Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
Vissza a hírekhez

Sajtótájékoztató a 2018/2019-es évadról

Sajtótájékoztatónkon új évadot hirdettünk. Íme a legfontosabb, a bemutatók címei: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA :: CALIGULA HELYTARTÓJA :: ÁLOMGYÁR :: ROCCO ÉS FIVÉREI :: OTHELLO :: EGY EMBER AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK :: MEGGYESKERT :: TARTUFFE :: MACSKAJÁTÉK :: HÉ, MAGYAR JOE! :: SÁRA ASSZONY – A tájékoztatón hoztuk nyilvánosságra a 2018/2019-es évad minden korábbinál egyszerűbb bérlet-konstrukcióit is.

 

 

Az ember tragédiája

Madách Imre műve alapján

Rendező: Vidnyánszky Attila

Nagyszínpad                 

 

„Hová lesz énem zárt egyénisége.”

 

Főbb szereplők:
Berettyán Sándor, Ács Eszter, Berettyán Nándor, Csurka László m.v., Farkas Dénes, Fehér Tibor, Szabó Sebestyén László

 

– Álomszerű. Ez a jelző jut szembe elsőként, ha egy szóban kellene megragadnom, miként képzelem el most Az ember tragédiáját a Nemzeti Színházban – mondja Vidnyánszky Attila rendező. –  Madách Imre „emberiségkölteménye” hatalmas látomás, amely végigszáguld velünk a történelmen a Paradicsomtól egészen a jövőbe, de a Lucifer által ajánlott módon, vagyis a „tünékeny álom képei”-n keresztül. A rendezéshez a kulcsot tehát maga Madách adja meg: az álom logikátlan logikájával válik megélhetővé mindaz, amit Ádám és Éva korról korra lát és tapasztal, amiért lelkesedik, és amiből kiábrándul.

– Számomra a mű egyik kulcsmondata: „Hová lesz énem zárt egyénisége…” És Ádám kérdésére Éva így felel: „Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.” Vajon hová tűnik a személyiség „egész-sége”, amit az ember a gyerekben érez? De ugyanilyen agyat és lelket kínzó érzés a Paradicsomon kívüliség érzete, a kiűzetés előtti „szebb idő” iránti örök emberi vágy, „halálra ítéltségünk” tudata, és a szembesülés végességünkkel, az „arasznyi lét”-tel… Mindezen „reménytelenségek” mellett és a nagy eszmék hullámverése közben a szerelemről, két ember szövetségéről is szeretnék mesélni, amiből – átkokként vagy megváltásként – a jövőnk születik.

– Az ember tragédiája az a mű, amellyel ha komolyan foglalkozik az ember, nemhogy kimerítené önmagát, de újabb és újabb kérdéseket és gondolatokat szül – vallja Vidnyánszky Attila, aki 1999 óta immár négy verzióban rendezte meg Madách művét. Ezúttal a Nemzeti Nagyszínpadának egészét (a nézőteret is) arénászerűen „bejátszó”, látványos előadás születik.

Madách Imre 1859-ben fejezte be a munkát a drámai költeményén, a kéziratot 1861-ben vitte bírálatra Arany Jánoshoz, akinek stiláris javításaival 1862-ben jelent meg először a „nagy mű” nyomtatásban. Sokáig színpadképtelennek, előadhatatlannak tartották a Tragédiát – egészen 1883. szeptember 21-ig: Paulay Ede rendezésében ekkor kezdte meg színpadi karrierjét a mű a Nemzeti Színházban és a magyar színpadokon. (Ezért ünnepeljük minden évben ezen a napon a Magyar dráma napját.)

A Tragédia 135 éve – az 1947 és 1955 közötti betiltását kivéve – szerepel az ország első színháznak repertoárján. A Nemzeti Színház, amely 1837-es alapítása óta csak 2002-ben kapott végleges otthont a mai épületben, Az ember tragédiájával nyitotta meg kapuit.

A Csongor és Tünde, valamint a Bánk bán után Az ember tragédiája műsorra tűzésével a 2018/19es évadtól a magyar drámairodalom mindhárom klasszikusa látható a Nemzeti Színházban.

                                                                       Kornya István

 

***

Székely János: Caligula helytartója

Rendező: Szász János

Gobbi Hilda Színpad

 

Főbb szerepekben:
Trill Zsolt, Horváth Lajos Ottó, Rácz József, Kristán Attila, Bordás Roland, Bodrogi Gyula, Szarvas József

 

Székely János erdélyi költő, író, drámaíró ma már egyetemesnek számító műve a Caligula helytartója. A verses történelmi dráma, mely az egyén és a hatalom bonyolult viszonyrendszerét boncolgatja, valahogy mégis túlmutat formán és időn. A Palesztinában, i. sz. 39-41-ig játszódó történet ugyanis a hatalmi meggyőződés, a nemzeti fennmaradás, és egyáltalán, a hitükben elő és éltetett népcsoportok igazságainak összetűzését festi meg, s mindezt a drámai hősök benső vívódásain keresztül.

