Színházi Világnap - 2020
A Magyar Teátrumi Társaság üzenete, Trill Zsolt színművész tolmácsolásában
1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat alapján e napon van a SZÍNHÁZI VILÁGNAP. 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntik e napot. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
A magyar színpad szent, jól tudjuk ezt, hiszen a kezdetek óta az volt, nemzeti nyelvünk, kulturális emlékezetünk ápolásának legjelentősebb közösségi tere. A magyar színház és a világ színháza nem tehet mást: szövegeket mond, beszél, mutat, fogalmaz át – láttat és hallat. És természetesen az együtt élő nézőit résztvevővé akarja tenni.
De színházi elődeink a társadalmi felelősséget is mélyen átérezték és tanúsították: az 1848. március 15-i félbeszakadt Bánk bán idején, az első világháború front- és hadifogolyszínházaiban, a sebesültek megsegítésére tartott estélyeken, de tanúsították a második világégésben lebombázott színházak – akár saját kezű – újjáépítésével, vagy az 1956-os forradalomban, az 1989-90-es eseményekben való bátor kiállással.
Színház bárhol születhet és születik, ahol szükség van rá, sokszor Thália templomain kívül is, ha a helyzet úgy kívánja. Színházaink, színművészeink, színházi dolgozóink a mostani emberpróbáló időszakban is bátran, józanul állnak helyt, felismerve, hogy néha bizony az a felelős döntés, ha a színház bezárja kapuit. Sokan közülük, kihasználva ismertségüket és a rájuk irányuló médiafigyelmet, türelemre, egymás iránti felelősségvállalásra, otthonmaradásra biztatták a nézőiket. Miközben tudták azt, hogy az elmaradt előadások számukra súlyos bevételkiesést okoznak. Egyre több színház és zenekar vállalja, hogy előadásait, koncertjeit interneten közvetíti, ezzel is enyhítve valamelyest a kényszerű elszigetelődés nehézségét. Más intézmények alkalmi közvetítésekkel, felolvasószínházi előadásokkal jelentkeznek, vagy korábbi előadások felvételeit teszik közzé az interneten, amelyek segítik a jelenlegi kényszerhelyzet megértését, feldolgozását.
A közönséggel szinte együtt lélegző színművészek számára igen hálátlan helyzetek ezek: üres széksoroknak játszani, arctalan kamerák előtt, lemondva a taps feloldozó, közösségteremtő pillanatairól. De mégis úgy döntenek, hogy nem maradnak, nem maradhatnak némák. Tudják, hogy az élő emberi szóra most még inkább szükség van, hogy a művészet gyógyító erejének megérzése, a teremtő képzelet életben tartása nemzetünk szellemi egészségének záloga. Ebben kellett és kellene most talán még fokozottabban: észnél, érzésnél, okos indulatnál lennünk.
A színházi világnapon így távolból mondunk köszönetet színművészeinknek, színházban dolgozó kollégáinknak józan helytállásukért, társadalmi szolidaritásukért, kreatív és leleményes megoldásaikért, amelyekkel közönségüket átsegítik a kényszerű magány időszakán, hogy az új évadban ismét együtt ünnepelhessük a magyar színház csodálatos gazdagságát. Ehhez kívánunk mindenkinek szellemi és érzelmi erőt, jókedvet, bőséget és védő kart.
Shaheed Nadeem pakisztáni drámaíró
A színház mint szentély
A pakisztáni Lahore város Kortárs Színháza Bulleh Shahról, a híres 18. századi szúfi költőről szóló előadásának végén egy idős férfi és egy fiatal fiú lépett oda a színészhez, aki a nagy szúfit játszotta: „Az unokám beteg, megáldaná őt?” – a színész meglepődve ezt válaszolta: „Én csak egy színész vagyok, aki Bulleh Shah szerepét játszottam a színpadon.” – Az öregember így felelt: „Fiam, te nem színész vagy, hanem Bulleh Shah megtestesülése, az ő avatárja.” Hirtelen a színház teljesen más felfogása lett nyilvánvalóvá számunkra, amelyben a színész az általa megformált szereplő megtestesülésévé válik.
A fentiekhez hasonló történetek minden kultúrában megtalálhatóak. Ezek hidat alkotnak közöttünk, a színházcsinálók és az olykor tapasztalatlan, de mindig lelkes közönség között. Játék közben néha elragad bennünket színházi eszményünk, a társadalmi változások előmozdításában betöltött szerepünk, és elfeledkezünk minden másról. Amikor a jelen kihívásaira összpontosítunk, tulajdonképpen megfosztjuk magunkat attól a mélyen felkavaró lelki élménytől, amit a színház nyújtani képes. A mai világban, amikor elhatalmasodik a vallási fanatizmus, a gyűlölet és az erőszak, amikor bolygónk egyre súlyosabb klímakatasztrófa felé sodródik, meg kell találnunk a módját, hogy újra visszanyerhessük spirituális erőinket. Nemcsak a közönyt, a reményvesztettséget, a pesszimizmust és a kapzsiságot kell legyőznünk, de vállalnunk kell a világunk és a bolygónk iránti felelősséget is. A színháznak nemes és fontos szerepe van azon energiák felszabadításában és mozgósításában, amelyek megakadályozhatják, hogy az emberiség szakadékba zuhanjon.
A színház képes a színpadot szakrális térré változtatni. Dél-Ázsiában a művészek mély alázattal érintik meg a színpad deszkáját, mielőtt fellépnek rá. Ebben az ősi hagyományban összefonódik a spiritualitás és a kultúra. Ideje helyreállítani ezt a szoros kapcsolatot művész és közönsége, múlt és jövő között. A színházi alkotás szent tevékenységgé válhat, a színészek valóban megtestesülései lehetnek az általuk játszott szerepeknek. A színháznak megadatott a lehetőség, hogy szentéllyé váljon.
(2020. március 27.)
