„Az önkifejezés volt a lázadásunk”

1985-től többször vendégszerepelt az Odin Teatret a budapesti Szkénében. Milyen emlékeket őriz a budapesti látogatásairól?

– Nagyszerű élményekkel tértünk haza, és jöttünk újra és újra. Ám a magyar kapcsolat még ennél is jóval korábban kezdődött! Én már Jerzy Grotowski mellett dolgoztam, amikor Hont Ferenc (akkoriban a Színháztudományi Intézet igazgatója – a szerk.) 1962-ben felkereste őt, és felajánlotta neki, hogy könyvet ír a színházáról. Grotowski végül engem kért fel a könyv megírására, ami Hont segítségével hamarosan meg is jelent magyarul. Húsz évvel később egy bécsi vendégjátékunk során ismertem meg Regős Jánost, aki meghívott minket a Szkénébe (Regős 1968-2008 között volt a Szkéné igazgatója – szerk.). A szocializmus utolsó éveiben az alternatív színházi csoportok mintegy szellemi táplálékul szolgáltak egy haladó közönség számára, amely a diktatúra elnyomásában nőtt fel. Azt látom, hogy mostanra szertefoszlottak a rendszerváltás körüli illúziók.

Hogyan került kapcsolatba a Nemzeti Színházzal? Miben érez szellemi rokonságot a jelenlegi társulattal?

– Nem egy intézménnyel alakult ki kapcsolat, hanem Vidnyánszky Attilával, Rideg Zsófia és Szász Zsolt dramaturggal, akik régóta követik az Odin munkásságát. Attila a tavalyi MITEM-en elmesélte nekem, hogy milyen ösztönzést jelentettek a színházi munkájára még Beregszászon az Odin előadásai, filmjei. Nem esztétikai vagy ideológiai rokonságról van szó, sokkal inkább valamiféle érzelmi közösségről, ami nehezen szavakba önthető.

Bár végül nem valósult meg, de izgalmas tervként indult a János vitéz bemutatása Holstebróban, az Odin otthonában. Miért gondolták, hogy Petőfi Sándor verses költeménye érdekelheti a dán gyerekeket – még ha kétnyelvű változatot terveztek is a Nemzeti előadásából?

– Julia Varley-t, aki az Odin egyik alapítója, színésznője és közeli munkatársam, nagyon megragadta az előadás fantáziavilága, vizualitása. Tíz éve, a társulat 40. évfordulója alkalmából egy brazil gyerekelőadást ajándékoztunk a holstebrói gyerekeknek. Idén, az 50. évfordulóra terveztük a János vitézt, és minden iskolát szerettünk volna meghívni rá. Még nem tettünk le róla, keressük a lehetőséget az utazási és a tartózkodási költségek előteremtésére. A Magyar Írószövetséggel együttműködésben pedig tervezzük a dán nyelvű fordítás kiadását.

A Nemzetiben nemrég bemutatott The Tree (A fa) a szíriai, libériai és a jugoszláv etnikai tisztogatások témáját járja körül. Hogyan választ témát, és hogyan dolgozza át azt színházzá?

– Szinte minden előadásunk konfliktushelyzetekről, javarészt háborús konfliktusokról szól. Az európai béke szoros összefüggésben van olyan válsághelyzetekkel, mint a koreai és a vietnámi háború vagy a dél-amerikai diktatúrák működése, amelyek nagy hatással voltak a nyugati társadalmakra. A 70-es évektől gyakran vendégszerepeltünk ezekben az országokban. A történelem mellett az individuum mikrotörténeteire reflektálunk különböző nézőpontokból. Legutóbbi produkciónk, A fa globális kitekintésben, a mesék, a metaforák nyelvén szól korunk háborús klímájáról, az ellentmondásokról, félelmekről, reményekről.
 

Ön távoli kultúrák között mozog, előadásaival az azok közötti párbeszéd lehetőségét kutatja. Mit gondol erről annak fényében, hogy ma egymástól eltérő kultúrák kataklizma-szerű összeütközését éljük meg?

