Aki szerette az életet

Sokáig akart élni, és a sors megadta neki. Már ahogy a sors általában beteljesíti a vágyakat: felemás módon. Berek Kati – a barátoknak Kata – élete 87 esztendejéből huszonnégyet betegen töltött. De ő még így is szerette az életet. Hihetetlen intenzitással, szívós akaraterővel és robbanó energiákkal élt. Ezzel küzdötte fel magát a tanyai mélyszegénységből és az árvaházból a főiskoláig és az ország első színházáig. 1952-ben bekerült egy társulatba, amely a legnagyobbakból állt, együtt játszhatott Tőkés Annával, Makay Margittal, Gombaszögi Fridával, Mészáros Ágival, Timár Józseffel, Makláry Zoltánnal. Ezek a nagy öregek, ahogy sokszor elmondta, a példájukkal tanították a pályakezdőt. A Nemzeti Színháznak kisebb-nagyobb megszakításokkal élete végéig tagja maradt. A főiskolán Gellért Endre osztályába került, akiért rajongott. „Az, hogy hozzá kerültem, a sors keze, az egész pályámat meghatározó csoda” – vallotta. Gellért volt az első, aki észrevette, hogy tanítványának férfi rendezői talentuma van, fel is ajánlotta, járjon párhuzamosan a rendezői osztályba. De ebben a szakmában akkor még nem létezett női rendező, vagy csak perifériára szorítva, ezért ő nem vállalta. Holott mint később kiderült, Gellértnek lett igaza, mert Kata igazi színházcsináló volt. Ezt hamar bebizonyította a 25. Színházzal, amely 1970-ben Magyarország első alternatív színházi műhelyeként jött létre. Itt nemcsak színész volt, hanem dramaturg, rendező, világosító, kellékes és a köréje gyűlt fiatalok vezetője. Ezt nem bocsátotta meg neki soha a szakma és a politika. A színház megszűnése után visszavették a Nemzetibe, de büntetésképp mellőzték. Ez annyira jellemző arra a korra, amelyben éltünk. A kultúrpolitika szankciókkal sújt egy tehetséges művészt, mert az többet akar a hagyományos színjátszásnál.

Ekkoriban, 1974 táján ismertem meg a Magyar Rádióban, ahová sokat hívták szavalni. Akkor már túl voltunk az Egyetemi Színpadi korszakán, ahová diákként magam is jártam. Micsoda lázadásos, forró hangulatú estek voltak azok, amikor tudtuk, hogy a szomszéd utcában állnak a rendőri riadós kocsik! Viszont ifjúságunk naivitásában azt nem tudtuk, hogy közöttünk ülnek a besúgók. Berek Kata ellen az lett később a vád, hogy „beleugatta Nagy Lászlót az egyetemisták fülébe.”

Kétségtelen, hogy ő szavalta először – utána sokáig senki nem merte! –, mint ahogy József Attilát is rajta kívül csak Latinovits Zoltán tudta ilyen megrázó erővel és értelemmel mondani. Nagy László a Menyegzőt kifejezetten Katának írta, és ez számára felért egy színpadi szereppel. Nem véletlen, hogy az évtizedekkel későbbi közös könyvünk címe is a költő egyik versére utalt: Tájkép magammal. Nagy László-kötet volt a párnája alatt az agyvérzés utáni hetekben, 1993 nyarán – nem Az öreg hölgy próbái alatt lett beteg, ahogy a sajtó tévesen írta –, és ezeket a verseket memorizálva tanult meg újra beszélni.

Lorca verseivel is ő ismertetett meg minket, és a spanyol költő színdarabjai pályájának fontos állomásai. Kiugrását fiatal színésznőként a Bernarda Alba háza Adelája hozta meg, és a pálya alkonyán, már bottal játszotta el egyik utolsó szerepét, a Vérnász Szomszédasszonyát. Nagy kedvencét, A csodálatos vargánét játszotta és rendezte is. 

A filmjeivel is újítani akart, csak jó rendezőkkel dolgozott: Fehér Imrével, Mészáros Mártával és Zolnay Pállal, életének társával, szövetségesével, fiának apjával. Mészáros Márta Örökbefogadásával megnyerték a berlini – akkor még Nyugat-Berlini – filmfesztivál fődíját (ezt a sikert magyar film most tudta megismételni több mint három évtized után). Zolnay Pali maga is mindig újat akart, mikor a Petőfi-év kapcsán Katával együtt megcsinálták a tévéfilmjüket, felhördült az egész ország. Holott semmi más nem történt, minthogy dokumentálták: a magyar ember nem ismeri Petőfit. Közösek voltak abban, hogy mindig ők tették meg az első lépéseket, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Berek Kati volt az első, aki muzsikusokkal állt ki a színpadra, Sebő Feriékkel, és mondták-énekelték József Attilát – a műfajból divatot csináltak. Őt még szinte megkövezték, hogy színésznőként rendezni merészelt, ma már ez is bevett dolog a színházi szakmában.

