Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
Vissza a hírekhez

Nézőpontok: Egy ember az örökkévalóságnak

Politikus vagy szent? Dacolva a kordivattal

Horkay Hörcher Ferenc és Osztovits Ágnes kritikája

Horkay Hörcher Ferenc

Politikus vagy szent?

 

A szerző esztéta, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és az MTA Bölcsészettudományi ­Kutatóközpontjának tudományos kutatója

Félrevezető a darab eredeti angol címe, de így is a mű kulcskérdésére mutat: „A Man for All Seasons”. Egy kortársa, a nyelvész Robert Whittington jellemezte így a főhőst, Sir Thomas More-t, a 16. századi humanista tudóst, jogászt, államférfit. A kifejezés arra utalt, hogy hősünk minden helyzetben képes volt feltalálni magát, „ahogy a pillanat diktálja, csodásan boldog és tevékeny, máskor szomorú, de szigorú. Mindenkor megfelel az alkalomnak.” Ez a leírás nyilvánvalóan a politikus Morus Tamásra illik, aki kiállta a hatalmi viszonyok forgandóságának próbáját, s képes volt az állami ranglétra csúcsára is feljutni, a kancellári hivatalt elérni. Ám ez csak egyik oldala e híres férfiú személyiségének. A másik oldala: az elvhűség, a meg nem tagadott katolikus hit – amely végül mártírhalálát hozta. A darab címe a hősnek pont ezt az eredeti címével ellentétes jellemvonását domborítja ki: „Egy ember az örökkévalóságnak”.

A meggyőződése mellett konokul kitartó, ezért a kivégzést is vállaló Morus Tamás tragikus története színpadra kívánkozik. Már a 16. században darabot írtak életéről, amelyet Shakespeare is kommentált. A Nemzeti Színház színpadán azonban nem ez a reneszánsz változat szerepel, hanem egy 20. századi feldolgozás, melynek a „dühös fiatal”, Robert Bolt a szerzője. A színházi szerzőként és film-forgatókönyvíróként is sikeres író a hatvanas években baloldali aktivistaként maga is a politika szereplőjévé, sőt áldozatává is vált – Morus Utópiájáért pedig iskolás kora óta rajongott. Így könnyű volt beleélnie magát hőse életébe. A darab meggyőző erejét az adja, hogy benne az antik tragédiákhoz hasonló élességgel fordul egymással szembe két politikai logika: a király, VIII. Henrik és embere, Thomas Cromwell által megszemélyesített realisták elképzelése, akik szerint a politikai siker érdekében akár az ördöggel is le kell paktálni, s az idealistáké, akik szerint az elvek nélküli politizálás értelmetlen és hiteltelen. Kétféle érvrendszer összecsapása ez – de nem elvont eszmék légritka közegében, hanem gyakorlati döntések és egzisztenciális fenyegetések szűrőjén keresztül. Főként a 20. században edződött néző számára nagyon is testközeli tapasztalatok ezek.

Az előadás tehát szakszerűen megírt alapanyaggal dolgozik. E történetet a rendező, Csiszár Imre hagyományos eszközökkel dolgozza fel. A történelmi drámák szokásos dramaturgiai nyelvét használja, amelyet Illyés, Németh László, Szabó Magda vagy Sütő András is beszélt. A drámai konfliktusra (a király világi, s Morus eleinte kitérő jogászi, majd hívő túlvilági értékrendjének összecsapására) koncentrál, megpróbálja megmutatni mind a két oldal nézőpontját, s aztán a nézőre bízza, hogy értelmezze a látottakat-hallottakat.

A néző gondolatai pedig még másnap is a darab körül forognak – mert a felvetett kérdés csakugyan örökérvényű.

De nemcsak a nézők járnak jól a darabbal, hanem a színészek is. Sem a szövegkönyv, sem a rendezői elgondolás nem tör utat, nem tekinti magát előőrsnek („avantgárd”-nak). Viszont mindkettő teret ad a színésznek a jellemábrázolásra, sőt a jellemfejlődés dinamikus ábrázolására. E tekintetben nyilván a leghálásabb szerepe a bölcs és elvhű embert alakító Rátóti Zoltánnak van, nemcsak azért, mert színészként módja van a főhős jellemének különböző oldalait megcsillogtatni, hanem azért is, mert mindnyájan érte szorítunk, vele rokonszenvezünk. Persze ennek a szerepnek is van egy fenyegető veszélye: a jóemberséget csak mértékkel szabad adagolni, különben hitelét veszti.  A másik oldalról Schnell Ádám és Fehér Tibor is nagy lehetőséget kap: megmutatva, hogyan lehet a nagybetűs Rosszat hitelesen megjeleníteni – hogy egy pillanatra meginogjon a néző, önkéntelenül is feltéve a kérdést: vajon nem nekik van-e igazuk?

Az egyszerű, de látványos, lejtős színpadkép és a csupasz díszlet is jól működik – talán csak a végső, nyaktilós jelenet feledhető, mert addigra már úgyis tudjuk, mi fog bekövetkezni, szükségtelen a szájbarágós szemléltetés.

A jelen írás címében feltett kérdésre persze még nem válaszoltunk. Tudjuk, az angol történelemben a szentek lázadása polgárháborúhoz vezetett. A politikait figyelmen kívül hagyó vezető szükségszerűen bukni fog, és ráadásul közösségét is magával ránthatja. Morus magánemberként családapa volt, bukása szeretteit is megpróbálta. Hogy tehát mi a helyes választás, ha két rossz döntési lehetőség adódik (a gonosszal való kiegyezés, illetőleg a túlhatalommal való kiegyezés konok megtagadása), azt már a nézőnek kell eldönteni – s talán nem is elvont módon, hanem adott esetben valóságosan, a saját választásaival.

