Talán nem véletlenül alakult ki látens, de annál izgalmasabb koncepcionális vita Nagy József és Vidnyánszky Attila között a MITEM 2017 kapcsán. Azt írja a koreográfus a fesztiválköszöntőjében saját korábbi avignoni társművészi-fesztiválszervezői krédójáról: „Rendkívüli alkalmat teremtett ez számomra, hogy művészi világomat, territóriumomat (…) hozzám közel álló alkotókon keresztül is bemutathassam.” Szerinte Vidnyánszky a MITEM-en szintén „egy hozzá közelálló művészi univerzumot akar bemutatni, a színházon belül egy olyan költői vonalat, amely az ő látásmódjára is jellemző”. Amikor Kornya István szembesíti ezzel a felvetéssel Vidnyánszkyt, ő úgy reagál e magazin hasábjain erre: „a MITEM – de igaz ez a Nemzeti Színházra is – tükrözi az én színházi ízlésemet… De (…) koncepciójában van egy még ennél is fontosabb szempont: a nyitottság. Sőt, maga a nyitottság a koncepció!” Az interjú címe is ez a végső tétel lesz, attól tartok azért, mert Nagy József mellett mások is úgy érezhették, mintha túlságosan is a Nemzeti Színházban érvényesülő színházesztétika határozná meg a MITEM-es külföldi előadások, határon túli színházi programok válogatását.
.jpg)
Vidnyánszkynak viszont nyilvánvalóan igaza van, amikor hangsúlyozza: a nyitottság igényével bőven összefér valamifajta szellemi közösségkeresés is. S ne vonjuk kétségbe, hogy őszintén kíváncsi másfajta színházi kalandokra is. Lehet ez a néző szubjektív – adott esetben szükségszerűen egyoldalú – benyomása: hogy a választott felhozatalra túlságosan erősen rányomja bélyegét a nemzetis műhelyt meghatározó igazgató művészi ízlése. Valószínű, hogy az erős egyéniség „elfogulatlan” választásaiban is mindig ott lesz egyéniségének lenyomata. Sőt, egy ilyen méretű seregszemlénél bizonyos fokig kívánatos is, hogy a válogató ízlése, erőteljes kisugárzása érvényesüljön: ez biztosíthatja az előadásfolyamnak azt, hogy ne essen szét darabjaira, vagyis egységes profilt, jól meghatározható arcélt kölcsönöz a fesztiválnak.
Én magam ugyanakkor, olyan kritikusként, akinek – épp a Nemzeti jóvoltából – módom volt egy évadon át követni a repertoár építését, úgy gondolom, merészebben válogathatna a MITEM a jelentkezők közül, ha tetszik, többet kockáztathatna. A nagy fesztivál épp arra esély, hogy új hangokat, ismeretlen színházeszményeket kockázatmentesen mutathasson be a színház. Azt persze én sem tudom, hogyan tudná „lejjebb csavarni saját lángját” egy erős művészi egyéniség – a színházalapítótól meg éppenséggel azt várjuk, hogy „nyilatkoztassa ki magát”. De a színházi találkozó esztétikák ütköztetésére is alkalmas terep.
Ez persze csak futó ötlet a részemről, az idei felhozatal szűk metszete – ám az előző három MITEM alaposabb ismerete – alapján formált vélelem, semmi esetre sem bizonyosság. S persze ilyen általánosan fogalmazva semmit nem mond sem az egyes előadások értékéről, sem az egész seregszemle művészi színvonaláról. Főként azért nem, mert a felhozatalban találunk nagyon erős előadásokat éppúgy, mint közepes darabokat, függetlenül attól, hogy az itt honoshoz hasonló, vagy tőle eltérő színházeszményen alapulnak.