Mit tehet Petronius, az ember, ha császára, Caligula arra kötelezi, hogy egy zsidó templomba az ő saját szobrát állíttassa be, mint hatalmi szimbólumot? A római birodalom (jelképes) térhódítása nagy vészteher az ottani zsidóságra nézve, hisz a bálványimádás nem egyeztethető össze vallásukkal, nem beszélve arról, hogy e szobor magát az elnyomó császárt ábrázolja. Ám Caligula és helytartója Petronius méltó ellenfélre lel a helyi főpap, Barakiás személyében, aki vitapartnerként lehetetlen morális helyzetbe hozza Petroniust: egy nemzetet megsemmisíteni egy szobor miatt? Egy római nemes nem tehet ilyet!

Valóban, a fizikai megsemmisülés itt kéz a kézben jár egy nép hitének megsemmisítésével. A tébolyult Caligula azonban pontosan ezt hívja életre: a fennmaradást, mely a behódolás oltárán új életre kel. Petronius, római patrícius és „elv-társai”, Decius követ, Lucius, római nemes és Probus, germán származású segédtiszt, akik egyénenként ugyan érzik a beteges Caligula hatalmának tonnányi súlyát, mégis, a rendszer érdekében vitatkoznak és cselekszenek. A szembenálló fél, I. Agrippa palesztin király, de főként Barakiás, a jeruzsálemi templom főpapja, és Júdás, zsidó politikus viszont a végsőkig küzdenek a hamis jelkép felállítása ellen, mert azzal hitük, ezáltal pedig népük semmisülne meg.

A megoldás Caligula lefizetésében rejlik, amit Barakiás, az övéi nevében fel is vállal. Aranyat kilószámra a császárnak! A küldönc hozza is a hírt: Caligula kiegyezik. Ám az utolsó pillanatban, egy besúgó által felfejtett árulás folytán, Róma ura megváltoztatja döntését: a szobornak mégis be kell kerülnie a templomba. Petronius élete legnagyobb dilemmája elé kerül: vagy teljesíti Caligula parancsát, s ezzel egy alattvaló népet semmisít meg, vagy ő maga meghal. Az áruló személye végig homályban marad, a megoldás viszont sorsszerűen érkezik: Caligulát megölik a testőrei.

Petronius szavait idézve:

„Az alattvalók egyetlen valódi

Mentsége az, hogy túlélik a császárt.

De hát, úgy vélem, ez egy emberélet

Tartalmának tán mégiscsak kevés.”

 

 Verebes Ernő

 

***

 

Ivan Viripajev

Álomgyár /Dreamworks/

Rendező: Viktor Rizsakov

Gobbi Hilda Színpad

 

Főbb szereplők:
Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Rácz József, Kristán Attila, Tóth László, Katona Kinga, Bordás Roland, Tarpai Viktória m.v.

 

Ivan Viripajev, a kortárs európai színház mára már szinte kultikussá vált drámaíró-rendezője mintegy 17 évvel ezelőtt robbant be az orosz színház világába. Az egyik első, nagy sikerű drámája nyomán elnevezett és szellemi társával, Viktor Rizsakovval közösen elindított „Oxigén (Kiszlorod)” művészeti „mozgalom” egy új hangvételű és szellemiségű, a mai kor emberének hiányérzetét megcélzó színházi nyelv megteremtésére tesz kísérletet. Azóta számos színművével keltett feltűnést az orosz illetve európai színházi életben, és a művészetelméleti, filozófiai, etikai és vallási problémákat is érintő szövegeiből készült előadások, filmek mindig eseményszámba mennek. A korábbi darabjaihoz hasonlóan a 2011-ben írt „Dreamworks” (Álomgyár) című színműve is a beteljesületlen emberi álmokról, a szeretet utáni vágyról szól, ám ebben az esetben a hollywood-i filmek stílusát idézve, játékos iróniával beszél ezekről a komoly, a mai embereket mélységesen érintő kérdésekről. 

Viktor Rizsakov, aki Viripajev számos darabját vitte sikerre, így ír a „Dreamworks. Álomgyár” c. darab kapcsán: „Ivan Viripajev új és teljesen hihetetlen története folytatja az örök és egyszerű emberi értékekről szóló dialógust – a házasságról, a szeretetről, a családról – egy hollywood-i film mai nyelvezetét felhasználva. Az álmaink – a mi munkánk, amit bármi áron jól kell beteljesítenünk."

