Nem leszek „senkilyen”!
Fehér Tibor nagy elődökről és utánozhatatlan példaképekről, a halálos hivatásról, a búvároktatásról és arról, mire jó a bukás
Kezdjük egy beugratós kérdéssel! Mit szól ehhez az idézethez? „Képzeljük el a színészt a ’mély vízben’, sokszor szinte fuldokolva. Egyetlen mozdulattal kirúghatná magát oda, ahol sekélyebb a meder, csakhogy ott már csak lubickolni lehet – úszni nem. Nincs veszély – de nincs tét sem. Fehér Tibor, miután kilubickolta magát, elhatározta, hogy mélyebb vizeket keres.”
– Érdekes… Nem is tudom, mit mondhatnék… Ez tényleg én lennék?!
Ide van írva: Fehér Tibor! Igaz, hogy az is: Jászai-díjas, érdemes művész…
– Majdnem beugrottam! Ezek az elismerések nem, de a mélyvíz nekem is megvolt. Mindjárt a színművészeti után meghívott ide a Nemzeti Színházba Alföldi Róbert, az akkori igazgató a Bánk bán címszerepére. De az is komoly feladat volt, hogy Vidnyánszky Attila, a jelenlegi igazgatóm az elmúlt évadban két olyan főszerepet is adott, mint a Cyrano és a Csongor… A sekély víz, meg a lubickolás gyanús lehetett volna. Tudtam, persze, hogy előttem is volt már egy Fehér Tibor nevű színész, sőt egy író is, akinek az egyik regényét, ha jól emlékszem, Az ezüstkardú vitézt olvastam is…
És a színész Fehér Tiborhoz mit szólt?
– Valamikor utánanéztem már Fehér Tibor Jászai-díjas, érdemes művész történetének is. Úgy tudom, a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt, ott lett ünnepelt színész. De én még meg sem születtem, amikor ő már meghalt. Emlékszem, egyszer szólt ide valaki, hogy esetleg a színházi adattárban gondot okozhat a névazonosság, de az akkori igazgatóm, Alföldi Robi azt mondta, nincs jelentősége, nem fognak bennünket összekeverni. Már csak a korkülönbség miatt sem. Így maradtam Fehér Tibor. Remélem, méltó leszek a névhez.
1988-ban született Mátészalkán. Nagyecseden nőtt fel, Mátészalkán kezdte a középiskolát, és a nagykállói drámatagozatos gimnáziumban érettségizett. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Gálffi László osztályába járt.
Végzés óta a Nemzeti Színház tagja. Játszott többek között a Bánk Bán junior, a Berzsián és Dideki, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Hazafit nekünk!, a Sirály, az Operett és az Ingyenélők című előadásokban.
Az idei évadban a Szeszélyes nyár, a Boldogságlabirintus, az Isten ostora és a Szentivánéji álom produkciókban játszik a Csongor és Tünde, illetve a Cyrano de Bergerac főszerepe mellett. Új szerepben a Részegekben lép majd színpadra.
Látható volt a Csak színház és más semmi című tévésorozatban, és szinkronszínészként is dolgozik.
A 2015/16-os évad végén megkapta a társulat titkos szavazatai alapján a Sinkovits Imre-díjat és a Nemzeti Színház patinás elismerését, a Farkas-Ratkó gyűrűt. 2016 őszén egy szakmai zsűri döntése nyomán pedig a Junior Prima díjat vehette át.
