Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
Vissza a hírekhez

Premier

Mi jön a bizalom után?

Kiss Csaba rendező

„Mindig nagyon vonzott az Othellóban a szenvedélyes mediterrán szerelmi thriller lehetősége, de ma már sokkal jobban érdekel, hogyan és miből születik a féltékenység” – vallja Kiss Csaba, aki egy roma szállal teszi átélhetőbbé a velencei mór drámáját. A rendező beszél a mai migrációs áthallásokról, a színházi kísérletezésről és egy emlékezetes Bruno Ganz-interjúról.

Hamlet kardja benne lesz az előadásban?

– Nem. (nevet) Van otthon egy királykardom, amelyet eddig minden Shakespeare-rendezésemben szerepeltettem, de az Othellóban nincs király, így ezúttal tőrrel, késsel verekszenek majd a színészek. De van egy másik visszatérő elem. A pályám kezdetén, a kilencvenes években minden előadásomban volt egy himnusz, és ebben is lesz: a ciprusi. Ez merő anakronizmus, hiszen Shakespeare idejében még nem létezett ilyesmi, de én annyira szeretem, amikor a férfiak a színpadon a nemzeti indulataikat dalban fogalmazzák meg, hogy az Othellóban sem bírtam ennek ellenállni.

 

Nemcsak egy himnuszt, hanem a színlap szerint cigány népzenét is felhasznál az előadásban. Hogy jön a kannázás az Othellóba?

Othello, a hős

A címszereplő, Horváth Lajos Ottó és a rendező hetedik közös előadása az Othello. Kiss Csaba így emlékszik a több évtizedes együttműködésre.

„Egy másik Shakespeare-darab, a Macbeth volt a kezdet 1995-ben, amit az akkor még vándorló, éppen akkor Debrecenben rendezett »POSZT«-on az évad előadásának választottak. Ezt követte a De mi lett a nővel? – ami már 340 előadásnál tart, és 22 éve játsszuk. A Shakespeare királydrámák, avagy ritkán hagyja el dögben rakott sejtjét a méh című előadásunk a Bárka Színházban nem igazán sikerült, viszont akkor ismertem meg a feleségemet, Györgyi Annát. Ők ketten játszották Lajossal a főszerepeket a Thália Színházban a Postás mindig kétszer csenget című drámában. Volt még egy vidám elhajlásunk, Boris Vian féktelen háborús bohóckodása, a Mindenkit megnyúzunk, a Budapesti Kamarában. Majd tíz évvel később jött a nemzeti színházbeli Szenvedély. Közben eltelt több mint húsz év, sok mindent megéltünk, és talán mindkettőnk személyisége beérett. Ezekről a tapasztalatokról szólt 2016-ban Ingmar Bergman Szenvedélye ugyancsak Györgyi Annával a feleség szerepében.

Az Othellót is főként azért választottam, mert Lajossal dolgozhatok. Kíváncsi vagyok rá. Megpróbálom szabadon hagyni, amennyire lehet, hogy kiderüljön, ő mit gondol bizalomról, szerelemről, a belső sérülésekről. Manapság talán különösen hangzik, de szerintem Lajos egy hőstípus. Akivel érzelmileg is, intellektuálisan is azonosulni lehet. Márpedig a színészet ma sokszor a figurázás, az elrajzolt karakterek irányába húz, amikor nézőként képes vagyok rálátni és ítéletet mondani a szereplőkről, de nem tudok együttmenni velük. Lajost a szellemisége, az alkata is alkalmassá teszi arra, hogy átélhetővé tegye Othello történetének legfőbb kérdését: a bizalom az erősebb vagy a kétség?”

 

– Jago intrikáinak egyik kulcsjelenete, amikor riválisát, Cassio hadnagyot leitatja, és a kirobbanó verekedés miatt Othello lefokozza hű emberét. Ehhez az éjszakai mulatsághoz Shakespeare írt egy dalt Jagónak. Amikor az Új Színházban 2000-ben az Othellót rendeztem, én is ezt a szöveget használtam. Melis László írt zenét hozzá. Csakhogy ma már ez az István király bugyogójáról szóló pajzán ének nagyon távolinak tűnt számomra, sokkal élőbbé, véresebbé szerettem volna tenni ezt a jelenetet. A mulatság és a verekedés Cipruson zajlik, ami eleve más kultúrát jelent a kifinomult Velencéhez képest. Ezt a más ízt szerettem volna kifejezni a roma zenével. Nyáron Lakatos János Gusztival, a Romengo zenészével válogattuk a dalokat, és kezdtem ráébredni, hogy mennyire jól árnyalná a velencei fehérek és a feketebőrű mór tábornok közötti mélyülő konfliktust a roma vonal. Jago a mi előadásunkban egy roma katona, ami nemcsak az érzékenységét, de talán mellőzésének okát is színezi, gazdagítja. Ezt nem deklaráljuk, inkább sejtetjük a közönséggel. Legmarkánsabban a cigány zenére való mulatásban, vagyis Cassio buliján jelenik meg. A titkolt vagy nyílt rasszizmus szerintem elsősorban szocializáció dolga, bizonyos környezetek erősítik, táplálják – mások enyhítik. Egy virtuális mórhoz, vagyis fekete festékkel jelzett színészhez való viszonyulásunk nagyon áttételes a probléma összetettségéhez, gyökereihez képest – ezt szeretném a nézők számára a roma párhuzammal átélhetőbbé, kézzelfoghatóbbá tenni. Hogy nehezebben tudjuk távoltartani magunkat ezektől a kérdésektől.

