Látvány, tánc, mozgás, próza, zene, látomásos színpadi költészet – Bozsik Yvette összművészeti előadást rendez a Nemzeti nagyszínpadán. A keresztény világ egyik legnépszerűbb és legderűsebb szentjének életét ismerhetjük meg: egy lélek útját. Az ősbemutató próbái alatt beszélgettünk.
Az előadás alcíme: Képek Assisi Szent Ferenc életéből. A madaraknak prédikáló szent élettörténetét ismerjük majd meg?
– Igen, de Michel de Ghelderode műve nem historikus, nem történelemkönyvként vezet végig bennünket Ferenc élettörténetén, és nem is szentimentálisan fogja meg a témát. Végigjárjuk Ferenc életének főbb stációit – a megtérést, a vagyonról való lemondást, a madaraknak prédikálást, a rend alapítását, a gyógyítást, a halált és a mennyországot. Mindezt azonban nem történeti hűséggel tesszük – a szerző sem így írta meg –, hanem a Ferenc lelkében zajló látomásokon keresztül. Nem idézzük meg a középkort, Ferenc korát, de nem is a mában játszódik majd az előadás, hanem egyfajta absztrakt térben és kortalanságban. Amikor elkezdtem foglalkozni a szöveggel, végig az volt az érzésem, mintha azt láttatná Ghelderode, mivel szembesülne Ferenc a mi korunkban.
Ghelderode ünnepi darabnak írta meg a művet 1926-ban, Szent Ferenc halálának 700. évfordulójára mutatták be.
– És igencsak provokatívnak értékelte az akkori közönség.
Mitől volt akkor provokatív?
– Ghelderode saját korárának minden rezdülésére érzékeny volt, amelynek valahogy a velejét, a lényegét ragadta meg a művében. A 20. századi ember bizonytalanságát, tévelygését, hitetlenségét és éhségét a hitre. Nem a felszínt írta meg, nem az eseményeket, nem társadalmi kérdéseket boncolgatott, hanem a mélyben lévő folyamatok esszenciáját kutatta. A háború – ne felejtsük, még nagyon friss volt az első világháború élménye –, a sajtó, a bankvilág, a kapitalista gazdaság embertelensége megidéződik ebben a hatalmas vízióban. Ghelderode kora művészeti áramlatait jól ismerte, a színházi avantgárdtól az expresszionista filmen keresztül a keleti ihletésű bábjátékokon át az akkor divatos mozdulatművészeti ág (a Waldorf oktatásban máig használt) euritmiáig. Mindezeket bele is gyúrta a darabjába, és nagyon új volt, amit és ahogyan megfogalmazott. Egyfelől tehát nagyon aktuális volt a történet, és az őszinteség, a látomásosság riaszthatta, döbbenthette meg a kortársait.
Ma is modern az, ami egykor az volt?
– Mindig nagy kérdés, ha valami tíz, ötven vagy száz évvel ezelőtt nagyon új, megdöbbentő, provokatív volt, hogyan hat ma. Az egykor különös, újító művészeti kifejezésmódok ugyanis beépülnek a kultúránkba, megszokottá válnak. Sokszor nem is értjük, miért okozott egy-egy mű akkora felháborodást a bemutatatásakor. Az egykori „modern” hatását újra kell gondolni annak érdekében, hogy a szerző általam igaznak tartott és nagyon is mához szóló – nem tudok jobb szót: mondanivalóját – színpadra vigyük.
A szerző és a darabja is ismeretlen a magyar közönség számára. Ön hogyan talált rá?
– Cziegler Balázs díszlettervező, akivel számos produkcióban dolgoztunk már együtt, ajánlotta ezt a művet, aminek díszlettervével diplomázott annak idején. Én magam korábban nem ismertem. Rideg Zsófia dramaturggal, aki lefordította a darabot, sokat beszélgettünk róla, és hamar világossá vált számomra, hogy összművészeti jellege – a látvány, a tánc, a mozgás, a próza, a zene, a látomásos színpadi költészet – nekem való, izgalmas anyag, amivel érdemes foglalkozni. És érdekel az út, amit Ferenc bejárt…
Művészi értelemben, vagyis, hogy miként lehet ezt színpadra állítani? Vagy a hit felől közelítve?
– Mindkettő igaz. Ghelderode darabja lehetőség arra, hogy olyasmit csináljak, amit eddig még nem. Mindig tovább kell lépnem, mert nem szeretném azon kapni magam, hogy ismétlem önmagamat. De igaz azért is, mert a nagyszüleim hívő katolikusok voltak ugyan, de a szüleimtől már nem kaptam vallásos nevelést, hasonlóan sokakhoz az én generációmból. Ma már viszont egyre inkább foglalkoztat a hit. Igen, az én életemben is voltak sokkok, amelyek megváltoztattak. Na de hol vagyok én attól a következetességtől – minden kétségével együtt –, ahogyan Ferenc eldobja, elutasítja a gazdag örökséget, a tehetős család sarjaként biztosított életet, egy másik életért, amelyet Istennek szentel. Az ember könnyen mond olyat, hogy másként kellene élni, hogy ki kellene vonulni a természetbe! Aztán minden marad a régiben. Vagy mégiscsak tudunk változtatni valamit az életünkön? Jobb emberré válhatunk? Ő megtette. Nem az árral úszott, hanem kérdéseket tett fel, amire megpróbált a maga következetes módján felelni. És hát tudjuk, hogy aki kérdez, aki elégedetlen, aki változtatni akar, és tesz is ezért, azt lenézik, arra legyintenek, naivnak tartják. Így volt ez régen is, így van ez ma is. Arra tanít bennünket Szent Ferenc, hogy lehet és kell dönteni az életben, hiszen ő is választhatta volna a pompát, a gazdagságot, de mégsem ezt tette, hanem mindenről lemondott, hogy így kerülhessen közel ahhoz, akit mindennél jobban szeretett, Istenhez.
Kik az előadás címében lévő komédiások?
– Ezt önmagáról mondta Ferenc: Én az Úr komédiása vagyok. És ez megtetszett, mert talán többet mond az előadásban is megjelenítendő derűről, mint az egyébként tényszerű eredeti cím: Képek Assisi Szent Ferenc életéből. A rámért csapásokat ajándékként, derűvel élte meg, és a leprások, a kísértők, a betegségek, a halál mind angyalokként jelennek meg, akik vezetik ezen a nehéz úton. Ghelderode figurája nem holmi fennkölt, eleve szent alak, hanem esendő, kétségektől, kísértésektől gyötört ember, akit az elhivatottság éppúgy jellemez, mint a humor és a vidámság. Ferenc magára vette azt a szerepet, hogy kinevessék. Megőrizte gyermeki lényét, egyszerűségét, amit együgyűségnek gondol a külvilág, miközben arról a természetességről van szó, ami az életét vezérelte: a szeretetről. És benne vagyunk ebben a címben mi alkotók is, mert a komédiások maguk a színészek, akik az ő történetét most elmesélik.
Kornya István
(2017. január 30.)