Jól felelt! Bár azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy az író Fehér Tibor teljes neve Szacsvay-Fehér Tibor volt, a fia pedig Szacsvay László, a Nemzet Színésze. De nem is az emlékezetét akartam próbára tenni, csak arra szerettem volna felhívni a figyelmét az egykor ünnepelt színész példájával, hogy milyen gyorsan felejtünk, milyen mulandó mindaz, amit egy színész létrehoz…
– Ó, hát mi nem az? Minden mulandó. A színész munkája meg különösen az. Mindig újra, elölről kell kezdeni mindent. Nem csak a fiataloknak, nem csak a pályakezdőknek, minden színésznek. Itt vannak például az idősebb kollégáink, akik tényleg sok mindent letettek az asztalra, már tényleg bizonyítottak, de nekik is mindig mindent újra kell építeniük. Ráadásul lehetsz bármilyen tehetséges, eltiporhatnak, megalázhatnak… Minden egyes előadásba bele kell dögleni, csak akkor ér valamit ez az egész színészmesterség. Mindent meg kell tenni, akár sikerül, akár nem. Azt szoktam mondani, ha nem szívvel csinálom, akkor jobb, ha elmegyek Egyiptomba búvároktatónak…
Érdekli a búvárkodás?!
– Persze! Minden érdekel, de ezt most „csak úgy” mondtam. Egyébként egyszer tényleg voltam Egyiptomban, és ott beszélgettem egy búvároktatóval, és kicsit irigyeltem is: nekem is ezt kellene csinálnom! De ismerem magam: hamar megunnám, és elindulnék megkeresni a színházat. Ha valahol találnék legalább egy kis színpadot, megőrülnék, csak hogy ott állhassak rajta. Azt se bánnám, ha meg sem szólalhatnék, csak állnék némán, mint egy lakáj, kezemben a tálcán egy pohár vízzel.
És ha bonviván lehetne? Ha valami zenés, táncos szereppel megkínálnák?
– Inkább prózai szerepet kérnék. Nem mintha valami komoly gondolkodó vagy bölcs filozófus lennék, de nálam a próza van az első helyen, úgy érzem, az a mélyebb, az a fajsúlyosabb. Persze szüksége van az embernek az önfeledt szórakozásra, a könnyed kikapcsolódásra is. Hagyjuk a hétköznapi gondokat, a munkahelyi problémákat! Hadd szórakozzunk egy kicsit! Hadd lüktessen a muzsika! Kell ez is, de engem nem vonz különösebben. Bár talán a Mágnás Miskát meg tudnám csinálni, de a musical, azt hiszem, távol van tőlem…
És Az Őrült Nők Ketrece az Átriumban?
– Az más! Nekem a régi kollégák személye garancia volt arra, hogy ez nem valami tinglitangli szórakoztatás lesz. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy igent mondjak a meghívásra, és szerencsére az igazgatóm elengedett erre a munkára. Már az olvasópróbán érezhető volt, hogy itt nem az a lényeg, milyen magasra dobálja a lábát a férfiakból álló női kar. Nem elsősorban a másságról van szó, sőt itt mintha már eltűnne a nemiség. Leginkább azon van a hangsúly, ami egyre jobban hiányzik a mai világból: a szeretet, a nyitottság, az egymásra figyelés…
Nem zavarta a női szerep?
– Hogy zavart volna?! A legjobb feladat, amikor a színész megkeresheti magában a benne rejtőzködő másik lényt. A férfi a nőt, a nő a férfit. Más esetben a szépség mögött a csúfságot, a jóság mögött a rosszaságot, vagy a jó mélyre leszorított, eltitkolt gonoszságot. Amikor a Nemzetiben játszott Shakespeare-vígjátékban, az Ahogy tetszikben is felcserélődtek a szerepek – fiúk játszottak lányokat, lányok fiúkat –, akkor a rendező, Purcărete az mondta, a színház az a hely, ahol mindent és annak fordítottját is meg lehet mutatni. Izgalmas felfedezés ez. Tulajdonképpen saját magamat, a jellememet is jobban megismerem, ha sikerül megtalálnom a különböző tulajdonságokat. Néha magam is rácsodálkozom: tényleg ilyen is vagyok?!
Számított erre a véget nem érő küzdelemre, és az állandó önmarcangolásra, amikor pályát választott?
