Mint a befőtt – Közepes szenvedély

Balázs Géza
Mint a befőtt
 

A szenvedély: sodró erejű érzelem, ösztönző vágy, erős, önkéntelen törekvés. Aki a szenvedély rabja, nem tud szabadulni valamilyen tevékenységtől. Szenvedéllyel, erős meggyőződéssel űz valamit. Erős szenvedélye a sport. Vagy éppen a fényképezés. A túlzott szenvedély: mánia. A Szenvedélyben azonban nincs kinyilvánított, erős szenvedély, inkább lassú szenvedés van. Elisnek ugyan szenvedélye (mániája?) a fényképezés, és talán kicsit túlzásba is viszi, de tekinthetjük kedvtelésnek, hobbinak is. Ő azonban szenvedélynek mondja, lehet, hogy az északi kis szigeten ez a hobbi már annak számít. Ezenkívül csak egyszer hangzik el a darabban a szerelmi szenvedély kívánása. A címben szereplő szenvedély a darabban inkább hiány; azaz leplezett szenvedély, a jelenségek mélyén rejlő feszültség, taposóakna.

A szereplők egyhangú, unalmas életet élnek. Andreas Winkelman szinte érzelmek nélkül teng-leng, boldogtalanul, de elég jól beletörődve ebbe a szenvedélytelenségbe. Eva és Elis elvannak, mint a befőtt. Eva élete meglehetős sivárság, férje gyakori utazásai, magárahagyottsága fokozzák ezt. Elist, a férjét még csak mozgatja valami tűz (szenvedély) a fotózás és a milánói építészi munka kapcsán, de magánélete langyos. Anna korábbi családi tragédiája és balesete kapcsán depressziós, ebből igyekszik kitörni Adreasba csimpaszkodva, de az ágy hideg marad… (Nem leszek poéngyilkos.) Mintha alakulna egy érzelmi-szerelmi négyes: Eva és Elis férj-feleség, együtt vannak (mint a befőtt), Eva és Anna is beleesik Andreasba, vagy inkább elkalandoznak a környezetükbe eső legelső férfi felé, Elis barátkozni, vacsorázni hívja Andreast, majd vadul (szenvedélyesen) kezdi el fotózni s közben vetkőztetni, ami azért majdnem túlmegy egy bizonyos határon. A „mint a befőtt” hátterében formálódik egy nyomasztó félelem. Éli életét a végtelenül magányos, de jóakaratú Johan, akitől ugyancsak távol áll a szenvedély, ám akinek érzéseit jól jellemzi, hogy eltemet egy meggyilkolt kiskutyát. A titokzatos állatgyilkosságok kapcsán a szigetlakók Johanra gyanakodnak. E cselekményszálban igazi tragédia történik. (Nem leszek poéngyilkos.)

Bergman filmdrámájában (En passion, 1969) elfojtott északi, svéd szenvedéllyel találkozunk: elfojtottsággal. A svéd társadalomban mintha lenne pár ilyen taposóakna… Egy ilyen taposóaknára utal a világtól elzárt, békés szigeten történő, titokzatos állatgyilkosságok sorozata. Ugyanis a kérdés nyitott marad. (A film egyértelművé teszi, hogy az állatgyilkosságok folytatódnak. Ki tudja, mikor robban a következő taposóakna?)

A szenvedélyek elfojtása a túlzottan fegyelmezett viselkedésben nyilvánul meg. Pótcselekvésekben, élethazugságokban. Eric Berne pszichológus „emberi játszmáknak” nevezi őket. A játszma egy kiszámítható cselekvéssorozat, ami egy meghatározott, nyereségvágytól vezetett cél felé viszi a szereplőket, rendszerint ismétlő módon, rejtett, trükkös, akár tisztességtelen lépésekkel. („Házasságunk első évében megcsaltalak.”) A versengő helyzet célja olykor csak az időtöltés, ebben a szereplők jól elvannak (mint a befőtt), mert ez csak „játék”, ismerik a kimenetelét. Berne szerint a szervezetnek valamilyen alapszintű folyamatos ingerlésre van szüksége, egyébként elsorvad. Ennek vannak természetes módjai, mint a simogatás, vannak társadalmi-kulturális szabályok által irányított módjai, mint a köszönés, a semmitmondó dolgokról való beszélgetés vagy éppen a dicséret. Összetettebb fokon, mint ahogy ebben a színdarabban ezek emberi játszmákban nyilvánulnak meg.