 

 

***

 

William Shakespeare

Othello

Rendező: Kiss Csaba

Gobbi Hilda Színpad

 

Főbb szereplők:
Horváth Lajos Ottó, Farkas Dénes, Ács Eszter, Nagy Mari, Blaskó Péter, Söptei Andrea

 

Shakespeare egyik legsérülékenyebb darabja, a közhelyek és teátrális fogások terepe. Erotikus thriller vagy borzongató, szorongó történet a látszat hatalmáról, az emberi bizalom törékenységéről. Az aljasságról, a szenvedélyről, az ártatlanságról. A darab a maga korában is épített a közönségben bizsergő idegengyűlöletre, használta, kéjjel suttogta a feketékben rejlő elemi szexualitás, az állati kéjelgés képzetét. „Azt akarod, hogy egy berber csődör hágja meg a lányod? Hogy unokáid rádnyerítsenek…?” – üvölti Jágó a velencei éjszakában fellármázva a lány apját, rokonait.

Azonban Velencének szüksége van a mórra. Erre a magányos, korosodó katonára. Aki önérzete mélyén őrzi királyi származása emlékét. De hogyan lehet a rátarti Sziget tábornoka éppen egy fekete, egy sehonnai mór? E köztársaságnak látszó, ravasz és pénzéhes mini-nagyhatalomé, amely az érdek, a diplomácia és a kifinomult stílus cölöpjeire épült. Talán az ereje, a különleges testi adottságai miatt? Dehogy! A velencei hadi flotta irányításához nem izomerő szükséges. Hanem ész, stratégiai érzék, határozottság, szilárd akarat. Karizma. „Ha lelküket kiteszik, sem találnak hozzá hasonló hadvezéri elmét” – mondja róla a vezér bizalmasa és gyilkos ellensége.

Jágó. Shakespeare egyik legösszetettebb figurája, aki saját énjéből, féltékenységéből, sértettségéből – és páratlan emberismeretéből alkotja meg a rontás remekművét. Szinte semmiből, tények és bizonyítékok nélkül.

„Ne méreggel csináld, fojtsd meg az ágyában” – súgja Jágó. És Othellonak tetszik ez. Hiszen ő áldozatot kíván, nem gyilkosságot. Igazságot tenni, nem pedig bosszút állni.

Ez nem a féltékenység tragédiája, hanem a sebzett bizalomé, a lelkünket megmérgező kételyé.

 

***

 

 

Giovanni Testori regénye alapján

Rocco és fivérei

Rendező: Vidnyánszky Attila

Nagyszínpad


Főbb szerepekben:
Berettyán Nándor, Bordás Roland, Mészáros Martin, Bánsági Ildikó, Barta Ágnes, Berettyán Sándor, Tóth Auguszta, Udvaros Dorottya, Schnell Ádám, Varga József, Fehér Tibor

 

Boldogság, megélhetés, érvényesülés. Ezt reméli Vincenzo, Simone, Rocco, Ciro és Luca: az öt Parondi fivér. Apjuk halála után határoznak úgy, hogy anyjukkal dél-olasz falujukból a dinamikusan fejlődő Milánóba költöznek, valamikor az 1950-es évek elején.

Vincenzo, a legidősebb fiú már eljegyzett egy jómódú leányt Milánóban, de a család megérkezése majdnem szakítással jár a két fiatal között. Simone az ökölvívásban találja meg a megélhetését és a siker lehetőségét, de hamar lejtőre kerül. Rocco, a középső fiú az, aki a családot összetartja, és bátyját is igyekszik megvédeni az „édes élet” csapdáitól, és végül belőle lesz bajnok. A két fiatalabb fivér közül Ciro egy autógyárban helyezkedik el, Luca pedig még kisfiúként figyeli a nagyobbak küzdelmeit, hogy végül ő mondja ki azokat a kulcsszavakat, amelyek felcsillantják egy élhetőbb jövő lehetőségét.

A bokszoló Simone beleszeret egy prostituáltba, ám Nadia elhagyja őt, és másfél év múlva egy véletlen találkozás után Rocco és a lány között szövődik szerelem. Az egyre jobban elzüllő Simone ezt képtelen elfogadni, és végül megöli a lányt. Rocco az egyetlen, aki végig és feltétel nélkül az őrá is kezet emelő bátyja mellett áll, segíteni próbál rajta, és minden megbocsát neki. Elemi jósága, már-már önmegsemmisítő alázata és áldozatvállalása elemi ki Roccót a környezetéből.

– Egyszerű mese ez öt fiatalember életének nagy lehetőségéről, arról, hogyan vívják ki helyüket az életben – a családban, a szorítóban, a szerelemben. Egyszerű, mondom, miközben a cím Thomas Mann bibliai távlatú regényére, a József és testvéreire utal, Rocco alakja pedig Dosztojevszkij Félkegyelműjének Miskin hercegével rokon. Én ezekben a dimenziókban tekintek erre a modern, rólunk szóló mesére – mondja Vidnyánszky Attila rendező. – Ezek a srácok vidékről magukkal hozzák értékrendjüket, naivitásukat, ábrándjaikat, vágyaikat, illúzióikat, ám a nagyváros másfajta játékszabályokkal szembesíti őket. Elveszi a világ, ami neki jár – és pont az vész el eközben, ami a legfontosabb: a szerelem. Hiába minden győzelem a ringben, ha bemocskolódik az emberi kapcsolatok tisztasága. Épp csak megcsillan a boldogság reménye, ám a beteljesedés lehetetlen. Valóban az? Hogyan és merre tovább? A regény és a film kérdései fájóan maiak.