– Nemcsak a kultúrák ütköznek egymással, hanem bizonyos egyének, akik háborús retorikát, harcias magatartásformát képviselnek. Az iszlám kultúrát és vallást békés, ártalmatlan emberek százmilliói alkotják. Megtévesztő kommunikáció a média és a politika részéről úgy feltüntetni, mintha az iszlám harcban állna a kereszténységgel. Megkerülhetetlen tény, hogy menekültek milliói várnak Európa határán bebocsátásra, amire nem lehet az a válasz, hogy falakat, kerítéseket húzunk fel, hogy megvédjük magunkat, a világ többi része pedig nem érdekel minket. Európa 1840 és 1910 között 60 millió migránst küldött a világba. Én magam is migráns vagyok. A szabad mozgás az egyik alapvető jog, amiért harcoltunk. Hatalmas probléma a háborúk sújtotta területekről érkező emberek befogadása, akik traumáikat is hozzák magukkal. Nehézségekbe ütközik az integrálásuk a társadalomba. Ezek valós problémák, amelyek megoldásra várnak. A művészet a maga interkulturális lényegénél fogva befogadó közeg, könnyű együtt dolgozni különböző kultúrákból érkező emberekkel. A párbeszéden keresztül a konfliktusok is feloldhatók.

Örökké felmerülő kérdés, hogy egy előadás mennyire aktuális, mennyire szól a mához. Ön szerint mitől aktuális egy színház?

– A színháznak több funkciója is van, a puszta szórakoztatás éppúgy beletartozik, mint a reflexió bizonyos társadalmi problémákra. A mi társulatunk felmutatja, újrafogalmazza a társadalmi problémákat anélkül, hogy banalizálná őket. Az aktualitásnak számomra a személyesség az alapja, lényegében mindig arra keresem a választ, hogyan tudjuk mi magunkat újraformálni.

Az ön számára mit jelent az, hogy a színház eredendően politizál? Az Odin hogyan teszi ezt?

– Az Odinnal kialakíthattam egy mikrotársadalmat, amit egy bizonyos életforma, értékrend jellemez. Megengedhetjük magunknak a szabadságot, hogy akár egy-két évig is készítsünk egy előadást, ami tökéletes ellentéte a színházi produkciók létrejöttét világszerte jellemező üzemszerűségnek, az egy-két hónapos próbaidőszakoknak. Nálunk az emberi kapcsolatok feltárására, elmélyítésére helyeződik a hangsúly, az intimitás megtalálására, a színészek és a nézők közötti interakcióra függetlenül attól, hogy nyolcvan vagy éppen ötszáz nézőnek készítünk előadásokat. Ha úgy tetszik, az én megszállottságom a kapcsolatteremtés olyan személyek között is, akik nem ismerik egymást. A személyes megszólítás, a közös gondolatébresztés a mi úgynevezett politikánk.

Ötven évvel ezelőtt politikai, lázadó tettnek számított, amikor egy dániai kisvárosban telepedett meg az Odin. Mi ellen lázadtak? Mára mi maradt a lázadásból?

– Bár három évet töltöttem Lengyelországban, Grotowski színházában, igazából nem volt semmiféle színházi képzettségem, amikor visszatértem Norvégiába. Huszonhét évesen ott álltam munka, kapcsolatok nélkül. Egyetlen dolog foglalkoztatott, hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok színházat csinálni. Az Odin Teatret története valójában egy rendező története, akit a „kizárás élménye” hozott össze a színművészeti főiskoláról eltanácsolt fiatalokkal. Önképzéssel, szorgalommal, tudásvággyal és mérhetetlen hittel vágtunk bele egy teljesen új, alternatív színházi forma és létezés kialakításába. Az önkifejezés volt a lázadásunk, és ma is az.

A Nemzeti Színház könyvsorozatában megjelent írása az 1960-as évekbe kalauzol bennünket, amikor Grotowski színházába ment Lengyelországba. Grotowski legjelentősebb előadásait csak kevesen látták, radikalizmusa odáig terjedt, hogy végül felhagyott a hagyományos színházi tevékenységgel, nem készített előadásokat, csak tanított. Elméleti munkássága megkerülhetetlen. A 20. század második felének egyik legjelentősebb színházi újítója, kísérletezője volt. Mit tanult tőle?

– Grotowski tökéletesen ismeretlen volt, amikor találkoztam vele. Egy kis vidéki városban, a hatvanezer lakosú Opoléba vonult el. Sok problémája volt a helyi hatóságokkal, mert nem tisztelte a szabályokat. Egy árva nézője sem volt. Én csak ültem és néztem, hogy miként lehet a színház egy individuum harcának az eszköze, aki nem hajlik meg a törvények, a normák előtt. Igazán ez a legfontosabb, amit tanultam tőle.