Az elvi kérdés körüljárása után azonban lássuk konkrétan, milyen tapasztalatokkal gazdagította a kritikust a MITEM 2017! Itt van mindjárt a bergamoi Teatro Tascabile di Bergamo produkciója, Olaszországból. A prózai és táncszínházi elemeket elegyítő Rosso Angelico – egy éteri utazó tánca című előadás szavakkal és zenével és tánccal fogalmaz. Költői-filozófiai látomás inkább, mint pontosan kivehető történet, mely a haláltánc középkori műfajára kíván építeni, de nagyon is kortárs eszköztárral dolgozik (zenében és táncban egyaránt). Az eszközök egy része morbid és hosszú távon közhelyes-unalmas: ilyenek a vissza-visszatérő csuklyás halálfejek. Annál erősebb a zene és a tánc együttes hatása, legikonikusabban a fénnyel vörösre festett homokot szóró táncos körtáncában, melyet már a programismertető illusztrációja is kiemelt, de ugyanilyen szép (igen, valljuk be, szép) az estélyen, a díszvacsora után a férfi (a halál angyala) és a szeretett nő tánca, Brel dalára.
Meghatározó eleme volt az idei MITEM-nek (ahogy a Vidnyánszky-féle Nemzetinek is) az orosz kultúra – időnként kicsit túlzott – jelenléte. A 19. századi oroszok persze sokunk kedvencei – én most a Jevgenyij Anyegin előadást néztem meg (Dosztojevszkij kimaradt). És szó se róla, a Vahtangov Színház igencsak színvonalas, ha talán kicsit vontatott, hosszúra nyúló előadást hozott el Pestre a litván származású Rimas Tuminas vezetésével. A politikailag pikáns módon orosz színházban dolgozó litván mester (aki maga is egy neves színházi találkozó szervezője) kezén nem tűnnek el az orosz nemzeti utalások a darabból, de félreérthetetlenül a műnek az emberi élet forgandóságával, kiszámíthatatlanságával küszködő filozófiai vonulata válik meghatározóvá. A színpadon elszabadul a nagyromantika, és az itthon sokszor patetikusnak kikiáltott teátrális elemek időnként nagyon is hatásosan kezdenek működni – például amikor a párbaj után a „hóágyú” vadul fújni kezdi a havat. Érdekes ötlet Anyegin szerepének megkettőzése, s az öreg férfi(ak) és fiatal lány kapcsolatává átírt szerelmi szál. De időnként a teatralitás igénye (ez a nagyon is nemzetis vonás) túlzóvá válik – legbántóbban, amikor az utolsó jelenetben szívbemarkolóan bekorcsolyázik egy medvével a hősnő.
A közönség orosz fele felállva tapsolt nemcsak ez után a jelenet után, hanem másnap, Andrej Platonov Fro-ja után is. Amit az tett kicsit groteszkké, hogy az utóbbi előadáson nem csak a záró színpadképet töltötte be egy hatalmas Sztálin fej, hanem a nézőközönséget is vörös alapra festett orosz mozgalmi jelszavak ölelték körül. Vidnyánszky egyik kedvence, Viktor Rizsakov hozta létre azt a fiatalokból álló társulatot, a Július-együttest, amely a generációsan is közülük való rendező utasításait követve valamifajta nosztalgiát támaszt az 1920-as évek Oroszországa iránt, mondván, a tiszta szívű fiatalok akkor is boldogságra, szerelemre vágytak. E tétel igazságát nyilván nem vonhatjuk kétségbe, ám a politikailag még sem ártatlan korszak ilyenfajta „megbocsátó” bemutatásával kapcsolatban igen is felmerül a „történelmi igazságtétel” egyáltalán nem problémátlan színházi kérdése.
Összességében? Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem vádolható erőtlenséggel az idei MITEM sem. Ám a nagy nevek és a jó előadások mellett további vonzerőt jelenthet, ha a jövőben a fesztivál bátrabban merít az eltérő színházi kultúrákból.
Horkay Hörcher Ferenc
(2017. június 17.)