A Rocco és fivérei az egyetemes filmművészet gyöngyszeme, az olasz neorealizmus egyik legnagyszerűbb alkotása. Luchino Visconti 1960-ban bemutatott filmje Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című 1958-as regénye alapján készült. A mozifilm számos rangos díjat nyert, és meghatározó állomás volt többek között Renato Salvatori, Annie Girardot, Claudia Cardinale és mindenek előtt a Roccót alakító Alain Delon karrierjének kezdetén.

 

***

 

Robert Bolt

Egy ember az örökkévalóságnak

Rendező: Csiszár Imre

Gobbi Hilda Színpad

 

Főbb szerepekben:
Rátóti Zoltán, Schnell Ádám, Söptei Andrea, Bodrogi Gyula, Fehér Tibor, Barta Ágnes, Bakos-Kiss Gábor, Tóth László, Rubold Ödön, Berettyán Nándor, Nagy Márk, Csurka László m.v.
 

A lelkiismeret szabadsága

"More: Nem a tetteimért üldöztetek ti engem, hanem szívem gondolataiért. Hosszú utat nyitottál meg. Mert az emberek először szívüket tagadják majd meg és nemsokára már szívük sem lesz többé ... Isten óvja a népeket, amelyek államférfiai a te utadat járják." (Részlet a darabból)

Haladás vagy elvhűség, gátlástalanság vagy erkölcsösség, reálpolitika vagy illúziók? Nem csupán a történelemformáló személyiségeknek kell ezek közül választani, a hétköznapi ember életében is fontos kérdés melyik úton halad. Bármilyen hitet, meggyőződést, erkölcsi értéket sutba dobunk az érvényesülésért vagy merünk hallgatni lelkiismeretünkre, benső sugallatokra, ha azok látszólag nem hatékonyak, esetleg hátrányos helyzetekbe sodornak? Naponta, de legalábbis életünk fordulópontjain mindannyian vergődtünk már ilyen dilemmák között. Robert Bolt Egy ember az örökkévalóságnak (The Man for All Seasons) című drámájában Sir Thomas More tragédiáját írja meg, aki evangéliumi tisztasággal vállalta elveit és inkább elbukott, mintsem megtagadta azokat.

Robert Bolt angol drámaíró a „dühös fiatalokról” elnevezett színházi mozgalomhoz kapcsolódik műveivel, akik a hatvanas évek elején a megalkuvás elleni harcot tűzték zászlajukra. Darabjait jelentős sikerrel játszották a West End-en, a Broadway-en is, a kor ünnepelt színészei szereplésével.  Világhírű viszont filmforgatókönyvíróként lett. Leghíresebb filmjei az Arábiai Lawrence, a Doktor Zsivágó és az Egy ember az örökkévalóságnak című, amit saját drámája alapján írt.  Két Oscar díjat kapott, a legjobb adaptált forgatókönyv írójaként. Egy időben ő volt Hollyvood legjobban fizetett forgatókönyvírója.

Csiszár Imre, rendező a darabról:

„A drámairodalomban azok az igazán izgalmas hősök, ahogy Hamlet mondja, akik egy kizökkent világban léteznek. Aztán vagy próbálnak tenni valamit, hogy visszazökkentsék a világot a normális kerékvágásba vagy elviselik a negatívumait. Robert Bolt hőse egy olyan lázadó, aki egyedül vívja meg a maga forradalmát. Paradox módon a lázadó Thomas More a fősodorral, a haladást szolgáló folyamatokkal nem ért egyet, nem megy a tömeggel, a divattal. Amikor a világ azt hiszi magáról, hogy tökéletes, jó irányba halad, akkor kellenek a More típusú emberek, akik nem hajlandók erkölcstelen módon, mindenen átgázolni a változás érdekében, hűek maradnak a régi értékekhez. Bár világtörténelmi szempontból új utak megnyitásáról van szó, hiszen VIII. Henrik intézkedései a polgári forradalom felé vezették Angliát, de figyelmen kívül hagyta az emberi méltóságot, az egyén szabadságát, vallási meggyőződését, amit Thomas More erkölcsi szempontból elfogadhatatlannak tartott. Ezért kitaszítottá válik, pedig az ő jövőre vonatkozó víziója, utópiája, túlmutat korának haladó eszméin, tulajdonképpen ő már a polgári forradalom bűneit, hibáit is látja, a majdani kapitalizmust mozgató gengsztertörvényeket és ő mindezek helyett egy utópisztikus, ideális világot képzel el. Ennek az embernek az álmai tovább mutatnak, mint VIII. Henrik reálpolitikája.„

