Film, színház, muzsika
Trokán Nórával fotókról, filmekről, átváltozásokról és a szerepátvételek jeges rémületéről
Beszélgetés közben fotó is készül. Nem zavarja?
– Miért zavarna?!
Esetleg – mint fotós – jobban figyel majd a kollégára. Talán szóvá is teszi, ha valamit másképpen csinálna?!
– Az igaz, hogy mióta én is fotózom, jobban értem, mi miért történik a gép mögött. Talán már jobban értem a kéréseiket. De most nem én vagyok a fotós. Külön tudom választani a szerepeket.
Mióta fotózik?
– Gimnazista voltam, amikor a spórolt zsebpénzemből megvettem az első saját gépem. Akkor még laborba vittem előhívatni a filmeket, kinagyíttatni a papírképeket. Aztán nálam is eljött az ideje a digitális gépnek. Azzal készítettem az első olyan sorozatomat, amit már megosztottam szélesebb körben, és nagyon nagy sikere lett. Eddig egy kiállításom volt pár éve, néha újságokban jelennek meg a képeim, és megcsinálhattam a Katona József Színház társulatának egy korábbi portrésorozatát. Nagyon örültem annak a felkérésnek. Jó élmény volt.
Színészként könnyebb a színészeket instruálni?
– Amikor fotózok, nem szoktam különösebben senkit sem instruálni. Inkább hagyom, hogy minél természetesebb, őszintébb legyen a kép. Érdekes, hogy némelyik színész sokkal nagyobb zavarban van, ha fotózzák, mint a civil barátaim.
Amikor „csak úgy” az utcán vagy bárhol portrékat készít, akkor gyűjti is a karaktereket? Hívhatjuk akár karakterlesnek is?
– Érdekelnek az emberi sorsok, de azt hiszem, az én fotós szenvedélyemnek semmi köze nincs a karakterleshez. Csak a pillanatot szeretném megragadni, megörökíteni a jelent, ugyanakkor megmutatni az arcon tükröződő múltat is.
1986-ban született Budapesten. Édesanyja, Papadimitriu Athina, édesapja, Trokán Péter és nővére, Trokán Anna is színművész. Érettségi után elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Prózai szakon tanult Marton László, Forgács Péter és Hegedűs D. Géza osztályában. Az egyetem elvégzése után, 2009-ben a kecskeméti Katona József Színház tagja lett. 2013-tól szabadúszó, de rendszeresen visszajár Kecskemétre, és 2014 óta gyakran szerepel a Nemzeti Színházban is.
Munkásságának elismeréseként 2012-ben Domján Edit-díjat kapott; 2014-ben a Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb női alakítás díját kapta meg; 2015-ben Junior Prima-díjas lett; 2016-ban a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb női főszereplőnek járó díjat nyerte el a Kecskeméten bemutatott Macska a forró bádogtetőn című előadásban nyújtott alakításáért.
Trokán Nóra a 2016/17-es évadban a Boldogságlabirintus, a Galilei élete, a Brand, a Vitéz lélek, a III. Richard és a Hippolütosz című előadásokban látható a Nemzetiben.
A saját portréit meg szokta nézni?
–Találkozom velük az újságokban és a neten is, de különösebben még sohasem elemeztem.
Amikor nézegettem a Trokán Nóra-potrékat, az jutott eszembe, ha mozgókép lenne: a következő gesztusa akár a sírás, de akár a nevetés is lehetne…
– Érdekes… Ezt még senki sem mondta. De lehet benne valami.
Talán a rejtőzködés?!
– Még az is lehet…
De minden rejtőzködése ellenére ott van a címlapokon, időnként a bulvárban is!
– Azért óvatos vagyok a médiaszereplésekkel. Igyekszem kellő távolságot tartani. Magazin és magazin közt is van különbség, és ha például a pályámról beszélhetek, akkor nincs miért nem vállalni. Az embernek magának kell éreznie, mi fér bele és mi nem.
Akár egy televíziós showműsor is?!
