Pinokkió mi vagyunk

Miért érezte szükségesnek, hogy Collodi univerzális meséjéből felnőtteknek szóló előadást készítsen a saját adaptációjában?

– A gyerekkönyvek lapjairól, a Walt Disney mesefilmből, a televíziós és filmes feldolgozásokból ismert Pinokkió teljesen eltér az eredeti műtől. Collodi az olasz nép önálló nemzetté válását követő évtizedben mondhatni népnevelő szándékkal alkotta meg az életre kelt fabábú alakját, belesűrítve az emberi lét, a felnőtté válás keserédes tapasztalatait az önállósodásról, a felelősségvállalásról. Az első, folytatásokban megjelent változatban Pinokkiót kivégzik a bűnei miatt. Az 1883-as regényben Collodi a kiadó kérésére változtatta meg a történet kimenetelét happy endre, és ez így került be a köztudatba. Most engem elsődlegesen a valóság és az illúzió kapcsolata foglalkoztatott ebben az örök érvényű mesében. Lázadó teremtmények, összezavarodott lelkek vagyunk mindannyian az élet sodrásában. Keressük a helyünket, és folyamatosan beleütközünk abba, hogy a világ másmilyen, mint amilyennek elképzeltük.

Pinokkió kit testesít meg valójában?

– Bármelyikünk közös pontokat találhat Pinokkióval. A felnőttek hazugsága egyfajta vezérvonala a mi előadásunknak. Az első hazugság Pinokkió alkotójától, Dzsepettótól származik, aki életet akar lehelni egy fabábúba, hogy a világ a csodájára járjon. Pinokkió a felnőttek hazugságai által válik „képzett” hazudozóvá. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Pinokkió orra akkor nő meg mindig, amikor hazudik, holott az éhség növeli az orrát. A világra, az ételekre, a kapcsolatokra éhes, enni, inni, mulatni, csavarogni akar. A másik fontos téma, amit az előadás hangsúlyoz, az apa-fiú kapcsolat. Pinokkió utazása során a valóság és a fantázia birodalmában találkozik jó néhány „apafigurával”: a tűznyelővel, a cirkuszigazgatóval, a bíróval, akik mind fordítanak a sorsán. A realista és a meseszerű jelleget egybetartva arra törekedtünk Giuseppe Stellato díszlettervezővel és Graziella Pepe jelmeztervezővel, hogy a színház csodálatos színlelt valóságában az emberré válás folyamatáról beszéljünk.

Színész, rendező, társulatalapító minőségében hogyan látja az olasz színházat? Megfogalmazható az egyedisége, mint ahogyan beszélünk orosz, román, német színházról?

– Az olasz színház alapvetően színész-, látvány- és mozgásközpontú, aminek a hagyományai nagyon messzire, egészen Goldoni koráig nyúlnak vissza. A nagy komikusok által alapított magántársulatok határozták meg jó ideig az olasz színházi élet arculatát. Az 1940-es évektől történt egy robbanás a ma már klasszikusnak számító nagy rendezőegyéniségek térhódításával. Luchino Visconti, Paolo Grassi, Giorgio Strehler, Massimo Castri, Luca Ronconi személyében olyan alkotók léptek színre, akik Európa színházi térképén a rendezői-szerzői színházat fejlesztették a legmagasabb szintre. Mint sok minden másban, úgy színházi téren is rendkívül megosztott Olaszország a hagyományőrzés és a modernség, a szélesebb közönséget kiszolgáló úgynevezett népszínház és a formabontó esztétikai, nyelvi, tartalmi, vizuális kísérletező jelleg között. Manapság egyre több az olyan kis létszámú mobil társulat, mint amilyen az általam alapított Stabilemobile is, amely egy-egy produkciót államilag fenntartott színházakkal koprodukcióban kivitelez, majd utazó társulatként befogadó játszóhelyen mutat be.

2017-ben kinevezték a Velencei Biennále színházi részlegének az élére. Milyen elvek, értékek szerint szervezi igazgatóként a fesztivált?

– Manapság jelentős törésvonal tapasztalható a színházi szcénában a korábbi nemzedékek és az újak között, éppen ezért a Biennale Teatro elkötelezte magát olyan fiatal alkotók munkáinak a bemutatására, akik másképpen nem jutnának lehetőségekhez. Első körben pályakezdő olasz rendezők számára írtunk ki pénzjutalommal járó pályázatot. A 2020-ig szóló igazgatói megbízatásom első évében a rendezők, azon belül is női rendezők álltak a színházi találkozó fókuszában. Idén a színészekkel folytatódik a tematikus sorozat. Tavaly elsősorban olyan alkotásokat hívtunk meg, amelyek a beszélt nyelvvel kísérleteznek. Ezek közé tartozik a krakkói Majya Kelczewska rendezése, aki Elfriede Jelinek The Rage című darabját állította színpadra a Charlie Hebdo munkatársai elleni merényletről. A Biennale College műhelyében hét performansz jellegű előadás is született, amelyeket a 20. század második felének rejtélyes körülmények között vagy tragikusan elhunyt nőalakjainak a sorsa ihletett.

 Ön szerint mitől lehet izgalmas, egyedi egy színházi fesztivál? Milyen értéket képvisel a palettán a MITEM?

– A színházi nyelvek, kifejezési formák, alkotói elképzelések sokszínűsége miatt tartom értékesnek az olyan fesztiválokat, mint a MITEM. Fontos, hogy ne csak az élvonalbeli, nemzetközileg elismert, díjazott előadások panorámája legyen egy nemzetközi színházi találkozó, hanem ugyanolyan mértékben helyet és hangot adjon a különböző országok kevésbé ismert, rendhagyó színházi produkcióinak. Hiszem, hogy csak egymásból merítve, egymás kulturális, művészi, emberi hozzáállását, alkotói stílusát megismerve tudunk mi, színházcsinálók is fejlődni.

Szentgyörgyi Rita

(2018. március 26.)