Thomas More 1478-ban született Londonban, Oxfordban tanult, jó barátságban volt Erasmussal, a humanista tudóssal és gondolkodóval. Mint fiatal jogász kezdett el politizálni, később VIII. Henrik lordkancellárrá nevezte ki. More híres műve az Utópia, ebben egy békés, igazságos világ illúzióját vázolja fel, korának diszharmóniái ellenében. Amikor a király szakított a pápával, mert nem kapta meg a hozzájárulását Aragóniai Katalinnal kötött házassága felbontásához és önmagát az új, anglikán egyházfővé tette, Morus nem tette le a hűségesküt uralkodójának. Az országszerte nagyrabecsült tudóst VIII. Henrik hazaárulásért perbe fogta és kivégeztette. Thomas More-t 1886-ban boldoggá, 1935-ben szentté avatták. Barátja, Erasmus szerint: „géniuszához hasonlót Anglia sosem látott és sohasem fog látni többé.”

 

***

 

Anton Pavlovics Csehov

Meggyeskert

Rendező:  Silviu Purcărete

Nagyszínpad

 

Főbb szereplők:
Udvaros Dorottya, Blaskó Péter, Szarvas József, Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Farkas Dénes, Kristán Attila, Rácz József, Ács Eszter, Bordás Roland, Katona Kinga, Szabó Nikolett m.v.

 

„Kedves, gyöngéden szeretett, gyönyörű kertem!... Életem, fiatalságom, boldogságom, Isten áldjon!... Isten veled!” /Ljubov Andrejevna/

Sic transit gloria mundi, vagyis: így múlik el a világ dicsősége, mondhatnánk, hisz ki ne érezne szomorúságot, amikor régi, belakott terekből egyszerre emlék lesz, mert az idő felszámol minden emberi léptéket, és lebontja azt, ami már nem fenntartható. Nyilván Csehovnak is lehetett része ilyen élményben, hisz kereskedő apja elárverezte a házukat, amit olcsón egy barátja vett meg.

Ez ihlethette a Meggyeskert című drámájának ötletét is (amelynek címe magyar fordításban Cseresznyéskert-ként terjedt el), és amely egyben utolsó darabja. A művet először 1904-ben mutatta be a moszkvai Művész Színház társulata Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko rendezésében. Magyarországi ősbemutatója húsz évvel később, 1924 szeptemberében volt a Vígszínházban, a szöveget Tóth Árpád fordította.

A meggyeskert, mint családi birtok az a helyszín, ahová Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja, földbirtokosnő Párizsból megérkezik, és szembesül gyermekkora romjaival. A birtok lakói ugyan még élik reményteli életüket, de az álmok szétfoszlani látszanak, a meggyeskertre a felszámolás vár.

Csehov ebben a tragikomédiában egyszerre sűríti magába a múlt század elején kiütköző dekadens élethangulatot és Oroszország jövőképét – mivel a meggyeskert, mint metafora tekinthető a korabeli ország szimbólumának (erre a darabban utalás is történik). A pénz szerepe fel, míg az emberi kapcsolatok szerepe leértékelődik. Úr és szolga viszonya definiálhatatlanná válik. Sarlotta Ivanovna kijelenti, hogy nem érti, miért él ezen a világon. Lopahin egy komikus figura, akinek elképzelései azért ütköznek Ljubov Andrejevna terveibe, mert azt hiszi, pénzzel minden megoldható. Trofimov, a közel harmincéves diák szintén tragikomikus szereplő, pedig a műveltség szikrája egyedül benne fedezhető fel.

Családi ebédek, estélyek, a ház népe között szövődő érdekkapcsolatok, szerelmek, mindezek még az élet látszatát keltik, ám a meggyeskert lassan kiszárad, az ősz elviszi az utolsó lombokat is a fákról. A birtokot elárverezik, új gazdára lel, aki nem más, mint Lopahin, a kereskedő, a család barátja. A család tagjainak sorsa külön-külön utakra terelődik, miután elhagyják az ősi birtokot.

A darab, mint tragikomédia szerepel a drámatörténetben, hiszen az emberi értelem hogyan is versenyezhetne egy felsőbb irányítórendszerrel, aminek körforgás a neve? A család esendősége, az egyénenkénti suta próbálkozások, hogy ellenálljanak ennek az erőnek, mégis könnyeddé teszik a történetet – komolyan megmosolyogtatóvá.

„Hadd üljek le még egy percre. Nem tudom, hogy van ez, de azelőtt észre se vettem, milyenek ezek a falak, milyen a mennyezet, most pedig olyan mohó érdeklődéssel, olyan szeretettel nézek mindenre...” /Ljubov Andrejevna/

 

***

 

Molière

Tartuffe

Rendező​: David Doiasvili

Nagyszínpad

Főbb szereplők:
Trill Zsolt, Horváth Lajos Ottó, Ács Eszter, Szűcs Nelli, Szabó Sebestyén László, Barta Ágnes

 

