Megjelent a SZCENÁRIUM, a Nemzeti Színház művészeti folyóirata

FÓKUSZBAN A TEATRALITÁS ŐSI FORMÁI

E lapszámunkban Erdélyi Zsuzsannára születésének századik évfordulóján egy összefoglaló tanulmányának publikálásával emlékezünk. Az ő nevéhez fűződik a Kárpát-medence magyarsága által a legutóbbi időkig megőrzött orális hagyomány, az archaikus népi imádság műfajának a feltárása. Sok ezer általa gyűjtött ima és ének birtokában bebizonyította, hogy ez a műfaj nálunk a késő középkorban a passió-epikához és a Máriasiralom-lírához kötődik, de őrzi a szent színjátszás nyomait is. Juhász Ferenc fél évszázada született esszéje és Tömöry Márta írása közvetlenül kapcsolódik ehhez az örökséghez, de a lap szerkesztőinek Berecz Andrással kezdeményezett beszélgetéssorozata is a teatralitás hagyományos népi formáinak művelését, tovább örökítését kívánja előmozdítani.

A TARTALOMBÓL

Imák, apokrif mámorok – Juhász Ferenc beköszöntője · Népi hit és Istentapasztalat – a száz éve született Erdélyi Zsuzsanna üzenete · Tömöry Márta írása a magyar dráma forrásvidékéről · A nyelv maga is műalkotás– Párbeszédben Berecz Andrással  (első rész) · Egressy Gábor a színészetről – 3. rész · A Mester és Margarita  új színházi bemutatója elé – Jurij Lotman és Nagy Tímea tanulmánya, Verebes Ernő szövegkönyvének részlete · Magyarok Gombrowiczról – Jerzy Snopek és Snopek Júlia írása a Napkút kiadó Arc és álarcok kötetéből

*

Imák, apokrif mámorok

„[Erdélyi Zsuzsanna magnetofonszalagjairól ] öreg parasztasszonyok imáit hallottuk, akik nem félték a halált, mert mindig együtt éltek a halállal, mint a természet maga, de félték az elvarázsolást, bűbájolást, a mirigyeket, torokgyíkot, eleven rothadást, férget, kelést, a fekete bajt, a fulladást, boszorkány-átkot, sátán-bűvöletet, a bűnt, bujakórt, hektikát, lidércet, a titkos rossz erőket, szelet, varangyot, mennykövet, burjánzó csillagot, tékozló üstököst, az ördög-fejedelem föld alól kilobbanó piros sóhaját. (…) öreg parasztasszonyok rejtelmes titkos imáit [hallottuk], amit mondtak századokon át paptalanúl, reggel, este, csillag-jövésekor, csillag-apadáskor, haldoklók izzadtság-fényes fejénél, haldoklók lucskos haját figyelve, halottak erjedő kőcsepp-szíve mellett ülve, munkába-menet, munkaebédidőben, betegek mirigy-lobos, gennyel-lángoló torkára téve töredezett-körmű rózsakőgyökér-ujjukat…” (Juhász Ferenc)

Népi hit és Istentapasztalat

„Amit csináltam, izgalmas kísérletnek szántam (…) Sokrétű tudatanyag jött felszínre. Ebben éppen úgy benne van a Boldogasszony nevében és igéjével végzett gyógyítás időtlen öntőimáinak, varázsigéinek hittel vallott haszna, mint a nagycsütörtök éjjeli mosdás, lóúsztatás, amely a víz katartikus erejéhez kötött ősi rítusok emlékét idézi. Benne van a tisztaszobák Mária-oltára, jeruzsálemi olvasója, (zs)oltárkönyve, vagy a régiséges »istóriák« öreg szüléktől öröklött szakadozott lapjai. Benne vannak a látomások, a jelenések, az égiekkel való beszélgetések, sokszor »elrejtőzések« révületes állapotai, kozmogóniai elképzelések mitikus nyomai, a kiimádkozott, előre megtudott halálórák ideje, a holtakkal való találkozások élményei. S benne vannak a hatalom erőfitogtatásai, kezdeti brutalitásai kiváltotta létfélelmek…” (Erdélyi Zsuzsanna)

A magyar dráma forrásvidékéről

„Szent László királyunk idejében került fedésbe az ősvallásból örökölt totemisztikus képzetrendszer és a keresztény szimbolika. A szarvas-jelenés váci csodája és a királyi testvérpár kettős magyarázata példázza ezt: Szent László: »Bizony nem szarvas volt ez, hanem az Isten angyala« – Géza király: »Mondjad kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, amiket a szarvas agancsán láttunk?« – Szent László: »Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak, s nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak.« (…) Míg az idősebb Géza szarvast és agancsot, tehát még egy pogány totemet lát, addig a fiatalabb László értelmezi a látomást, s az állat alakú égi követet angyallá transzponálja…” (Tömöry Márta)

A nyelv maga is műalkotás– Párbeszédben Berecz Andrással​

„Ha egy angyal felülről megláthatta volna mondjuk száz éve azt a körülbelül ötmillió [adventi ] asztalt itt a Kárpát-medencében, az itt élő emberek minden reményét, fohászát megismerhette volna. (…) A gerezdekre vágott almában képes meglátni az ünneplő ember a családi összetartást – felér ez egy költői szépségű hasonlattal.

Vagy amikor kiválogatják a gyimesi csángók a bogos fákat, mert az sokáig ég, tovább parázslik, s az éjféli mise előtt ezt teszik a tűzre, hogy a családi szeretet ne lohadjon. Azt gondoltam, [az adventi asztalunkra] (…) tegyünk oda diót, búzát, szalmát a régi rend szerint, de lássuk, mi az, amit [a színészeink] maguktól odatennének. Ami az ő álmaikra, hálájukra, életükre utal. (…) Lássuk meg, milyenek vagyunk együtt. Milyen a Nemzeti Színház társulata 2020-ban?” (Berecz András)

(2021. január 28.)