– Ilyeneken én soha nem gondolkodtam. Csak annyit éreztem, ott kell állnom a színpadon, és adni kell az embereknek – érzelmeket, gondolatokat, impulzusokat… Kicsi koromban is szerettem középpontban lenni, és megnevettetni vagy megríkatni az embereket. Mindegy, hogy mi, csak történjen velük valami! De a mai napig így vagyok ezzel. Az is megtörtént már, hogy a villamoson megláttam egy szomorú arcú nénit, és ráköszöntem: „Csókolom, tessék már mosolyogni egy kicsit! Így sokkal szebb!” Aztán rám nézett, és elnevette magát. Én meg örültem, mert sikerült valakinek húsz másodpercnyi boldogságot okoznom. Így van ez a színházban is. Amikor látjuk az arcokon, hogy itt most történt valami, akkor azt mondhatjuk: jól van, csináljuk tovább, hajtsuk ki a lelkünket, mert megéri.
Megéri?
– Persze. A Cyrano-bemutató után kaptam egy háromoldalas, kézzel írott levelet. Egy elvált asszony leírta nekem az élettörténetét, és megköszönte, hogy ezzel az előadással visszaadtuk neki a reményt. Ilyenekért érdemes ezt csinálni. A többi nem számít!
A kritika sem foglalkoztatja?
– Elolvasom a kritikát, és ha egyetértek vele, ha elfogadom a szerző véleményét, akkor igyekszem hasznosítani a megjegyzéseit. Nem megfelelni akarok, de valamiféle egészséges szelekció után igyekszem kicsit korrigálni, finomítani a figurát. De azt hiszem, a legjobb kritikusom én magam vagyok. Ha nagyon jót írnak, akkor is szkeptikus vagyok, ha pedig rosszat, azt is igyekszem a helyén kezelni. Bármit írjanak rólam, nem szállok fel a mennybe, de nem zuhanok le a pokol mélyére sem. Leginkább a saját értékítéletem, az egészséges önkritikám lök engem előre. Szerencsére a bukásból is lehet tanulni.
Arról már többször nyilatkozott, hogy a Jó estét nyár, jó estét szerelem… nagy bukás volt. De miből érezte, hogy ez nem sikerült?
– Nem hülye az ember! A színész pontosan érzi, ha valami nem sikerül.
Pedig a közönség tapsol…
– A közönség udvariasan tapsol, de van különbség taps és taps között. Ráadásul a színházban az előadás során is jönnek-mennek a gondolatok, érzések a színpad és a nézőtér között. Jelentése lehet a csendnek, a mocorgásnak vagy egy sóhajtásnak is. A színész és a néző olyan szimbiózisban él, hogy pontosan értik egymást.
Megviselte a bukás?
– Nagyon. De aztán rájöttem, jókor jött. Kellett nekem az a pofon. Az is csak hasznomra vált. Pedig nagyon készültem arra a szerepre.
Előkészül egy-egy szerepre?
– Régebben előfordult. Hatszázszor elolvastam előre a darabot, minden mondatot értelmeztem, minden szót megrágtam. Kigondolkodtam magamnak egy lehetséges világot, aztán jött a rendező, aki egészen mást gondolt az egészről. Én meg ott álltam, és nem tudtam elhelyezni magam abban a másik világban, amelyben léteznem kellett volna az előadás során. A nagy felkészüléssel tulajdonképpen megnehezítettem a saját dolgom. Nyitottnak kell lenni, figyelni, kíváncsiskodni, alkalmazkodni – néha olyan a színész, mint egy kaméleon.
Elfogad minden rendezői utasítást?
– Dehogy. Ha kell, vitatkozom. Minden rendezőnek megmondom a véleményem.
Akár az igazgatónak is?
– Persze. Azt gondolom, máshogy nem lehet tisztességgel együttműködni. A színésznek és a rendezőnek is őszintének kell lennie. Tisztelem annyira az igazgatómat, hogy elmondom a véleményem. Ha csak azért csinálnék meg valamit a színpadon, mert azt kérte a rendező, akkor a néző látná a hamisságot. Persze az is lehet, hogy valamit nagyon félreértettem, és ha elkezdünk vitatkozni, jó esély van arra, hogy megértem a rendező szándékát. Ettől kezdve már a sajátomként tudom képviselni az ő álláspontját is. Azt hiszem, így működik jól egy próbafolyamat.