Az eredeti címben a szerző fontosnak tartja, hogy a névhez társítsa a jelzőt is „l’imposteur”. Tartuffe avagy a képmutató, de mondhatnánk szenteskedőt, szemforgatót, kétszínűt, alakoskodót, ájtatoskodót, kegyeskedőt, farizeust… És ha egy nyelvben valamire ennyi megnevezés van, azt mutatja, hogy az a jelenség foglalkoztatja a beszélőket. De mi sem mutatja jobban e színdarab népszerűségét, mint az, hogy e szinonimák közé ma már oda lehetne írni ezt is: „egy tartuffe”. Értenénk, mert a figura eggyé vált a tulajdonsággal, amit Molière e darabjában pellengérre állított, mégpedig olyan erővel, hogy noha 1664-ben már megvolt vele, csak 1669-ben kapott engedélyt a bemutatására. Mint minden korban, akkor is nagyszerű reklámnak bizonyult a tiltás, mert a február 5-i bemutatóra özönlöttek a nézők. De az, hogy e lelkesedés nem csökkent később sem, már a mű üdeségét, érvényességét mutatja. Megszámlálhatatlan színpadi olvasata van napjainkban is, minden alkotó megtalálja a maga Tartuffe-jét, aszerint, hogy épp mit akar üzenni a világnak, épp melyik társadalmi jelenség piszkálja a csőrét. Mindenesetre azok, akik a hit elleni támadást vélték felfedezni benne, és ezért hol tiltották, hol lelkesen üdvözölték világnézeti beállítottságuknak megfelelően, talán elsiklottak Cléante e sorai fölött, amelyen áthallik Molière vallomása:

„Egyet tudok - egész tudományom csak ennyi:

Tudom, mi az igaz, s tudom, hogy mi a talmi.

S mert dicsőbb hősöket sehol sem ismerek,

Mint az alázatos, igazi szenteket,

S mert szebb és nemesebb dolog nincs a világon,

Mint ha az igazi vallás buzgalma lángol -

Előttem épp azért semmi sem undokabb,

Mint e szenteskedő, jól színlelt áhitat /…/” (Vas István fordítása)

 

E kis részlet jól mutatja, hogy több mélység van Molière e művében annál, semhogy aktuálpolitikai üzenetekre kellene redukálni. David Doiasvili grúz rendezőnek színházunkban eddig bemutatott két rendezése, a Szentivánéji álom és a Cyrano, valamint az első MITEM-re meghívott Macbeth előadása sejteti, hogy ő nem fog megállni a kiszólások szintjén, hanem az archetipikus, minden korra és bizonyos értelemben, kisebb nagyobb mértékben mindannyiunkra jellemző színlelés mélyére fog ásni.

Vágyott szerep sok színész számára mind Tartuffe, mind Orgon figurája, sőt a Nemzeti Színház történetében arra is volt példa, hogy színésznő kérte jutalomjátékául Tartuffe-öt: 1847-ben Lendvayné alakította. Nem csoda, hisz e 17. századi francia virtuóz komikus színész-író – aki mellesleg a legenda szerint mindig tragikus szerepekben akart tündökölni, de azok úgy álltak rajta, mint tehénen a gatya – minden színpadi tapasztalatát belesűrítette e két figura megszólalásaiba. Ő maga az ősbemutatón Orgon szerepét alakította, minden bizonnyal parádésan. Társulatunk színészeit és a grúz rendezőt ismerve, nézőink is parádés alakításokra, és egy szenvedélyes rendezésre számíthatnak.

 

***

 

Örkény István

Macskajáték

Rendező: Cserhalmi György

Gobbi Hilda Színpad

 

Főbb szerepekben:
Udvaros Dorottya, Bánsági Ildikó, Blaskó Péter, Tóth Auguszta, Nagy Mari, Söptei Andrea, Tóth László

 

Az elmúlás komédiája

„Mi, emberek, csak egyféleképpen tudunk szenvedni és örülni, akár az élet elején, akár a végén tartunk” – írja Örkény István a Macskajáték című tragikomédiája elé. Ha előveszünk egy fiatalkori fényképünket, úgy tűnik az életünk egy önfeledt pillanatban megragadható és bár múlnak az évek, szenvedélyeik és szenvedéseink ugyanolyan elevenen élnek bennünk, mint hajdanán. Örkény így folytatja: „E groteszk történet főhőse özvegy Orbán Béláné, s a darab valójában az ő véget nem érő vitája, szájaskodó, alakoskodó, még a hazugságtól sem visszariadó pörlekedése mindenkivel, aki körülveszi: a lányával, a szomszédnőjével, Paulával s legfőképpen az ő München közelében élő nénjével, Gizával. Körömszakadtáig harcol, hogy zűrzavaros, értelmetlen és reménytelen szerelmét ráerőszakolja a világra. Megvan benne minden, amire az ember képes: egy piaci kofa nagyszájúsága és egy görög tragika fensége. Mit is tehetne mást? Orbánné a természet törvényei ellen harcol, mert semmibe veszi az öregséget, és hadat üzen a halálnak.”