 

 

 

Söptei Andrea és Rátóti Zoltán

 

 

Osztovits Ágnes

Dacolva a kordivattal

 

A szerző kulturális újságíró, szerkesztő, könyvkritikus

Az Európa Könyvkiadó egykor népszerű Modern Könyvtár sorozatában 1969-ben jelent meg Robert Bolt drámája – A Man for All Seasons –, két évvel azután, hogy a darabból készült film Oscar-díjat kapott. Vas István, a kiváló költő, aki egyébként a mű magyar kiadását kiharcolta, Kinek se nap, se szél címet adta a darabnak, Vajda János gyönyörű versére is utalva („Mint a Montblanc csucsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél”). A szép, költői cím mára sajnos feledésbe merült a másként elkeresztelt film miatt.

Fred Zinnemann Oscar-díjas alkotásának tíz évig várnia kellett, hogy legalább a magyar tévében levetíthessék. Végtére is egy szentről, a hit erejéről szól. 1976-ban aztán a szinkronizálók úgy döntöttek, hogy grammatikailag ugyan nehezen értelmezhető, ám sokat sejtető címet adnak a filmnek: Egy ember az örökkévalóságnak. A hatalmas közönségsiker után, 1984-ben a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház elővette a darabot, majd közel húsz évre újra a süllyesztőbe került. Az ideológiai fenntartások elmúltával Udvaros Béla Evangélium Színháza vitte színre pár előadásra 2002-ben, három évvel később pedig a Budapesti Kamara Színház Eperjes Károly főszereplésével játszotta viszonylag rövid ideig.

Úgy tűnik, hiába mestermunka Bolt darabja, hiába vannak benne remek, hálás szerepek, hiába örökérvényű az üzenet, nagyszínházak féltek és talán mostanában a korábbinál is jobban félnek a bukástól. Túl sokat beszélnek a drámában, nehéz kérdésekkel traktálják a nézőt, nincs választási lehetőség jó és rossz között, a tiszta lelkiismeretet egyértelműen a karrier előtt áll, és egyébként is miért fárasztanánk a közönséget 16. századi történelmi konfliktusokkal?

Robert Bolt nem történelmi parabolát írt, nem is brechti példázatot, még csak nem is dramatizált életrajzot. Nem Thomas More, azaz Morus Tamás (1478–1535) életét viszi színpadra, őt a VIII. Henrik királlyal való konfliktusa, illetve ellenállása izgatja. Azaz Morus halálba vezető útja. A családot Boltnál Alice, a tiszta lelkű, tanulatlan feleség és Margaret, az éles eszű, gondosan nevelt, taníttatott, épp ezért apja szándékát, gondolatait értő lány, valamint az ő kérője, illetve férje jelenti. Ez a család akkor is fontos, amikor nincs jelen, Morus ugyanis pontosan tudja, hogy a királlyal való szembeszegülése őket is veszélybe sodorja, nyomorba dönti.

A királlyal nem azért nehéz Morusnak harcolnia, mert korábban őszintén szerette, mert az értékelte intellektusát, megfogadta tanácsait és magához emelte. Morus szemében Henrik nemcsak egy rossz útra tévedt, élveteg fiatalember, hanem uralkodó, a monarchia feje, akinek hatalmát a britek büszkesége, az ősi alkotmány, a Magna Charta védi. Mivel Morus nem forradalmár, hanem hazája múltjára, államberendezkedésére büszke hazafi, kerüli az uralkodóval a konfliktust, amíg csak lehet. Ám amikor a pápa nem szentesíti Henrik válását és új házasságát, s erre ő szakít Rómával, Morus nem vállalja a további szolgálatot, hiszen itt már a krisztusi tanítás, a katolikus egyház nyílt megtagadásáról van szó. Morus nem akar vértanú lenni, méltatlannak érzi magát a szerepre, mégis mártír lesz, zokszó nélkül vállalja a szenvedést és a halált. 

A Nemzeti Színház a kordivattal dacolva vállalta a bukás kockázatát, amikor elővette a darabot, és nyert. Hála Csiszár Imre rendezőnek, aki nem aktualizált, „musicalesített”, nem forgatta fel a darabot, hanem nagy alázattal színre állította, gyors váltásokra alkalmas díszlettel, korhűséget sugalló jelmezekkel. És hála Rátóti Zoltánnak, aki feledtetni tudja a világhírű Paul Scofield filmbeli alakítását. Rátóti mélyen átélt, minden külsődleges gesztustól mentes játéka, amely a ragyogó szellemi képességeket, a belülről fakadó derűt, a nagy államférfit, okos diplomatát, a hit eltökélt védelmezőjét és a szerető családfőt egyszerre képes felmutatni, katartikus élmény. Persze ehhez kellenek a társak: a király, a politikai ellenlábasok, az intrikusok, a tisztelők, barátok és a családtagok. Söptei Andrea a feleség, Alice More szerepében az alávetett, kissé lekezelt asszony erkölcsi, érzelmi felemelkedését is meg tudja mutatni, feledhetetlenül finom gesztusokkal. A nyolcvanöt éves Bodrogi Gyula Wolsey bíborosként legalább olyan izgalmas figura, mint a filmben Orson Welles volt. 

A színházból kifelé jövet összefutottam a mindent csípőből elutasító, ismerős kamasszal. Kérdő tekintetemre foghegyről odavetette: „Jobb cucc volt, mint gondoltam”. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem kell.

 

(2019. május 09.)