Beszélgetés egy padon

– Mi történt 1971 után? Cannes-ból hazajössz, a siker körülölel^[1] és felébredsz, hogy valamit kellene tenni. Ha ez 1971, akkor már itt kezdődött egy elég mogorva periódus. Akkor már visszacsinálták a reformokat, Prága megszállása. Körös-körül mindenütt ez már az ellenreformáció időszaka.^[2]

Kicsit furcsa, de nálam ez a rossz közérzet csak később jelentkezett. Talán azért, mert ebben az időben nagy energiák mozgattak. Egy délután Örkénnyel elmentünk lógni autóval Leányfalu fele. Vass Istvánéknak ott volt házuk. Bementünk hozzájuk, otthon találtuk Szántó Pirit – aki egyébként nagyon jó festő volt –, és Szántó Pirinek a matematikus leánytestvérét. Mondták, hogy mindjárt jön Pista, várjuk meg. Elkezdtünk dumálni, közben hülyéskedtünk egy kedves macskával. A két asszony pedig elkezdte mesélni, hogy a macskák milyen jópofák, és hogy mennyire tudnak reagálni arra, ha őket valaki jól utánozza. Akkor Piri, aki jó festő volt, mondta, hogy a nővére nagyon jól tudja utánozni a macska hangját. A matematikus bement egy ajtó mögé és onnan kinyávogott a cicának, az meg vissza. Szédületes móka kezdődött. Pista viszont nem jött. Valahová elment… a szokásos. Mi pedig elmacskáztunk ott Leányfalun. Felejthetetlen volt.

– Lehet, hogy a Macskajáték eredete^[3] innen indult?

Igen. Amikor jöttünk hazafelé, azt kérdeztem: „Pista, nem mozog ebben valami?” Azt mondja: „De! De! Papikám, akarok is veled beszélni.” Pista nagyon nyitott volt ilyen szempontból. Több forgatókönyvet csináltam vele, amikből végül nem lett film. Az Elveszett paradicsom című Sarkadi-könyv forgatókönyvét is ő írta, amit én jegyeztem, mert akkor szilenciumon volt. Sarkadi akkor már nem élt – a forgatókönyv írásának az elején halt meg. De most maradjunk a macskáknál. Pista másnap följött hozzám – soha nem felejtem el, fél tizenkettő volt, ezt onnan tudom, mert a kis Párizsi utcai lakásban az üvegasztalra úgy esett a fény, hogy a lapján láttam, hány óra van. Elkezdtünk erről dumálni. Megbeszéltük, hogy legyen benne két nővér, az egyik tanár, a másik gazdag nő. Ő éljen kint külföldön a fiánál és csak levelezzenek egymással meg telefonáljanak. Számomra a lineáris történetmesélés lassan rutinná vált, de nagyon vonzott a lineáris cselekménytől való finom ellépés, és egy történetnek más formában való prezentálása. Így született az első verziója a Macskajátéknak. Meg is jelent valamelyik folyóiratban. Tóthot^[4] rögtön belevontam ebbe, hogy próbáljunk egy olyan filmet csinálni, ami nem a konvencionális filmdramaturgia nyelvén beszél, hanem a megírt levelek szövegét – a telefonbeszélgetéseket – dialógusokkal keverve egy asszociatív képhálóba belerakni, amelyben együtt lüktetnek, villannak a főszereplők életének, múltjuknak, vágyaiknak képei. Már használtuk ezt a módszert a Szerelemben is, csak itt egy egész történetet akartunk így felépíteni. Amikor ezzel agyban nagyjából kész voltunk, jött egy telefon, hogy Aczél^[5] akar velem beszélni: „Ne csinálja meg ezt az Örkényt!” „Miért?” „Nem, ez nem maga, itt most annyi minden mást lehetne csinálni.” „Mit?” „Hát van egy forgatókönyv a maga számára. Thurzó Gábor^[6]: A Szent.”

– Te Thurzóval jóban voltál?

Persze. Nagyon finom, kedves ember, a filmgyárban volt dramaturg. Finomtollú, néhány remek dolgot írt, egy-kettő közülük benne volt az én meg nem csinált filmjeim között. Lejöttem a Balatonra, vitorláztunk a füredi társulattal, lehoztam a forgatókönyvet – Thurzó egyik regényének a gépirata volt – és elolvastam. Érdekes volt. Aczél forgatókönyvnek nevezte, eszes ember volt: „Ez a maga forgatókönyve!” Ez a mondat erősebb, mint: „Itt van egy könyv, maga ebből csinál egy forgatókönyvet!” Volt egy Kaszap István^[7] nevű pap, akit szentté akartak avatni a negyvenes években. Még emlékszem rá diákkoromból. Az ő történetét írta meg Thurzó, hogy milyen az a manipulációs folyamat, amikor valakiről úgy döntenek, hogy szent legyen. Ez akár a személyi kultuszról is szólhat – gondoltam… Írtunk ebből egy forgatókönyvet Szász Péterrel^[8], de vagy erősebbre, vagy másmilyenre sikeredett, mint amit ő gondolt, mert azt mondta: „Ne haragudjon, de én nem erre gondoltam.” Erre mondtam: „Jó, jó! De hát az nem úgy van. Maga erre gondolt, mi meg másra. Mi van akkor, ha ebből csinálunk filmet?” „Nem, nem, nem!” „A Macskajátékkal kezdtem, és azt tettük most félre…” „Valahogy oldja meg maga!”