A Macskajáték először regényként jelent meg 1965-ben és nagy sikert aratott. Egy rendező, a fiatal Székely Gábor kérésére és inspirációja alapján írta meg Örkény István a levélregény színpadi változatát 1969-ben. Abban az időben a monológokból épített dramaturgiai forma úttörően modern volt, napjainkra már bevett gyakorlat, „posztmodern” forma. Az ősbemutatóra 1971 januárjában Szolnokon került sor és pár hónap múlva Székely Gábor a Vígszínház kérésére a Pesti Színházban is megrendezte Sulyok Mária és Bulla Elma főszereplésével.  A Pesti Színházban több mint egy évtizedig műsoron volt. „Orbánné mindannyiunkat túlél”-nyilatkozta Sulyok Mária. És így is lett.  Még az ősbemutató évében még két magyarországi bemutató mellett Helsinkiben is színre került. Azóta a Macskajátéknak jóval több mint 100 bemutatója volt a világ számos országában. A századik bemutatón 1986-ban már kortárs klasszikusként tűzte műsorra a Játékszín újabb parádés szereposztásban: Psota Irénnel és Tolnay Klárival valamint az Egérke szerepében remekelő Törőcsik Marival. 1974-ben mutatták be a Macskajátékból készült játékfilmet, melyet Makk Károly rendezett.

A Macskajáték a Nemzeti Színházban újra kiváló művészek jutalomjátékára teremt alkalmat és reméljük igaza lesz ezúttal is Sulyok Mária jövendölésének: „a Macskajáték talán mást jelent majd, megváltozhat a darab hangvétele, üzenete is, de a siker nem pártol el tőle.”

 

***

 

Földes László Hobo

Hé, Magyar Joe!

Rendező: Vidnyánszky Attila


Szereplők:
Földes László Hobo és Rácz József

 

Az ötlet a semmiből csapott le rám. Jimi Hendrix világhírre juttatott egy féltékenységi gyilkosságról szóló néger bluest, a „Hey Joe”-t, amit én negyven éve lefordítottam és azóta is játszom.  

Valamiért eszembe jutott, hogy ha nekem amerikai nevem van, azaz a „Hobo”, akkor a „Joe” is lehet magyar és együltő helyemben leírtam a gyilkos élettörténetének vázlatát. 

Joe Magyar József néven született a hetvenes évek végén. Apja a rendszerváltás után bankár lett, verte a fiát, az anyja színésznő volt, bármit eljátszott, csak anya nem volt. Józsi utálta az iskolát, futballista akart lenni. Megismerte a bluest és a legjobban a „Hey Joe” tetszett neki.

A BKV Előre ificsapatában középcsatárt játszott és minden gól után a dal egyik sorát kiabálta: „Lelövöm az asszonyt!” Ezért nevezték el Joe-nak.

Nem vágyott nagy életre, csak villamosvezető lett és feleségül vette az első nőt, aki lefeküdt vele. A nő azt hitte, a bankár apuka majd arany életet biztosít nekik, ám hamar rájött, hogy ez soha nem teljesülhet, és megcsalta a férjét.

Joe rajta kapta őket és miután az asszony megalázta, az apja vadászpuskájával lelőtte. Utána kihívta a rendőröket, feladta magát, mindent bevallott.

Súlyos ítéletet kapott, tizenhat évet húzott le a börtönben, ahol naponta küzdött a lelkiismeretfurdalással és a szégyennel. Aztán kiszabadult és itt találta magát a mai Magyarországon, ami nem hasonlított arra, ahol ő felnőtt. Az utcán élt, munkát nem kapott, végül utcazenész lett, így találkozott egy néhai osztálytársával, aki munkát és szállást adott adott neki.     

Eddig a történet, amit 26 dalszövegben írtam meg és ősszel dupla lemezként, egy hangoskönyvben jelenik meg. Megmutattam az anyagot Vidnyánszky Attilának, aki egy kétszereplős előadást vizionált a dalok köré. Színész alakítja majd Joe-t, én pedig szokás szerint az igric, a mesélő leszek.

A zenét Pengő Csaba és Kiss Zoltán írja, a próbák már folynak, a felvételek május -júniusban lesznek, a könyv és a lemezek megjelenését szeptemberre tervezzük. (27 dal)

A család :: Nagyember fiának lenni :: Hazafelé az iskolából :: Találkozás a zenével :: Első szerelem :: Második szerelem :: Az élet a házasságban :: A gyilkosság :: A “Hey Joe” régen és most :: Feladta magát :: Út a tárgyalásig :: A védő, az ügyész és az ítélet :: Közjáték a karzaton :: Az ügyész áriája :: A smasszerek tízparancsolata :: Szürkület :: Emlékezés naponta :: Az életfogytosok bibliája :: A látogatás :: A megbánás :: Isten keresése :: Új Magyarország :: Vakember blues :: Utcazene :: A temetőben :: A részegesek testvérisége :: Az angyalok itt járnak közöttünk

Nos, jelenleg, mint „érzékeny szerző“, ennyit tudok mentségemre felhozni. 
Földes László Hobo

 

 

***

 

Döbrentei Sarolta

Sára asszony

A Nemzeti Színház és a Spektrum Színház közös produkciója

Gyulai Várszínház, Nemzeti Színház, Gobbi Hilda színpad

Rendező: Vidnyánszky Attila

 

Főbb szerepekben:
Söptei Andrea, Szarvas József, Berettyán Sándor, Szász Anna m.v., Márton Emőke-Katinka m.v., Szélyes Ferenc m.v., Tatai Sándor m.v.