Jago két kijelentése is az identitás kérdése felé mutat. Othellóra mondja csalárd módon: „Olyan, amilyen.” Magát pedig így jellemzi: „Nem az vagyok, ami.” Shakespeare ítélete fogalmazódna meg abban, hogy Othello sorsa megpecsételődik, mert ebben a világban senki sem lehet hű magához?

– Az önazonosság divatos fogalom. Én nem igazán kedvelem, mert azt feltételezi, mintha ez az Én, az ego egy állandó, jól körüljárható valami lenne, és amikor bármilyen komolyabb érzelmi, szerelmi, indulati vagy más okból másként viselkedem, az már nem is én vagyok. Az Othello mint darab ezt a tételt cáfolja. A lélek sokkal mélyebben van, mint a róla való tudásunk. Az, hogy ki vagyok, sokszor a helyzet kérdése. Még Othello fekete bőrszínének a megítélése is a különböző szituációtól függ: néha egzotikus különlegesség, máskor fájdalmas és megalázó helyzetek forrása. Ezért a mi előadásunkban Othello nem fekete. Csak néha. Amikor a környezete feketének látja. Értsd: koszos, senkiházi feketének. Mondhatnám úgy is: az ő érzékenysége a mi szemünkkel nézi magát. „Talán mert fekete vagyok…?” – kérdi magától, és ebben a talánban egy élet összes kiszolgáltatottsága, sérülése benne van. Soha nem tudhatom, mikor látnak annak. Helyzet függvénye. Bárki, aki élt már kisebbségi helyzetben, ismeri ezt a bizonytalanságot.

Ez a személyes élménye is?

– Persze. De a féltékenység is. Fiatalabb koromban voltam eszeveszetten szerelmes, álldogáltam órákon át nők lakása előtt, hogy lássam, mikor, kivel jön haza – ma már el sem tudom képzelni, hogy ilyet csinálnék. De az igazság az, hogy megtettem. Hiába tagadnám, én voltam. Bármennyire abszurdnak tűnik ez ma. És az, hogy a szerelem féltése, a féltékenység mit hoz ki az emberből, az előre nem tudható. Önazonosság ide vagy oda. Othello egy gyönyörű, érett monológban mondja el, hogy ha kiderülne, hogy a felesége hűtlen lett hozzá, azonnal véget vetne a viszonynak. „Nincs féltékenység, és nincs szerelem” – mondja. Mindezt józanul, teljes meggyőződéssel állítja, majd pár napra rá megfojtja a feleségét.

Szerintem nem féltékeny típus, soha életében nem gondolta volna, hogy ilyesmit hoz ki belőle a szerelem. Ebből a szempontból a mostani Othellónk egy mélytengeri kirándulás az egóba. A bizalom hajszálrepedéseibe. Ezért javasoltam Vidnyánszky Attilának az évad tervezésekor, hogy szeretnék egy saját víziót színre vinni, amelyben Shakespeare eredeti szövege segítségével egy mélyebb, összetettebb folyamatot mesélünk el. Félretesszük az Othellót mint sztorit, mint mediterrán szerelmi gyilkosságot, és inkább arra koncentráljunk, hogy mi rejtőzik az emberben. Meggyőződésem, hogy az Othello mint darab a saját erős meséjének a foglya, egy féltékenységi gyilkosság regényes elemekkel. Én nagyon szeretem. Elég sok előadást láttam belőle, magam is rendeztem – Bubik Istvánnal, Gáspár Sándorral, Botos Évával –, de ahogy más rendezők, úgy én is főként a történetet játszattam el annak idején a színészekkel. Most már sokkal jobban érdekel, hogyan és miként születik a semmiből a féltékenység.