Arról még nem beszéltünk, hogy mi indította el ezen a pályán. Már csak azért sem kérdeztem, mert sokszor elmesélte, hogy a Budapesti Operettszínházban az Elisabeth-előadáson fogalmazta meg: színész lesz. De miért éppen musicalt nézett?
– Mert arra volt jegyünk. A vidéki gimnáziumi osztály a hagyományos osztálykirándulás keretében megtekintett a fővárosban egy népszerű előadást. Ennyi.
Melyik szerep csábította: a Halál vagy a Császár, esetleg valamelyik gróf?
– Egyik sem. Nem a szerep érdekelt, és nem is az előadás, hanem a színpad. Azt éreztem, ott a helyem, fel kell mennem a színpadra, hogy adni tudjak. Már gyermekkoromban, Nagyecseden is sokat szerepeltem. Édesanyám óvónő, és neki köszönhetem, hogy elkezdtem verseket mondani. Később színjátszókörös voltam, érdekelt a színház, de focizni is szerettem. Végül ezen a bizonyos Elisabeth-előadáson döntöttem el, hogy színész leszek.
Azt írja az önéletrajzában a színház honlapján, hogy a nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium dráma tagozatos osztályából, ahol korábban tanult „egyenes út vezetett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre”. Minden simán ment? Azért ez gyanús nekem.
– Mert?
Mert ha onnan egyenes út vezetne a színművészetire, akkor ott most minden hallgató egykori nagykállói diák lenne…
– Az egyenes utat én azért írtam az önéletrajzomban, mert miután már elhatároztam, hogy színész leszek, természetes volt, hogy a színművészetire jelentkezem. Ha nem vettek volna fel elsőre, akkor jelentkeztem volna másodszor, harmadszor és negyedszer is…
Miután megszületett az elhatározás, hogy színész lesz, jobban odafigyelt a nagy elődökre?
– Céltudatosan soha nem figyeltem egyetlen színészt sem. Mindig is szerettem, élveztem a jó filmeket is, de nem elemeztem külön-külön a szereplőket – az egész hatott rám.
Sehol egy példakép?
– Most fel tudnék sorolni legalább negyven színészt vagy akár ötvenet is, akikről azt mondanám – ha egyáltalán képes lennék megfogalmazni a csodálatomat –, hogy Úr Isten: micsoda művészek! De ez nem azt jelenti, hogy bármelyikük is a példaképem lenne. Nekem a példakép azt jelentené, hogy olyanná akarok válni, mint amilyen ő. Csakhogy én nem akarok „senkilyen” lenni! Tisztelem mások munkáját, elámulok, ha valakinek a nagyszerűségét, a zsenialitását látom, megcsodálok minden jó megoldást, viszont semmiképpen sem szeretnék másokat utánozni. Persze azt megtanulhatom tőlük, hogy milyen az alkotói munka légyege, vagy hogyan kell hozzáállni egy-egy feladathoz. Hogy példát is mondjak: felnézek László Zsoltra, Stohl Andrásra, de őket sem mondanám példaképemnek, mert nem akarok és nem is tudnék olyan lenni, mint ők. Csak nagyon tetszik, ahogyan működnek, tisztelem őket azért, ahogy dolgoznak, ahogy beleadnak apait-anyait, magukat nem kímélve…
Mondanék még néhány nevet: Bitskey Tibor, Helyey László, Szervét Tibor, Cserhalmi György, Huszti Péter… Mi a közös bennük?
– Cyranók?
Az ő példájuk, az emlékezetes alakítások után nem riadt meg, amikor az előző évadban megkapta Cyrano szerepét?