– Nem feltétlenül… Amikor például anno felkértek a Nagy Duettre, sokat gondolkodtam rajta, végül arra gondoltam, hogy Caramel párjaként biztos meg tudunk majd felelni a saját elvárásainknak, és csak olyat fogunk csinálni, ami nekünk belefér. Korábban is tiszteltem azért, amit csinált. Jó volt vele együtt dolgozni, és szeretek is énekelni. Mostanában talán a legjobban a zene hiányzik az életemből.
Sokszor nyilatkozta: mindenben követte a nővérét, az érettségi után mégsem zenés színésznek jelentkezett!
– Az talán túlzás lett volna, ha mind a ketten zenés szakra jelentkezünk. Így is féltünk attól, hogy a felvételin rontjuk majd egymás esélyeit. Szerencsére mindkettőnket felvettek. Nem annyira meghatározó, hogy az ember melyik szakon végez. Nekem is volt már több énekes szerepem, és Anna is többet játszik prózai darabokban. Aki vidéki színházba kerül, annak lehetősége van több műfajban megmutatkoznia. Azt szokták mondani, és ez szerintem is így van: a vidéki társulatoknál lehet igazán megtanulni a szakmát. Nekem szerencsém volt, hogy a kecskeméti Katona József Színházban kezdhettem. Volt olyan évadom, hogy öt bemutatóm volt, és játszottam mindent. Kaptam szerepet klasszikus és kortárs szerzők műveiben, komoly drámában és könnyed komédiában, gyerekdarabban és musicalben…
Azt is a nyilatkozataiból tudom, hogy járt balettre, zeneiskolába, zongorázott, és ami meglepett: dobolni is tanult. Miért dobolt?!
– Mert érdekelt. A zeneiskola szimfonikus zenekarában az ütős szekcióban voltam Annával együtt. Most is jó lenne még dobolni. Azt is nagyon szerettem.
Már végzett színész volt, a kecskeméti társulat tagja, amikor filmrendező szakra jelentkezett…
– Nem véletlen, hogy akkor nem vettek fel! Ma már értem.
Ezek szerint a filmrendezés ötlete csak egy kis fellángolás volt?!
– Nem. Teljesen komolyan gondoltam, és azóta sem mondtam le róla. A felvételin eljutottam az ötödik, az utolsó rostáig. Végül nem sikerült bejutnom a filmrendező szakra, mégis ez a megmérettetés megerősített abban, hogy talán mások is látják bennem azokat a jeleket, amelyek a filmrendezés felé mutatnak. Akkor nem esett jól az elutasítás, de most már tudom, nem ment volna együtt az egyetem és a színház. Abban az évben kezdtem el úgy dolgozni Zsótér Sándorral, ami azóta is meghatározó. Sajnos, sokszor nem vesszük észre, vagy nem tudjuk helyesen értelmezni a sorsunkat irányító jeleket.
Hisz ezekben a jelekben?!
– Hogyne?! Hányszor van úgy, hogy bosszankodunk, mert valami nem úgy sikerült, ahogy mi szerettük volna, aztán ha később visszagondolunk az egészre, rá kell jönnünk: úgy volt jó, ahogy volt. Ha meglátjuk és megértjük a fontos jeleket, utólag nagyon sok, korábban értelmetlennek tűnő apróságról derülhet ki, hogy komoly hatása volt az életünk, a sorsunk alakulására. Csak időnként el kellene csendesednünk, jobban kellene figyelnünk magunkra, másokra, a világra… Többet kellene beszélgetnünk is.
Ha már rendezés, miért nem inkább a színház?!
– Azt nem érzem magamban. Másik oldalról jobban vonz a film. Ez talán a fotózásból is következik. Nem tudom. Azt hiszem, sokkal jobban el tudnám mondani mindazt, amiről beszélni szeretnék.
Miről szeretne beszélni? Talán már kész forgatókönyv is van?!