1983-ban elvállalta élete első énekes szerepét, az István, a király Szörényi-Bródy rockopera Saroltját egy rockzenészek alkotta csapatban, akik mind a barátai lettek. És micsoda sikerszéria indult el azon a nyáron a városligeti Királydombon! De Kata abban is újító volt, hogy két évvel később – már nem fiatalon –, otthagyta védett státuszát a Nemzeti Színházban, és vidékre szerződött. Mert pontosan tudta, hogy ott várják a korosztályához és tehetségéhez méltó szerepek: Az öreg hölgy látogatása, a Hosszú út az éjszakába Mary Tyrone-ja, Németh László Bodnárnéja és a különleges kísérlet: Lucifer Az ember tragédiájában. Győrben megint fiatalok vették körül, Markó Iván felkérésére színészmesterséget is tanított az akkor felfelé ívelő, világhírű Győri Balettnek. „Én voltam az, aki faltörő kosként mentem a magam útján, ezért mindig én kaptam a fejemre. Az utánam jövők már kitaposott úton járhattak” – nyilatkozta egyszer. Így visszatekintve nem véletlen, hogy a felgyülemlett, rengeteg feszültség visszafordíthatatlan betegségbe torkollott.

A kultúrpolitika akkori pápája, Aczél György nem bocsátotta meg neki és a férjének, hogy soha nem vettek részt azokon a bizonyos Aczél-vacsorákon, amelyekre a magyar színházi élet színe-virága tülekedett. A meghívást visszautasítani azzal az egész pályájára kiható retorzióval járt, hogy Berek Kati soha nem kapott Kossuth-díjat. Azért örült annyira 2000-ben a Nemzet Színésze megtisztelő címnek, mert számára ez többet jelentett a Kossuth-díjnál. Mint ahogy az is, hogy benne lehetett az újonnan felépült Nemzeti Színház nyitó előadásában, Az ember tragédiájában a Föld szellemeként. Így ő lett a folytonosság a régi és az új Nemzeti között, mert 1964. június 28-án, mikor utoljára legördült a függöny, a Lear király Reganját játszotta. Az ő generációjának és a Nemzeti színészeinek a felrobbantott Blaha Lujza téri épület egy nagy korszak végét és örökösen fájó sebet jelentett. A Nemzeti Színház már sosem lett olyan, mint azelőtt, és ez Aczél személyes bosszúja volt a művészekkel szemben. Az, hogy ennyi évtized után végre felépülhetett az új színház, és Berek Kati ott állhatott a színpadán, ha bénán és betegen is, nagy elégtétel volt számára. Ott ünnepeltük pár év múlva a 75. születésnapját és a róla szóló könyv bemutatóját, amely már a betegsége alatt készült el. Jordán Tamás és a régi kollégák csodálatos meglepetésestet szerveztek, ahol érezhette, hogy árad felé a szeretet. Ezt érezte később is, mikor vidéki könyvdedikációkra jártunk. Mivel a jobb kezével már nem tudott írni, frappánsan úgy oldotta meg, hogy a korábbi aláírását pecsétnyomóval nyomta bele a példányokba.

Mire emlékszem az elmúlt negyven évből, amelyben végigkísérhettem a pályáját, és megtisztelt a barátságával? Talán az elnyűhetetlen vitalitására és elementáris életkedvére. Szerette az életet fiatalon, amikor megismertem, de nem zavarta az öregkor sem, amit humorral és öniróniával viselt. Szeretett utazni, de szeretett sétálni is esőben-szélben, a napfényt pedig imádta. Szeretett úszni a Balatonban, finom húsokat enni, jó könyveket olvasni és éjszakákat átbeszélgetni a barátokkal. Életem meghatározó élményei azok a nyarak a Káli medencében, amit ők ketten fedeztek fel Zolnay Pállal.  A filmesek csak később jelentek meg ott. A 70-es években az a világvégi kis falu még „Nomádia” volt, kerekes kútból húztuk a vizet, fáról ettük a gyümölcsöt, és tábortűznél sütöttük a húst. A víz és villany nélküli présházat csak toronyiránt lehetett megközelíteni, de fentről elláttunk a révfülöpi partokig. Hajmosáshoz a ciszternában gyűjtöttünk esővizet, és megcsodáltuk a kályharakó mestert, aki mázas zöld csempékből varázsolt cserépkályhát. Nagyokat nevettünk és nagyokat beszélgettünk. Katának csodálatos agya és fantáziája volt, nemcsak a gyerekkoráról mesélt, hanem filozófiáról, kémiáról, egyiptológiáról, pszichológiáról és persze mindig színházról, irodalomról. Tulajdonképpen író szeretett volna lenni, szuverén, független személyiségként nehezen viselte el a színészpálya kiszolgáltatottságát. Én meg úgy hallgattam őt, mint egyetlen bölcsészprofesszoromat sem – ő volt az én igazi egyetemem. Ekkor értettem meg, miért rajongtak érte annyira a fiatalok. Mennyit segítettek nekem ezek a beszélgetések, hogy magam is felnőtté váljak!

Ézsiás Erzsébet

(2017. április 13.)