Rodrigo e szempontból féltékenyebb Othellónál is, hiszen ő eleve féltékenyen kezdi, s így is végzi…

– Sőt Jago még inkább! Ő eleve saját fájdalmas tapasztalataiból építi fel intrikus remekművét, mert azt gyanítja, hogy Othellónak korábban viszonya volt a feleségével. Meg is fogalmazza, mindegy, hogy ez igaz vagy sem: „Nékem itt a gyanú annyi, mintha bizonyság lenne.” És meghallja a saját mondatát, rádöbben: ez a recept. A gonddal épített gyanú bizonysággá válhat. Az emberi természet mély ismeretéről árulkodik ez. De ez a gondolat Jagóban is a szemünk láttára születik meg.

Mi adja az Othello aktualitását?

– A szerelem, a bizalom törékenysége, a féltés, a nő-férfi viszony megannyi árnyalata. Ez mindig aktuális. De nem kerülhetők meg a migrációval kapcsolatos kérdések sem. Az előítéletektől a valós szorongásokig. De ennek nem a publicisztikai üzenete érdekel elsősorban, hanem a szembesülés. A különbségtétel árnyaltsága. Hogyan viszonyuljak a jó és a rossz bevándorlóhoz? Ha a jelenlegi politikai erőtérben pusztán a fekete mór és a fehér Velence kínálta áthallásoknál maradnék, az nagyon leegyszerűsítené a helyzetet. Ma, amikor Londonnak egy pakisztáni származású muszlim polgármestere van, akkor nem lehet pusztán arról beszélni, hogy mit kezdjünk a szír, afrikai, afgán menekülthullámmal, a beilleszkedni nem tudó-nem akaró egyénekkel. Más kultúrák partravetett áldozataival. Ráadásul Othello inkább a londoni városvezetőhöz hasonlít, hiszen ő nem menekült, aki segítséget kér, hanem egy karizmatikus ember, aki tudását és tehetségét Velence védelmére fordítja. Akit Brabantia – nálunk Desdemona anyja – is szívesen látott, háza megbecsült vendége volt… no de benősülni. Azt már nem! Az elfogadhatatlan.… Erről a kettősségről szeretnék beszélni az előadásban.

A Szenvedély című nemzetis rendezésében a sziget nemcsak a darab írója, Ingmar Bergman előtti tisztelgés volt, hanem olyan hely, ami alkalmat ad a szereplők önmagukkal való szembesülésére. Minek a jelképe Ciprus szigete az Othellóban?

– A Szerelem szigete. Szerintem Shakespeare eléggé „dög” az ilyen jól csengő ügyekben. Magyarán színházi ember. A néző kedvét keresi. Tehette volna Máltára is a történetet, csak az inkább harcias utalásokat hordozott volna, Ciprus édes és sikamlós. Aphrodité szigetén megfojtani a nőt… hm. Egyébként akkor, amikor a darabot bemutatták – melyben Othello megvédi a török flottától Ciprust – nos, akkor a sziget már 42 éve török megszállás alatt volt. Kizárt, hogy Shakespeare ezt ne tudta volna. Nem érdekelte. A színház erősebb, mint az aktuálpolitika.

Horváth Lajos Ottó, Ács Eszter és Kiss Csaba a próbán  |  Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Az olvasópróbán felolvasott egy részt egy Bruno Ganzcal készült interjúból, amiben a nagy svájci színész arról vall, hogy véglegesen szakít a színpadi szerepléssel, soha többé nem lép színpadra. Miért?

– Ez érdekes helyzet. Lehet, hogy ezzel a részlettel fogjuk kezdeni az előadást. Egy személyes előjátékkal. Egy vallomással. De lehet, hogy nem. Mire ez az interjú megjelenik, eldől, hogy volt-e elég bátorságunk ehhez. Hogy megbírja-e ezt a távoli, a darab világától teljesen idegen szöveget a mi játékunk. Nagyon vonz ez a gondolat. És ha végül úgy döntünk a színészekkel, hogy mégsem emeljük be az előadásba ezt az interjút, Bruno Ganz döntésén akkor is érdemes elidőznünk. Ganz – akit a magyar nézők elsősorban a Berlin fölött az ég angyalaként vagy A bukás zseniális Hitlereként ismernek – azt nyilatkozza nagyon keserűen, hogy azért nem lép többé színpadra, mert a rendezői színház nem támogatja, sőt tiltja a színész azonosulását az általa játszott karakterrel. A mélyről jövő átélést. És őt ez a külsődlegesség nem érdekli. Ez a felismerés engem az interjú megjelenése óta kísér, bizonyos fokig ez az én problémám is: milyen mértékben formai kérdés a mai színház, és mennyi szerepe van a színész lelkében megszülető folyamatoknak. Az Othello-előadás arra vonatkozó kísérlet a részemről, hogy ez az azonosulásra épülő színház létezik-e még, és át lehet-e vinni a közönségre bonyolult belső érzéseket, gondolatokat.

 

Lukácsy György

 

(2018. december 05.)