– Nincs forgatókönyv. Csak gyűjtögetem az ötleteket. A telefonomban is szaporodnak a jegyzetek. Elsősorban az emberi dolgok foglalkoztatnak. Most például, hogy a Hippolütoszt próbáljuk, nagyon gyakran eszembe jut, hogy Euripidész óta eltelt kétezer-ötszáz év, és mintha misem történt volna. Hol vannak már az akkor élt emberek, rég megszűntek a görög városállamok is… Az ember lényegében azonban mintha semmit sem változott volna. Hasonló mechanizmusok mozgatják az emberi kapcsolatokat, az érzelmek is hasonlóan befolyásolják az egymáshoz való viszonyunkat. A körülmények, a külsőségek különbözhetnek, de a belső ügyek ugyanolyan összetettek.
Biztos, hogy ezekről a bonyolult belső ügyekről mozgóképekkel lehet a legjobban beszélni? Nem mond ez ellent az elmélyülésnek, az egymásra figyelésnek?
– Nem is értem a kérdést!
Például az irodalmi művek filmes adaptációiról sokszor kiderül, hogy kevesebbet mondanak, mit az eredeti szövegek. Vagy hogy másik irányból közelítsek: a mindennapokban is egyre rövidülnek a szöveges közlések, a személyes beszélgetés helyett gyakran már nem is telefonálunk, csak csetelünk vagy nyomunk egy lájkot, esetleg küldünk egy szmájlit.
– Azért egy szmálji nagyon messze van a filmtől! Nyilván nem mindegy, hogy milyen minőségű alkotásról beszélünk. De aki már látta például a Stalkert, annak nem kérdés, hogy alkalmas-e a filmművészet nyelve a legbonyolultabb, legelvontabb üzenetek közlésére.
Ha bejön a filmrendezés, mi lesz a színészettel?
– A kettő nem zárja ki egymást.
Akár a saját rendezésében is szerepelne?
– Erre még nem gondoltam. De nem is tartom könnyű feladatnak, ha valaki kettős szerepben: színészként és rendezőként egyaránt részt vesz ugyanabban a munkában. Ennek ellenére a színházi előadások esetében is nagyok sok ilyen példát találunk. Pedig nem lehet könnyű úgy benne lenni egy jelenetben, hogy közben kívülről is látni kellene az összképet. Egyébként filmek esetében talán egyszerűbben megvalósítható ez a kettősség.
Jut eszembe a kettősségről: hogy viseli a kettős szereposztást?
– Köszönöm, jól. Túl sok ilyen feladatom még nem volt. Leginkább csak a zenés daraboknál szokás a kettőzés.
Ilyen volt Kecskeméten a Nyomorultak esetében Eponine…
– Sőt: az nem is kettős, de hármas szereposztás volt! De rendben volt az. Tényleg nem volt köztünk rivalizálás. A másik két lány, Simon Boglárka és Réthy Zsazsa inkább énekesként került a musicalszínpadra, én színészként, így tudtunk egymástól tanulni. Volt énektechnikai dolog, amit tőlük lestem el, és remélem, én is tudtam nekik segíteni.
Azt hogy viseli, ha mástól kell átvennie egy szerepet?
– No, a beugrás, az maga a jeges rémület! Ennek ellenére nekem jó élmény az is, amikor sikerül néhány napi felkészüléssel úgy átvenni egy szerepet, mintha az elejétől részt vettem volna a próbafolyamatban, az előadás megszületésében. Bár, hogy igazán a tiéd legyen egy így kapott szerep, ahhoz nagyon sok előadást le kell játszani belőle. Itt a Nemzetiben így vettem át a Vitéz lélekben Rozáli szerepét, és így lettem a Boldogságlabirintusban Éva, a festő felesége.
Ezeknél már csak az lehet nehezebb, amikor több szerepet kell játszania ugyanabban az előadásban!
– Most a Hippolütoszban megkaptam Phaidra, a mostoha szerepét és én vagyok Aphrodité, a szerelem istennője és Artemisz, a vadászat istennője is. Kaptam már ilyen feladatot korábban is itt a Nemzetiben. A tavaly bemutatott Brecht-darabban, a Galilei életében én vagyok a házvezetőnő és a pápa is. De nincs nekem ezzel semmi bajom. Általában oka van az ilyen megoldásoknak. Leggyakrabban a szerep személyiségéből következik a kettősség. Amikor átveszem a jelmezt, amikor belépek a jelenetbe, már az vagyok, aki vagyok.
