontból nagyon is aktuális és kortárs. Az álom és valóság közötti elbizonytalanodás viszont történetileg is indokolható Calderonnál és kortársánál, Shakespeare-nél: fél évszázaddal a felvilágosodás előtt éltek és alkottak. A felvilágosodás sok mindent adott nekünk, de sok mindent el is vesztettünk.

– Angolként spanyol színészeket instruálnak, ez nem okoz nehézséget?

DD: A nyelvi különbözőség nem igazán befolyásolja a munkánkat, hiszen minden nyelv egyfajta hazugság, és minden szó „áruló”. Az emberi kommunikáció jóval kifinomultabb az írott szavaknál. A szó meglehetősen modern „technológia”, az ember egészen jól kommunikált a szavak előtti korokban is. Ahogyan a hazugságvizsgáló, mi sem csupán a szavakkal, hanem egy sor jóval emberibb eszközzel kommunikálunk. Ebben rejlik a színház varázsa – és ebben különbözik a mozitól –, hogy egy térben vagyunk a játszókkal, és így közvetlenül tudjuk venni ezeket a metakommunikációs jeleket. Érezzük például a színészek szagát – rengeteg üzenetet tudunk így fogadni. Ironikus, hogy a szavak valójában sokszor elválasztanak egymástól, legalábbis megszűrik az egymásnak küldött üzeneteinket.

– Több színházi olimpián jártak már az előadásaikkal, miben különbözik ez a színházi találkozó a többi színházi fesztiváltól?

NO: A színházi olimpia az emberiség nagy ünneplése, ahol megmutatkoznak közös értékeink, amelyeket a virtuális valóság erőteljesen veszélyeztet. Támogatnunk kell egymást, mert a tömegszórakoztatás korát nehezen éli túl a színház.

Lukácsy György

Az élet álom - az előadás oldala a MITEM-en

(2023. április 27.)