Abban az időben tanítottam a főiskolán leendő színházi rendezőknek filmet. Remek osztály volt: Ascher Tamás, Székely Gábor. Inkább eszmecsere volt, mint tanítás. Bevittem a Macskajátékot, hogy ilyen egy forgatókönyv. Nem beszélgettünk sokat róla, tetszett nekik. Örkény egypár hónap múlva telefonált, mikor Székely Gáborék már végeztek: „Te! Olyan fantasztikus dolog történt! Egy nagyon tehetséges, fiatal színházi rendező hozott nekem egy elképzelést, hogy hogy lehet a Macskajátékot színpadra tenni!” Ezt mutatta be a szolnoki színház, Székely Gábor szenzációs rendezésében^[9]. Ezt kapta föl Várkonyi^[10], ezt hozta föl és ebből lett annak a néhány évnek az elsöprő színházi sikere. Ennek a nyomán tűnt úgy, hogy újra meg lehet próbálni a filmet. Az eredeti forgatókönyvünk alapján.

– Örkény benne volt ezekben a múltba pillantó képekben?

Hogyne! A Macskajáték szövege nekünk eredendően ezt szuggerálta. Ez benne is van. Éppen ezért szerettük volna csinálni, mert ki akartuk próbálni, hogy ami a Szerelemben egyetlen egy levél, az egy filmen keresztül hogy működik, mint drámahordozó anyag. Ilyen szempontból ez volt életem leggyötrelmesebb filmje. Kilencvenöt vagy kilencvenhat napig forgattuk – negyvenkettő, negyvenöt helyett, ami alatt filmet szoktam csinálni. Iszonyatosan nehéz munka volt, mert amiben én odáig meglehetősen flottnak éreztem magam, azt mind eldobtuk. Elkezdtünk egy másfajta dolgot, ami irtózatos problémákkal találkoztatott bennünket. Több okból, anyagilag, mert sokba került, időben pedig elhúzódott. Valahányszor pénzt kértem, hogy „gyerekek, most kérek utoljára pénzt”, mindig adtak rá. A stúdió, a filmgyár, a Hungarofilm, mindenki azt mondta: „Megyünk mi még ezzel Cannes-ba, Karcsikám, csak egyszer fejezd már be!” Mentünk is vele, bár nem volt nagy sikerünk. Érdekes módon a japánok rajongtak érte, óriási kritikákat kapott.

– Mondd, neked igazán tetszett?

Az „igazán”-odban van egy kis kétely. Most is azt gondolom, hogy ez a film – bizonyos fajta, erősebb diszciplínával, amivel akkor nem rendelkeztem – szuverén munka. Én ezt olyan értéknek tekinteném – ha más csinálta volna –, ami bizonyos szempontból elég rokontalan.

– Nekem nagyon tetszett. Igen. Ezt érzékeltem, hogy rokontalan. Magában álló, különös, de nagyszerű darab. Volt valami különösebb fogadtatása?

A nemzetközi sajtó megmozdult. Volt sárga, vörös lap, kevés megértő, elismerő. Ja, meg egy Oscar-jelölés…^[11]

Conversation on a Bench
György Konrád Asks Károly Makk About the Birth of Macskajáték (The Cat-Game)

Creator of world-class Hungarian grotesque prose, István Örkény (1912–1979) wrote his long short story titled The Cat-Game in 1963. It was first published in book form in 1966, followed by overwhelming success on stage as well as screen. The work also received considerable professional recognition: the 1974 film adaptation by Károly Makk (1925–2017) was even nominated for an Oscar. In the interview, György Konrád (1933-2019), a world-known figure in contemporary Hungarian prose, addresses the director who, through lively episodes, talks about the intellectually productive, yet politically controversial domestic environment of the 1970s. He also mentions how Örkény’s The Cat-Game inspired him to further develop the “associative” film dramaturgy which he had earlier applied in his world famous film, Szerelem (Love), winning the Jury Prize in Cannes in 1971. The interview is brought to the reader’s attention as background reading for The Cat-Game, which will premiere at the National Theatre, Budapest, in December this year. The interview is followed by an extract from the long short story.

(2019. november 25.)