A Nemzetiben mindkét „többszereplős” előadás rendezője Zsótér Sándor! Valaki tréfásan megjegyezte: Trokán Nóra is Zsótér Sándor társulatának a tagja…
– Zsótér Sándornak nincs társulata, ő is szabadúszó. Igaz, vannak olyan kollégái, akikkel rendszeresen együtt dolgoznak. Nekem tanárom volt az egyetemen. Nagy élmény volt, amikor a színművészeti kertjében, az Ódry Színpad előadásaként bemutattuk Shakespeare Lear királyát. Azóta több közös munkánk volt, előbb Kecskeméten, aztán az Örkény Színházban és a Nemzetiben is. Úgy érzem, jól tudunk együttműködni, értjük egymás nyelvét. Időnként olyan érzéseket, olyan tulajdonságokat is ki tud belőlem hozni, amilyenekre én nem gondoltam volna. De a Zsótér-rendezéseken kívül más darabokban is játszom. A Nemzetiben – a korábban már emlegetett Boldogságlabirintus- és a Vitéz lélek-előadásokon túl – műsoron van az eredetileg a Gyulai Várszínházban bemutatott III. Richard, azt az ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte. Egyébként nekem a Nemzetiben nagy élmény volt a 2014-ben bemutatott Gorkij-dráma, az Éjjeli menedékhely is Viktor Rizsakov rendezővel. Nagyszerű kollégákkal, Fehér Balázs Benő rendezővel, a Kultúrbrigád tagjaival játsszuk az Átriumban a Sirályt. Kecskeméten február közepén mutattuk be a Hedda Gablert, igaz, azt is Zsótér rendezte. Viszont el kell mondanom, hogy az ottani igazgató, Cseke Péter azzal engedett el, amikor 2013-ban a szabadúszás mellett döntöttem, hogy megért engem, de továbbra is számít rám. Ez óriási ajándék.
Mivel színházi gyerek, az édesanyja is és az édesapja is színész, nekem eszembe nem jutna megkérdezni, kik voltak a példaképei. Viszont egy újságíró megkérdezte, és azt válaszolta, a kedvenc színésznője: Börcsök Enikő. Én is kedvelem őt, de az édesanyja helyében lehet, hogy megsértődtem volna…
– Hál’ Istennek, anyukám ennél lazább és önazonosabb, minthogy egy ilyenen megsértődjön. Tudja, hogy nagyra tartom mint színésznőt, és az, hogy egy ilyen kérdésre azt mondom, Börcsök Enikő, az még nem azt jelenti, hogy ő az egyetlen, akire szakmailag felnézek.
Ha egyetlen nevet kellene mondania, ki volt az, aki elindította ezen a pályán?
– Több ember is eszembe jut. Elsőként Bélavári Anna balettmester. Abban az őrmezei lakótelepi közösségi házban kialakított stúdióban kiváló képzést kaptunk. Tizenhárom évig jártunk Panni nénihez, mert mi csak így hívtuk, tényleg fantasztikus ember és balettmester. Ott, tőle tanultam meg gyerekként, mi is az a színpadi jelenlét, ennek az iskolának köszönhetem az első színpadi élményeimet. Később pedig, amikor a nővérem Földessy Margit Drámastúdiójába járt, és mesélt nekem arról, hogy milyen jó, oda is követtem őt. Végül ott fogalmazódott meg bennem: ez kell nekem. A szüleim – anyu inkább – nagyon megrémültek, amikor bejelentettem, hogy a Színművészeti Egyetemre jelentkezem. A gimnáziumi osztályfőnököm is utólag bevallotta, hogy annyira zárkózott voltam akkor, hogy álmában sem hitte volna, hogy belőlem valaha színésznő lesz.
Itt a Nemzetiben több művész is megcsinálta a maga önálló estjét. Miről szólna Trokán Nóra estje?
– Az önálló estre meg kell érni. Témáim vannak, amikről szívesen beszélnék, csak ma még nem érzem magam késznek. De mondjuk az is lehet, hogy holnap már igen…
Filip Gabriella
fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2017. május 09.)