– Miért kellett volna megriadnom?! Minden Cyrano-előadást ugyan nem láthattam, de például a Huszti Péter-félét igen. Igaz, csak felvételről, de így is nagyon tetszett. Viszont ez egyáltalán nem befolyásolt engem. Mi teljesen mást csináltunk. Másféleképpen közelített a történethez a rendező, David Doiasvili, és nyilván én is más vagyok.
Ha megkap egy szerepet, nem néz utána, hogy mások hogyan csinálták?
– Ha valahol rábukkanok egy-egy nevezetes előadás felvételére, akkor azt megnézem, de nem azért, hogy ellessem, mások hogy csinálták! Sőt, ha már tudom, hogy ugyanazt a darabot mi is fogjuk játszani, és nekem is lesz benne szerepem, akkor inkább már nem nézem meg a korábbi feldolgozásokat. Nem szeretném, ha megtetszene akár csak egy gesztus is, és adott esetben én is azt használnám. Nem akarok másoktól semmit sem lopni, mert az hamisság lenne.
De ugye a „karakterles” még nem lopás?
– Persze a színész figyeljen akár az utcán is vagy a villamoson. Ha lát egy jó mozdulatot, egy jellegzetes pózt, azt jegyezze meg, helyezze el a saját eszköztárban, és az – amikor éppen szükség lesz rá – előjön majd magától is. Lehet azt mondani, hogy ezeket is másoktól lesi el a színész, de ez nem lopás. Viszont ha egy kollégától látott, sikeres rendezésekben jól működő, kész megoldásokat próbálnánk újra felhasználni, az már lopás lenne. Ráadásul azok a mozdulatok, gesztusok, hangsúlyok – bármilyen jók is voltak eredetileg – csak abban a korábbi előadásban voltak érvényesek. Már csak azért sem szeretnék senkit sem utánozni, mert az modorosnak hatna, ha egy mai előadásban úgy játszanék, mint azok a színészóriások, akiket mondjuk ötven évvel ezelőtt ünnepelt a közönség. Viszont azt megtanulhatjuk az igazán nagy elődöktől, hogy mit jelent színésznek lenni.
A színészléthez hozzátartozik a közéletiség is. Megerősít ebben az előző évad végén kapott két elismerése, a Sinkovits-díj és a Farkas–Ratkó-díj. Mindkét nemzetis elismerést tehetséges fiatalok kapják a társulat titkos szavazása alapján, de az odaítélés feltételei között szerepel a közért való munkálkodás is.
– Nézze, minden színész a közért dolgozik. Itt van egy társulat, amelynek tagjaként létezünk, és ha van egy feladat, akkor azt megcsináljuk. Ha felolvasni kell egy rendezvényen, akkor felolvasunk, ha népszerűsíteni kell egy színházi vetélkedőt, akkor azt csináljuk. Jut eszembe például a Nemzeti Színház ifjúsági programja, az Ádámok és Évák ünnepe. A szervező, Rubold Ödön engem is felkért a mentorálásra, így a Lónyay utcai gimibe jártam rendezni egy kicsit. Nagyon élveztem, hogy átadhatom a gondolataimat, és hogy azok mások által megvalósulnak…
A nagy közéletet, a napi politikát mennyire figyeli?
– Nem lehet nem figyelni. Nem lehet kikerülni. De én nem akarok most politizálni… Foglalkoztat, persze, hogy foglalkoztat, mi történik velünk?! Merre tartunk? Miért szomorúak az emberek? Miért mindig problémát látunk, miért nem a feladatot? Miért mindig félig üres a pohár, miért nem félig tele? De én csak annyit tudok tenni, hogy a legjobb tudásom szerint teszem a dolgom. Mivel színész vagyok, a színház a hivatásom gyakorlásának helye, én ezen a fórumon próbálok értékeket közvetíteni, gondolatokat átadni. Az a színház nagy feladata, hogy gondolkodtasson.
Filip Gabriella
(2016. november 01.)