 

Döbrentei Sarolta, számos filmforgatókönyv és dráma szerzője, e művében egy 19. század eleji, sokgyermekes család történetét meséli el. E család lehetne akár hétköznapi is, ám kálváriája, s az ezt követő végkifejlet mégis példává, sőt, történelmi jelentőségűvé emeli. Mert vajon ki az a gyermekek közül, aki végül is túléli, sőt, szentesíti e család történetét?

Sára asszony és férje György, Misikét, hatodik gyermeküket temetik. Sára fásult, György összeomlott. Demeter Mór tiszteletes és a doktor, Miksai Tibor a megszokott gyásszal veszik tudomásul a tragédiát.

Otthon, férj és feleség tehetetlenül veszekszik. A doktor, felesége Erzsike, és annak anyja, Bözsi néni torra érkezik. György keserűen beszél a már elhalt gyerekekről, szembeszáll a sorssal, még Miksai doktort is megvádolja Misike halála miatt. Szó esik bűnbánatról, belenyugvásról, mindhiába. A vendégek feleslegesnek érzik magukat, el is mennek nemsokára.

Gyülekezeti terem, odakint szüreti mulatság zajlik. Sára asszony megszállottan takarít. Demeter tiszteletes jön, beszédbe elegyednek vallásról, hitről, bibliáról. Sára meséli, hogy olvasni tanul.

Halottak napja, Sára a gyermekei sírja előtt áll. Újból várandós. Bözsi néni jön, mondja, Erzsike furcsán viselkedik, lehet, egyszer ő is átmegy a pallón, s elrepül. Sára nem hisz a pogány boszorkányságban. Erzsike meddő, hiába próbálkoznak férjével, a doktorral, Bözsi néni szerint Sárának át kellene adnia a gyermekét neki: gazdag ház, jobb körülmények.

Sáráék háza. Ott a doktor, a gyermek meghalt. Jön a pap is. Sára eseng, csináljon valamit, támassza fel. Egyre eszelősebb, vonyítani kezd.

Advent, imaterem, bibliaóra. Erzsikén kívül mindenki jelen van, plusz egy vendég, a hitetlen Demeter Bendegúz, aki "terápiára" jött nagybátyjához, a paphoz. Ateista, "felvilágosult", mindenkit kioktat. Végül Miksai doktor kizavarja.

Karácsony, kút, palló. Erzsike Györggyel találkozik. Panaszkodik a férjére, a meddő sorsára, és megkörnyékezi Györgyöt, gyereket akar szülni. György ellenáll, de nem meggyőzően. A távolból Miksai doktor szólongatja Erzsikét, akinek mennie kell, de előtte ajándékot ad át Györgynek.

Farsang. György, Sárát a templomtérre hívja, de ő nem akar menni. Egy nyulat ad neki, amit Erzsikétől kapott. Sára egy könyvet küld vissza Bendegúznak, ami az istentelenségről szól. György megdöbben. Sára megvallja, istentagadóvá vált a sok csapás után. György elkapja őt, és a pallóhoz akarja cipelni, hogy átvigye. Sára kiszabadul. Kéne még egy gyermek, mondja György. Sára egy baltát vág a gyerekruhákkal teli ládába.

Húsvét. Sára Bendegúzzal beszélget, megértik egymást. "Nem tudok hinni!"

Pünkösd. Erzsike és Sára beszélgetnek. Sára felajánlja neki gyermekét, de Erzsike nem fogadja el, mert ő is terhes. György jön, szembesül. Ő az apa? Gyorsan távozik.

Ünnepi asztal. Mindenki jelen. Miksai doktor örömmel közli, Erzsike állapotos. Áldást mond, Demeter tiszteletes zavarba jön. Kijelenti, a hitetlen Bendegúznak haladéktalanul vissza kell térnie Kolozsvárra, de az nem akar, Erzsikét hívja segítségül. Sára aggódik Györgyért.

Palló. György fekszik rajta, karjai élettelenül lógnak. Sára érkezik, ráfekszik. Messziről Bözsi néni kiabál: Demeter tiszteletes felakasztotta magát.

Temető. Sára sírt ás még meg sem született fiának, közben beszél hozzá.

Keresztelő. Sára, gyermekkel a karján. György is ott van. Szertartás. Mi lesz a gyermek neve, kérdi az új pap. Arany János, hangzik a válasz.

 

Frissítve: 2018.05.10.

(2018. május 9)