A Nemzeti kamaraszínpadán Kiss Csaba a Bergman-film fő gondolatait jól követő emberijátszma-drámát rendezett. A körbe ülhető kisszínpad, a színészek közelsége alkalmat ad az átélhető emberi-érzelmi játszmák átadására. Miközben Bergman a filmjében egy tantörténetet ábrázol: sziget, lecsupaszított karakterek, ismétlődő játszmák, az előadásban a színészeknek alkalmuk nyílik a lefojtott karakterből kihozni a legtöbbet: a leleplező viselkedést. A leginkább szeretni való figura: Johan (Szarvas József). De az életjátékosok belső-külső küzdelmét, a „mint a befőtt”-jelenség mélyén lappangó fortyogást jól jeleníti meg Horváth Lajos Ottó (Andreas), Györgyi Anna (Anna), Tóth Auguszta (Eva), Schnell Ádám (Elis). És végre itt, a kamaraszínpadon tűnik föl, hogy a színészek milyen szépen beszélnek: kellemes orgánummal, hiteles szövegtolmácsolással (mikroport nélkül).

Sütő Andrásnál olvastam, hogy egy káderes által elrekvirált lakásban egy éjszaka eldurrant a háziak által a szekrény tetején tárolt paradicsomos üveg. Sikoltozva rohantak ki a betolakodók.

(A szerző nyelvész)
 

Kukorelly Endre
Közepes szenvedély

Most komolyabb adag lelkizés következik, helyes, Bergman, ismerjük, jól emlékszem. Jól, rosszul, valahogy. Öten egy (színpad)szigeten, jómódú értelmiségiek, meg egy afféle egyszerű fickó, nemigen tudni, mit csinálnak. Mivel foglalkoznak a spleenen kívül. Azon kívül, hogy élnek, és az magában is mekkora probléma. Nyilván amúgy nem főszabály a nettó beborulás skandináv minden-megvan felső-középosztálybelieknél, nem nyüglődnek folyvást – Bergman filmjeiben nyüglődnek. Itt is.

Két óra hosszat. Szünet nélkül. Majdnem körülüljük őket, tényleg majdnem-sziget. Mindenki majdnem sziget.

Még az „egyszerű fickó”, Johan (Szarvas József) is borong, a házaspár pedig csúcsra járatja: Elis (Schnell Ádám) menő építész, Milánóban tervez kultúrpalotát, de nem hisz benne, és neje, Eva (Tóth Auguszta), aki irgalmatlanul unatkozik, vagy mi – de akkor miért zárja ide magát? Barátnőjük, Anna From (Györgyi Anna), súlyos autóbalesetet élt túl – férje és kisfia nem –, oké, van oka rá, de hogy a magányos Andreas Winkelman (Horváth Lajos Ottó) mitől ilyen beborult, végképp észak-fok, titok, idegenség. Valaha szigeten dolgozott, a cég tovább állt, ő maradt – ki tudj’, miért.

Elvált.

Lefekszik Evával. Összeboronálódik Annával.

Kiemeli táskájából, és elolvassa a férj szakító levelét – az autót Anna vezette, a baleset talán nem is volt véletlen? –, hogy a darab végén a levél szavait ismételve szakítson az asszonnyal. Mindegy, mindez mellékes – nagyjából bármi az –, mivel a lényeg szerző/rendező és rendező/szerző szerint a helyzet. A lét(ezés) általában véve. Mely olyan – milyen is? Mély.