Mit jelent a társulat, a rendező, a színész az Odinban, abban a rendszerben, amit ön kialakított?

– A színész önmagam meghosszabbítása, hiszen ha kapcsolatot akarok teremteni egy másik személlyel a színházon keresztül, csak egy alteregón keresztül tehetem meg. Ezért lényeges, hogy olyan színészekkel dolgozzam, akik maguk is szenvedélyesen motiváltak a kapcsolatteremtésben, viszont másként gondolkodnak, mint én. A különbözőségeink találkozása teremti meg az intenzív, akár inkoherens pillanatokat. Ezek összességéből születik meg az, amit a néző lát, ami immár sem a rendezőhöz, sem a színészhez nem tartozik, hanem a néző látásmódjára, élményeire, emlékeire rezonál.

Hogyan működnek abban a közösségben, amely annak idején befogadta önöket?

– Holstebro ma egy 35 ezer lakosú kisváros. Formálói is vagyunk annak a környezetnek, ahol élünk és alkotómunkát végzünk. A színészek nemcsak előadásokat hoznak létre, hanem amellett, hogy folyamatosan képzik magukat, a város legkülönfélébb kulturális rendezvényeiből is kiveszik a részüket. Kezdeményezések, kapcsolatfelvételek katalizátorai, fesztiválokat szerveznek, filmklubokat tartanak, mindegyikük saját csapattal is dolgozik, öregek otthonában, iskolákban lépnek fel. Ebből is látszik: a kapcsolatteremtés az Odin legfőbb társadalmi szerepvállalása.

Valószínűleg példa nélküli, hogy egy alternatív, egyedi utakat járó társulat 50 évig fennáll. Mi a titok? Hogyan tudták a kreativitásukat megőrizni, a válságokat átvészelni?

– Ennek különböző összetevői vannak. Az egyik az, hogy a megélhetéshez elegendő fizetést biztosítottam munkatársaimnak, hogy maximálisan a munkájukra koncentrálhassanak. A másik ok az a furcsa elképzelésem, hogy egész életemben ugyanazokkal a színészekkel akartam dolgozni. Ilyesmi nem létezik a színházi világban. A színészeket a mestereimnek tekintem, hiszen a testüket, a lelküket adják oda nekem a közös munkában. A rutin veszélyétől pedig a többszöri „földrengések” mentettek meg minket. Válságokon keresztül sikerült fenntartani a társulat dinamikáját, fejlődését. Amikor a dániai Holstebróba, egy vallásos vidéki közösségbe kerültünk, eleinte idegenkedve néztek ránk, majd mellénk álltak, mert látták, milyen keményen dolgozunk. Holstebro politikusai, polgármesterei pedig mindig támogattak minket. És nem feledkezhetem meg az „Odin titkos népéről” sem, mindazokról, akik részt vettek valamelyik előadásunkon, rendezvényünkön, olvasták a könyveinket, továbbvittek „belőlünk” valamit. Lényegében ez a titkos nép segített az autonómiánk megőrzésében anélkül, hogy a különféle piaci és művészi irányzatokkal, divatokkal kellett volna törődnünk.

Lesz folytatása az Odinnak az alapítók nélkül is? Törekedett rá, hogy tanítványai, követői legyenek?

– Valaha négy színésszel alapítottam az Odint, közülük ketten kiváltak, egy színésznő meghalt, Julia Valey az egyetlen élő alapítótag. Jelenleg harmincan dolgoznak a társulatban. Mindig nagy elutasítás volt bennem, ha a színházi örökségről volt szó, mert láttam, mi lett a sorsa Sztanyiszlavszkij, Mejerhold vagy Brecht művészi örökségének. Nem akartam, hogy legyenek utódok, örökösök. Éppen ezért megfogalmaztunk egy testamentum-félét, aminek értelmében, ha az utolsó idős színészünk is meghal, az Odin névnek is el kell tűnnie. Minden helyiségünket a fiatalok veszik majd birtokba. Saját nevükben, saját elképzeléseikkel.

Szentgyörgyi Rita

(2016. november 01.)