A Mester és Margarita bemutató sikerrendezése után Molière Don Juan című komédiáját állítja színre Aleksandar Popovski. De ki szerinte a világirodalom legnagyobb csábítója, és miért izgalmas az alakja napjainkban is? És miért nem éri be a rendezés a Molière által megalkotott öt női karakterrel? Ki lehet a titokzatos asszony?
Goldoni, Zamora, Lenau, Zorilla, Mozart, Heyse, Azorín, Rostand, Machado, Ghelderode, Montherlant, Unamuno, Ödön von Horváth, Duncan – néhány alkotó azok közül, akik az évszázadok során feldolgozták a Don Juan-történetet. Ön miért éppen Molière komédiáját választotta?
– Don Juan elbűvölő és inspiráló karakter, aki valóban nagyon sok szerzőt megihletett. A gátlástalan hódító figurája felkínálja magát a legkülönbözőbb értelmezéseknek. Mozart operáját is nagyon kedvelem, de a francia drámaíró szövege eszményi alap egy előadáshoz. Molière komédiája tükröt mutatott saját korának, s eszerint Don Juan egyértelműen negatív hős, de ez a szöveg mégsem egysíkú, mert alapvető tulajdonsága az irónia, ami kifürkészhetetlenné teszi: az udvari szerző színleg dicséri benne XIV. Lajos királyt, mi mégis a hatalom kritikáját olvassuk ki belőle. Többek között ezért tartom a legnagyobb drámaírónak Molière-t és Shakespeare-t, mert mindketten képesek voltak arra, hogy az „udvaron” belül maradjanak, de közben kritikát is megfogalmazzanak.
Ennek a kritikának ad hangot a főszereplő a darabvégi „képmutatás-monológban”?
– „Nincs már ebben ma semmi szégyellnivaló; a képmutatás divatos bűn, és minden divatos bűn erényszámba megy” – fogalmaz Molière, és ez a monológindítás jól mutatja, mennyire aktuális a Don Juan. Hiszen a képmutatás – ahogy minden korban – manapság is domináns tünet. Ugyanakkor már a próbafolyamat elején mondtam a Don Juant alakító Bordás Rolandnak, hogy ez a figura sosem hazudik. Az őszinte hódítási szándéka nem érne célt a környezete nélkül.
Don Juan vágya nem válna valóra, ha nem volnának, akik hagyják elcsábítani magukat? Ez is a korunkról szól?
– Manapság minden pillanatban ki vagyunk téve a csábításnak. A kapitalizmusnak, különösen a liberális kapitalizmusnak az a sajátossága, hogy megteremti a függőség környezetét számunkra: az elcsábulás függőségének feltételeit. Olyan világban élünk ma, amelyben minden dolognak ára van. Ez az ár meghatározza a dolgok iránti viszonyunkat. Azért van a művészet is krízisben, mert az maga is az üzleti élet része, önmaga eladására kényszerül. Minden szellemi tevékenység vagy gesztus, legyen az a legjelentéktelenebb, az áruba bocsátásról szól.
Ki Don Juan az ön szemében?
– Számomra Don Juan egy művész, aki összeköti az eget a földdel: minden szavával és gesztusával vertikálisan kommunikál. Ennek az éggel való kapcsolattartásnak a vivőanyaga a szerelem. Don Juan olthatatlan vágya, ami egyik nőtől a másikig hajtja, abból fakad, hogy – amint ezt korunkban is gyakran tapasztaljuk – Don Juan folyamatosan az eget fürkészi a tekintetével, vagy mindig a túlvilágira tekint, de közben a földön borzasztó dolgokat művel.
Ebben az értelemben Don Juan Tartuffe rokona?
– A képmutatás valóban összeköti őket, sőt az én értelmezésemben Don Juan úgy lép ki ebből a drámából, ahogyan Tartuffe megérkezik majd a sajátjába. Megsemmisül Don Juanként, és Tartuffe-ként él tovább.
Az előadásban megjelenik Donna Anna, aki nem szerepel Molière darabjában, Puskin feldolgozásában azonban igen. Miért tartotta szükségesnek ezt a figurát „betoldani”?
– Mindig is szerettem Puskin Don Juan kővendége című kisdrámáját, amelyben Don Juan elcsábítja Donna Annát is, a kormányzó özvegyét, akivel a temetőben találkozik, vagyis közel kerül a halálhoz, az alvilághoz. Azt gondolom, hogy ebben az epizódban kezdődik Don Juan lesüllyedése a sötétség világába. Ha Donna Elvira Istenhez tartozik, akkor Donna Anna egy halotthoz, vagyis a halálhoz, és ez a szintkülönbség, feszültség különösen érdekel engem. Donna Elvira apácaként Isten jegyese, ami féltékenységet vált ki Don Juanból: le akarja csapni Isten kezéről Donna Elvirát, ez számára az igazi kihívás, ezért veszi feleségül. Don Juan Istennel és a halállal konkurál ezen a két hódításán keresztül.
Az előadás öt női karaktere mellé írtak egy hatodikat. Ki ez a titokzatos asszony?
– Az Udvaros Dorottya által megformált női szereplőt egy hiányérzet szülte bennem. Rájöttem, hogy Don Juan életében nincs anyafigura. Apja van ugyan, de az anyját senki sem említi. Byron is erre figyelhetett fel, hiszen írt egy szatirikus, epikus költeményt, amelyben az anya meghatározó, ő mozgatja a cselekményt. Ráadásul ebben a műben nem Don Juan csábít, hanem őt csábítják… Arról kezdtünk el gondolkozni a próbafolyamat során a színészekkel, hogy miben különbözhet ez az anya a többi női karaktertől.
Ő az egyetlen nő, akit Don Juan nem akar megkapni?
– Nincs olyan nő, akit Don Juan ne akarna megkapni ezen a világon. Persze nem feltétlenül szexuális értelemben…
A tavaly áprilisi bemutatója óta nagy érdeklődés mellett fut A Mester és Margarita című rendezése a Nemzeti Színházban. Ehhez a sikerhez az önfeledt színészi játék és a látványvilág is nagyban hozzájárulhat. A Don Juan esetében is hasonló absztrakt díszletet tervez?
– Először is el kell mondanom, hogy lenyűgöz a magyar színészek, a Nemzeti Színház művészeinek tudása. Nagy élvezet velük dolgozni. A díszlet alapgondolatát az határozza meg, hogy Don Juan mindig kapcsolatban van az éggel, így végig azt kerestük, hogyan tudjuk megoldani, hogy ezt a viszonyt látványosan kifejezzük. Majd meglátják!
Lukácsy György
Aleksandar Popovski (1969)
Észak-Macedónia fővárosában, Szkopjéban született, és itt végzett a Szent Cirill és Metód Egyetemen rendezőként. Dolgozott független színházi csoportokkal, illetve Macedónia, Szerbia és Horvátország kőszínházaiban. Rendezett Olaszországban, Ausztriában, Törökországban, Svédországban, Angliában és Németországban is. 2000-ben debütált a Maribori Szlovén Nemzeti Színházban, amelynek 2018 óta a művészeti vezetője.
(2023. január 19.)