Lelki.

Nehéz. Zavaros. Reménytelen.

Annyira, hogy Isten is előkerül, rögtön az elején, Anna álmában: alant repül, nincs szárnya, és szép.

Nem csak Isten szép egyébként, hanem éppenséggel minden: szép keretezés (Johan előbb felakasztott kutyát talál, s mert őt gyanúsítják ezzel, végül magát akasztja föl), szép-egyszerű ruhák, szép-kellemes IKEA-színvilág, hűvös-szép szenvedély – ám ez a sok szépség így együtt inkább csak artisztikus szenvelgés. Bergman szenveleg.

Összes művét láttam – a Fårö szigetről készült dokumentumfilmet is –, odavoltam értük. Liv Ullmann és Bibi Andersson, Max von Sydow és Erland Josephson, baromi lassú ütemben szenvednek, ön-csalás és őszintéskedés, az En passion, 69-es darab, vesd össze korabeli bugyikék trabantos, zöldellő parizeres hazai viszonyainkkal. Egy(két)szóval fantasztikusan hatott. Így kell szenvedni! Televízió nélkül!

Bergman enteriőrjeiben ugyanis nincs tévé. Úgy értve, hogy eleve nincs: úgynevezett társadalmi problémák egyszerűen nem léteznek, s ha mégis akad ez-az, kívülről jön, arctalan, láthatatlan-megfoghatatlan, mint a szigeten minden cél nélkül állatokat gyilkolászó-csonkító pszichopata. Hogy mi van akkor? Hát, a vegytiszta lét.

Ami maga a pokol, nem kell hozzá a külső, a közvetített: a pokol bensőséges, ott bent viseljük az elviselhetetlent. A rendező Kiss Csaba erre még rászenvelegtet egy jócskát, színészei pedig teljesítik, ami kell.

Szépen.

Közel ülök, nem látok színészkedést a fene jódolgomban pocsék rossz a dolgom bergmankodás alap-kellékén, a fájdalmas arckifejezésen kívül. Még vicces rész is belefér, férfiak hajókürtöt utánoznak, hálás nevetés fogadja, nem vagyunk rákészülve arra, hogy humor lesz. És jó, igen, korrekt, francba a nagyvilág káoszával, „Milánóval”, azzal az izével, ahová a komp visz, és ahová csak a cinikus, munkájával – értsd: az egész ottanival – szemben érdektelen mérnök utazgat, érte(ni véle)m: de itt és most mire mindez?

Minek előásni a mélységből ennyi mélységeset?

Mi a satöbbije (aktualitás, szándék, mondandó, nemzetiszínházas) ennek a nehéz az élet, húha, mennyire reménytelenek az emberi viszonylatok művészi közhelytömegnek? Nézem, színház, mű, művi, művészet, elvagyok, óvatosan változtatok a testhelyzetemen, visszabillenek, nem jut eszembe mindenáron kimenni, eszembe jut Bibi Andersson melle. Meg hogy nekünk sem volt tévénk 1969-ben.

Még.

Pedig milyen csodás lett volna, Istenem! Maga a – megengedem, alacsonyan repülő – csoda! Akkoriban átjártam tévézni a Bartáékhoz a Rózsa utcába, és pokolian irigykedtem, hogy nekik van. Bartáék szoba-konyhában laktak, fa mosóteknő a konyhafalnak támasztva, vécé a gangon – a szobában villogott a tévé. Ment a Tell Vilmos. Meg a szoc. reklám. Monoszkóp! Ez a szoba-konyha-dolog jóval később esett le, akkoriban csak csodálkoztam rajta, semmi több. Mert épp csodáltam Észak-Nyugatot. Hogy lám, így is lehet.

Vagy csakis így lehet, így szabad. Nem is tudom, miket gondoltam erről, mert aztán persze lett tévénk meg szabadság, és, rendben, így is meg úgy is, mindenképp nehéz.

(A szerző író, költő)

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2016. december 06.)